„Magas ugrásban csak Petőfi tett rajtam túl” – Jókai és a sport
„Sokféle” Jókai Mór létezett, ahogy az elmúlt hónapokban megjelenő helytörténeti írásainkból is kitűnik: a kertész, a nagybirtokos, a természetvédő, a forradalmár, a gyapottermesztő; a szerelmes Jókai, az állatbarát Jókai, a bujdosó Jókai; a vidám, a lelkes, a tépelődő, a higgadt, a bölcs, a szenvedélyes ember. Sorozatunk zárásaként a kerület egyik leghíresebb lakója, a 200 éve született író egy talán meglepő, sokak számára kevésbé ismert oldalát mutatjuk be: a rendszeresen sportoló, komolyan gyúró, aktívan testedző Jókai Mórt.
Képzeljük el Jókai Mórt, amint hajnalban – még mielőtt egyáltalán a tintatartóhoz nyúlna – nekifeszül egy félmázsás kőnek, majd egy vasrúdon felhúzza magát! Nem egyszerű. Pedig így történt: híres írónk valóban komolyan vette a testedzést, már egészen fiatalon meglepő fizikai erővel és kitartással bírt.
A közhiedelem szerint egy író napjai csendes szobában, könyvek és papírlapok között telnek. Holott a 19. századi alkotók közül sokan nemcsak szellemüket, de testüket is rendszeres fegyelemre szoktatták. Jókai Mór is közéjük tartozott. Bár nem sok forrás maradt fenn erről, a meglévő visszaemlékezések egy rendkívül aktív, sportos hajlamú fiatalembert mutatnak, olyasvalakit, aki nemcsak futott és vívott, hanem rendszeresen edzett is.
Súlyzózás félmázsás kővel
Gyerekkorából Váli Mari visszaemlékezése őriz erről egy különösen szemléletes képet: „...fent a boltozatokat egy-egy vasrúd tartotta össze. Igen sokszor a legnagyobb csodálattal láttam, hogy az én kis Móric bátyám felugrott, az egyik keze mutató- és hüvelykujjával ráfogódzott ezen vasrúdnak valamelyikére, és annak a két ujjának az erejével úgy felhúzta egész testének súlyát, hogy a vasrudat ajkával érintette.”
Az évek múltával sem hagyott alább Jókai testmozgás iránti vágya és törekvése. Későbbi írásaiban ő maga is beszámol arról, miként tartotta karban fizikumát már 19 éves korában, amikor Kecskeméten tanult.
Az 1895-ben született Önéletírásom című művében egy reggeli jelenetet idéz fel, amikor először ismerkedett meg a súlyzózás akkori fogalmával – egy félmázsás kő társaságában: „Az első reggel arra ébredtem fel, hogy az én szobatársam, Gyenes Pali, a mint az ágyból fölkelt, egy nagy lapos követ, a mi lehetett félmázsás, elkezdett a feje fölé emelgetni két kézzel: egymás után többször, folyvást. Mikor már a huszadikszor ismételte, megszólítám: – Mit csinálsz? – A testemet edzem. Az ötvenedik emelésnél abbahagyta. – Felviszem százig; minden nap eggyel többet. Próbáld te is. Hozzáfogtam; a tizedik emelésnél már elég volt. – Majd holnap kettővel többet. Azután megmostuk a testünket hideg vízben, gyorsan felöltözködtünk s futottunk ki a promenádra a stúdiumunkkal, a leczkét megtanulni.”
A testmozgás tehát Jókainál nem pusztán egészségügyi kérdés volt. Sokkal inkább része annak az életfelfogásnak, amelyben a test és lélek párhuzamos pallérozása – talán protestáns neveltetése örökségeként – szervesen összetartozott. Az edzett test a rendezett élet alapja, a belső és külső világ összhangjának egyik kifejezése. Talán épp itt érhető tetten Jókai kapcsolódása a 19. század nagy európai humanista hagyományához: a futás, a súlyemelés vagy a vasrúdon lógás nem látványosság, hanem a fegyelem és az önnevelés csendes, mindennapi rítusa.
A mozgás iránti elköteleződése azonban messze túlmutatott a futáson és a súlyemelésen, Jókai a vívás művészetében is jeleskedett. A kor egyik legnevesebb vívómesterétől, Keresztessy Józseftől tanult, aki egy híres pesti iskolát vezetett. Jókait a legjobb tanítványok között tartották számon, tehetségét és elhivatottságát mestere is nagyra becsülte.
Olyannyira, hogy amikor Keresztessy ötvenéves vívómesteri jubileuma alkalmából emlékalbum készült, Jókai Mór neve is bekerült a legkiválóbb tanítványok közé. Az Ország-Világ című lap így emlékezett meg erről 1892. május 28-i számában: „Ez esztendő február havában múlt 50 esztendeje annak, hogy Keresztessy József megkezdette vivómesteri pályáját. Egy kis hadsereg telnék ki azokból az urakból, kik ez idő alatt a vivómesterek nesztorától tanulták a vívás mesterségét. [...] e czikkben van felsorolva azok névsora is, kiket a mester legjobb tanítványainak tart. Ilyen van kétszáz, ezek közt országosan ismert nevek, mint herczeg Coburg Fülöp, Arany László, báró Eötvös Lóránd, Horvát Gyula, Jókai Mór, id. gr. Lányai Menyhért, Szilágyi Dezső és Wekerle Sándor.”
