HEGYVIDÉKI LEVEGŐ - Maros András: Öblítőt öblítő öblítő

Egy textilöblítő, amely minden ruhát smirglipapír-tapintásúvá tesz. Ez az antireklámszöveg-szerű állítás sajnos igaz, gondolta Tomcsányi úr, miközben végigsimított dörzsös nadrágján. Olyan kemény lett, motyogta, hogy a saját lábán megáll, nem kell hozzá az enyém. Jót kuncogott a viccén, rendezett ősz bajsza együtt rezgett vele. Fél ruhatárát ezzel az újonnan beszerzett termékkel öblítette, mindegyik ruha úgy járt, mint a nadrág. De a törülközője is. Az olyan kemény lett az öblítőtől, hogy bűvésztrükk-kellékként is használni lehetett volna: alul megfogja, fölfelé áll, nem dől el, nem hajlik semerre. Többet ilyet nem vesz, az biztos. De most, hogy tétje volt az ápolt külsőnek, a jó benyomásnak, különösen haragudott magára, amiért kipróbált valami újat, az öblítőt, amit a felesége halála óta nem tartott otthon. A felesége valami kellemes illatút használt, de ő, Tomcsányi úr, nem kereste ezt a hatást, egyrészt mert az illatos ruha túlságosan emlékeztette a feleségére, másrészt mert nem volt ki előtt illatoznia... eddig.

Egy közös ismerős, Ilona ötlete volt, hogy összeismerkedjen Tomcsányi úr és Lídia. Két özvegy, akik, Ilona szerint, jól megértenék egymást. Ilona mindkettőjüket szerette, és nem örült, hogy ez a két kedves ember a szeme láttára süpped mélyebbre és mélyebbre a magányban, miközben jól szót értenének egymással, és talán még örömüket is lelnék egymásban. Ilona mutatott Tomcsányi úrnak egy fényképet Lídiáról, és megadta neki az özvegyasszony telefonszámát, a vezetékest, mert Lídia egy ideje nem használta a mobilját. Elvesztette a lakásban, lenémított állapotban; hiába hívták a számot az unokájával, nem találták sehol a rezgő készüléket. Aztán le is merült. És ott maradt, hangtalanul, valahol a lakásban, egy szekrény mögött, vagy a kanapé alatt (bár ott nézték, ott nem volt), ki tudja, hol.

Tomcsányi úr szerint az első hívás kínosra sikerült. Kezdve azzal, hogy eltévesztette az összekötőjük nevét, Ilona helyett Ibolyát mondott. Később sem lett jobb a helyzet. És bár mindketten tudtak Ilona tervéről, mindketten felkészültek a hívásra, nyökögésbe fordult a beszélgetés. Lídia a férfitől várta, hogy vigye a szót, a sodrást, nem tudván, hogy Tomcsányi úr nem a szavak embere. Szóval így ismerkedtek: tétován, darabosan, de szándékkal. Tisztán érezték, hogy nem kéne letenniük; mintha a vonallal együtt az éppen kialakuló kapcsolat is megszakadhatna. És hát Ilona jó emberismerő: ha azt látja, hogy két ember összeillik, akkor az a két ember összeillik. Úgyhogy húzták az időt.

Tomcsányi úrnak eszébe jutott a fia, aki annak idején órákon át beszélgetett a barátnőjével telefonon – jól feltolva a havi telefonszámlákat –, a beszélgetés második fele kizárólag arról szólt, ki tegye le előbb a telefont. „Te tedd le.” „Nem, te tedd le.” „Nem, nem, nem, te tedd le.” „Légy szíves, te tedd le.” „Szeretném, ha te tennéd le.” Kedvesen, bájosan elvitatkoztak. Tomcsányi úr akkor még csodálkozva figyelte, hogyan képes két ember egyetlen szóváltásnál többet pazarolni erre a jelentéktelenségre, nem beszélve arról, hogy tálcán kínálta magát a megoldás, tegyék le egyszerre, számoljanak háromig, és háromra. De idős fejjel, ahogy Lídiával beszélgetett, főleg a negyedik-ötödik hívás környékén már értette. Ők nem vitáztak, ki tegye le előbb, ám amikor elfogyott a mondanivaló, vonalban maradtak, és tulajdonképpen a hosszú csöndekben lényegében ugyanaz volt benne, mint amit a vitatkozó szerelmesek kimondtak. Nem akarták letenni. Jó volt hallgatni, hogy a másik még ott van.

Egy tizenkettedik kerületi cukrászdába beszélték meg az első találkozót. Tomcsányi úr egy sétát tervezett utána, „lemozogni a bevitelt”, de mindenekelőtt vigyék be, amit majd lemozognak. Egyenek egy szelet tortát, igyanak mellé egy feketét. Az a nyomorult öblítő… hatalmas hiba volt beleönteni a mosógépbe. Minden lépésnél, érintkezésnél bizsergést érzett combtájékon, olyan volt, mintha egy megkergült hangyaraj rohangászna föl és alá. Megszokom, mire odaérek, gondolta Tomcsányi úr. Az előszobai tükör előtt megigazgatta a bajszát, a haját. Ki kéne fejleszteni egy öblítőhatást öblítő öblítőt, motyogta, egy öblítőt öblítő öblítőt. Ezzel a viccel szintén elégedett volt; remélte, hogy egy óra múlva is eszébe jutnak majd hasonlók.

Mielőtt kilépett volna a lépcsőházba, rápillantott a felesége előszobafalon függő fotójára. Odasúgta neki: „Ez még semmit nem jelent. Csak egy kávé meg egy szelet Sacher.” Tomcsányi úr persze remélte, hogy a kávé és a szelet Sacher nem lezár, hanem megnyit valamit. Hogy innen indul majd minden. A rendszeres találkozások, az együtt töltött idő. Megmasszírozom majd a talpát, gondolta Tomcsányi úr, és akkor majd ő is az enyémet. Majd megmutatom, hol a legérzékenyebb, van ott belül egy apró, kemény kis csomó, a bokasüllyedésem közepén, nem nagyobb egy lencsénél, de ha hozzáér, tudni fogja, majd kikerüli. Eleinte természetesen zokniban!

Lídia már a cukrászdában várakozott, a kirakatablak mellett ült, kifelé nézett.

Ahogy Tomcsányi úr közeledett, megállapította, hogy Lídia azért más, mint a fotón, amit Ilona mutatott róla. Egy pillanatra még el is bizonytalanodott, talán nem is ő az. De, igen. Lídia integetett.

A nő felállt, mosolyogva kezet fogtak. Tomcsányi úr megállapította, hogy jól látta kintről, élőben kicsit idősebb, fáradtabb, komolyabb a hölgy, mint a mosolygós, kissé elmosódott fotón. Tomcsányi úrnak a fia jutott eszébe, aki arról panaszkodott, hogy a társkeresőn – ahova abban a reményben iratkozott fel, hogy végre megtalálja a megfelelő második feleséget – mindenki szebbnek, fiatalabbnak mutatja magát, mint amilyen valójában, és aztán az első találkozásnál jön a meglepetés.

Rendeltek. Egy-egy kávé üresen, egy-egy szelet Sacher. Arra vártak, hogy a másik kezdjen el enni. Tomcsányi úr fejében elindult egy párbeszéd: „Kérem, kezdje el.” „Nem, nem, nem, maga kezdje el.” „Nem, legyen szíves kezdje el ön.” „Inkább ön, ha kérhetem.” Lídia nyúlt először a kisvillához. De még nem kezdett hozzá. Beleszagolt a levegőbe, kicsit oldalra fordította a fejét. Bocsásson meg, mondta, megkérdezhetem, milyen öblítőt használ? Rendkívül kellemes az illata.