Hatvanévesen is őserő
Jókai a testmozgást nem csupán egyéni, hanem közösségi ügyként is fontosnak tartotta. Az 1860-as években, amikor gyűjtés indult a Nemzeti Torna Egylet csarnokának megépítésére, ő az elsők között adományozott. A csarnok megnyitása után pedig hónapról hónapra anyagilag is támogatta az intézményt.
A testgyakorlás iránti rajongását még a korabeli élclapok is megörökítették. Az Üstökös például 1885. február 22-i számában karikatúrán ábrázolta Jókait, amint egy százkilós súlyzót emel a magasba. A képaláírás nem fukarkodott a lelkes elismeréssel: „Hatvanéves és még mindig oly víg legény. Senki oly róka-tánczot járni nem tud, mint ő."
A sporthoz fűződő kapcsolatai azonban nem értek véget a karikatúrák szintjén. 1885 júniusában még Rudolf trónörököst is meghívta egy budapesti sporteseményre. A válasz ugyan udvarias elutasítás volt, ám így is őszinte érdeklődésről tanúskodott. A június 20–22. között kelt levelében így fogalmazott a trónörökös: „Mi a budapesti testgyakorló egyletet illeti, annak óhajtását jelenleg, sajnálatomra nem teljesíthetem; ez idő szerint Bécsből nehezen távozhatnám, de igen fogok örvendeni, ha ősszel, vagy tél folytán a testgyakorlókat csarnokukban meglátogathatom, s tanúja leendek működéseiknek.”
Futás helyett kapálás
Jókai Mór nemcsak a vívás és a torna híve volt, hanem szenvedélyesen szerette a labdajátékokat is – igaz, ezek a 19. században még jócskán különböztek a ma ismert sportágaktól. A Herkules című sportlap 1890. december 25-i számában jelent meg tőle egy cikk A labda címmel, amelyben nosztalgiával idézi fel a méta nevű játék élményét, egy olyan szabadtéri sportágét, ami leginkább a mai baseballra és krikettre hasonlít. Részletesen leírja a játék menetét, a szabályokat, egyúttal érzékelteti, hogy már az ő idejében is eltűnőben volt ez a népi sport: „Labda sincs már a világon, labdázó gyerekek sincsenek már. [...] Vegyétek mégegyszer kezetekbe azt a labdát, fiúk!”
Sportélményeit bővebben is megörökítette a millennium évében, 1896. június 7-én a Pesti Hírlapban, A daliás új nemzedék címmel közölt cikkében. Ebből világosan kirajzolódik, hogy fiatalságát mennyire áthatotta a testmozgás, a versengés, az erőpróbák öröme, valamint az is, milyen gazdag volt a sportkultúra már az atlétika és a modern versenysportok elterjedése előtt: „Az én kortársaimnak is minden idejét a testgyakorlások töltötték be. Mi nem ismertük a kártyát, kávéházat, dorbézolást, hanem a testet edző játékokat igen. A labdázásban a méta, a longa a testgyakorlat mellett sokkal érdekesebb játék, mint a lawn-tennis, vagy a crikket. […] A távolugrásban magam is híres mérkőző voltam, egy száldeszka hossza (öt méter) volt a rendes mérték. Magas ugrásban csak Petőfi tett rajtam túl, aki egy helyből talpon állva föl tudott szökni a legmagasabb asztalra.”
Jókai sporthoz fűződő viszonyában talán az a legmeglepőbb tény, hogy a békés, nyugodt, szelíd humorú író kifejezetten rajongott a küzdősportokért. A számos testedzési forma mellett a birkózás és az ökölvívás is fontos szerepet játszott fiatalkori életében. 1896-os visszaemlékezésében így idézi fel ezt: „És azután, ami főfőmulatság volt a birkózás, meg az öklöződés. Ez az igazi testgyakorlat, ami hozzászoktatja a fiatalembert, hogy ne sajnálja a bőrét. De biz akkorákat ütöttek a fülem tövére, hogy majd megsiketültem bele. Nem ríttam, de visszaadtam. Sohasem volt a testem kék foltok nélkül s az volt a gyönyörűség! Nem volt ám azért harag közöttünk.”
A visszaemlékezésekből tehát egy olyan Jókai képe rajzolódik ki, aki nemcsak szellemét, de testét is szenvedélyesen edzette. Talán éppen ez a fizikai fegyelem, életforma volt az, ami még időskorában is viszonylagos egészséget biztosított számára, a betegségek és fáradalmak dacára.
Az idő múlásával a sportolás ugyanúgy mindennapi valóság maradt nála – kertészkedés és fizikai munka formájában. A futásokat és a tornatermi edzéseket felváltotta a kapálás, az öntözőkanna hordozása, a barackfa nevelésével járó hajolgatás. De ezeket hasonló szenvedéllyel és intenzitással űzte, mint egykor a métázást, vagy épp a vívást. Számára a test edzése nem csupán szórakozás volt, hanem egyben életforma is.
Földváry Gergely
Ha valaki még jobban szeretné megismerni Jókai Mórt, többet megtudna különleges történeteiről, szőlőjéről, kertjéről, szerelmeiről, különféle szenvedélyeiről, annak a Svábhegyi Tündérkert – Jókai és a Hegyvidék című új időszaki kiállítás megtekintését ajánljuk a Hegyvidéki Helytörténeti Gyűjteményben (Zugligeti út 64.).