Történet a kitartásról, az életszeretetről és az akaraterőről

• A karate melyik ágát műveled?
• A shotokant, ami magyarul azt jelenti: „az üres kéz útja”. Ez a stílus elsősorban nem a támadásról szól, hanem a védekezésről, a gyakorlatok tökéletesítéséről és a jellem fejlesztéséről. Gyerekként tizenkét évig karatéztam, barna övig jutottam. Ötven különböző érmet szereztem, válogatott kerettag voltam, csak sérülések miatt nem jutottam ki külföldi versenyekre.
• Aztán történt egy tragikus baleset, és mindent újra kellett kezdened.
• 2014-ben karácsony napján autóbalesetet szenvedtem. Teljesen vétlen voltam, egyszerűen megcsúsztam a fekete jégen. Ez egy nagyon vékony jégréteg, ami azért veszélyes, mert látszik alatta a sötét aszfalt, emiatt szinte észrevehetetlen. A nyaki C6-os és C7-es csigolyáim sérültek, emiatt melltől lefelé lebénultam, a kezeimet is csak korlátozva tudom használni.
• Mikor jutottál el odáig, hogy folytatod a karatét?
• Az első három hónap rendkívül küzdelmes volt, hosszú és intenzív. Sokáig csak feküdni tudtam, mint egy darab fa, és fel kellett dolgoznom a balesetet – ebben édesanyukámnak sokat köszönhetek. Megtanított arra, hogy ne nézzünk vissza, mert a múlttal nem tudunk mit kezdeni, de nincs értelme a jövőben sem élni. Az adott pillanatra koncentráljunk, és hozzuk ki a maximumot. 2016-ban láttam először egy kerekesszékes karatebemutatót, és nagyon mélyen megérintett. Rájöttem, mi mindent veszítettem el. Aztán a volt karateedzőm, Misuta Orsolya bemutatott a leendő edzőmnek, Prondvai Pacsika Ferencnek, akivel 2017-ben elkezdtük a közös munkát. Akkor még elsősorban a fizikai fejlesztésemre koncentráltunk.
• Bíztál abban, hogy újra tatamira léphetsz sportolóként?
• Amikor elkezdtem a kerekesszékes karatét, meg sem fordult a fejemben. Mint az előbb mondtam, a cél az erősítés volt. Viszont az edzőm többet látott bennem, és benevezett a magyar bajnokságra, amit meg is nyertem. Hatalmas lendületet adott, hogy kerekesszékben is lehet eredményt elérni. Úgy éreztem, újra megtaláltam önmagam a baleset után.
• Rögtön a TFSE-hez mentél?
• A Kowax SE-ben kezdtem, ott tanultam meg nagyon sok mindent a kerekesszékes karatéról, főleg Balogh Mária senseitől, amiért azóta is hálás vagyok. Ma már Magyar Adrián sensei a mesterem a TFSE-ben, vele készülök a versenyekre.
• Milyen versenyszámokban indulsz?
• Legtöbbször a kata (formagyakorlat – a szerk.) számban versenyzek, mivel a World Karate Federation rendszerében nincs más lehetőség. Az I-Karate Global keretében viszont van páros kata és kötött küzdelem is, ez utóbbit az edzőmmel mutatjuk be.
• Mi volt az első komoly eredményed, amire azt mondtad magadban: ezért érdemes volt újrakezdeni?
• Talán az első magyar bajnoki címem, mert az indított el ismét a versenyzés útján. Meghatározó emlék a csecsemőmirigydaganat-műtétem utáni 8. hely a világranglistán 2023-ban, az Európa-bajnoki 3. és 5. helyezéseim, hiszen az ellenfeleim mind nálam jobb egészségi állapotúak voltak. Többen a hétköznapokban protézissel járnak.
• Mennyi edzés rejlik a teljesítményed mögött?
• Heti egyszer jövök a TFSE-be, otthon négy alkalommal edzek. Amiben benne van a gyógytorna is, mert abban hiszek, hogy többféleképpen kell erősíteni magunkat, és nemcsak testileg, hanem lelkileg is. Rengeteg támogatást kapok édesanyukámtól, hálás vagyok érte, de a motoros közösség tagjait se felejtsük el! A balesetem előtt nagyon szerettem motorozni, és ők velem maradtak, sok erőt adnak nekem. Szerencsére a munkám nem befolyásolja az edzéseket, hétköznap délelőtt négy órában dolgozom a Hanza-Team Kft.-nél, amely egy nagy munkaruházati cég. Jól érzem itt magam, megértik az állapotom, támogatnak.
• Ha már nem versenyzel, edzőként is kipróbálnád magad?
• Természetesen, ez nem lehet kérdés! Már most is foglalkozom az egyik csapattársammal. De hogy mi lesz később, az a jövő zenéje. Már csak azért is, mert a gerincvelő-sérülésem mellett lett egy ritka autoimmun-betegségem.
• Emlékszel az első „találkozásodra” a karatéval?
• Ezt nem lehet elfelejteni. Édesanyukám volt az, aki első osztályos koromban beíratott a Mátrai KARATE-DO SE-be, ahol Janes Zsolt, Misuta Orsolya és Tóth Miklós voltak az edzőim, mestereim. Asztmás voltam, és úgy gondolta, ez a sport segít majd. Nem tévedett, mert sikeresen búcsút mondtam az asztmának, amit a karaténak köszönhetek.
• Rögtön tudtad, hogy ezt akarod csinálni? Mi fogott meg benne leginkább?
• Nem rögtön, de ez hamar megváltozott. Az első versenyemen kumitében második helyezést értem el, onnantól kezdve nem lehetett megállítani. Nagyon megtetszett a kumite (verekedés – a szerk.), és az is, hogy a karate megerősít fizikailag. Megtanított arra, hogy kitartóak legyünk, tiszteljük a másikat, és hogy a sok edzés meghozza a gyümölcsét. Arra is, hogy küzdeni kell, és soha nem szabad feladni. Sokat kapok a karatétól, édesanyukámmal együtt rengeteg mélyponton átsegítettek. Emellett testileg karbantart, ami nagy segítség a mindennapokban.
• Hogyan látod, javul a mozgásukban nehezített emberek helyzete társadalmi szinten?
• Nagyon lassan megy, hogy elfogadják, egyenrangúként kezeljék a fogyatékkal élőket. Még sokat kell fejlődnünk a környező országokhoz képest; épp azért tartok érzékenyítő előadásokat, hogy a társadalom jobban megismerjen minket. A parasportolók eredményeit sem ugyanúgy ismerik el, mint az egészségesekét. És ez nem minden. Sok parasportoló – így én is – csak segítséggel tud eljutni az edzésre, versenyekre. Nekem ez a támasz az édesanyukám, rá a mindennapokban is nagy szükségem van, mert nem vagyok teljesen önellátó. Sajnos most már ki kell fizetnünk az útját, ha egy külföldi World Karate Federation-versenyre megyünk, az I-Karate Global rendezvények pedig teljesen önfinanszírozásúak. Ezért folyamatosan keressük a támogatókat, hogy elindulhassak.

sm.

DOBOS RÉKA csak személyi kísérővel tud eljutni a nemzetközi versenyekre, képviselni Magyarországot a világkupákon, vagy akár az Európa- és világbajnokságokon. Mivel ennek költségét saját erőből kell fedeznie, szívesen veszi szponzorok, támogatók segítségét.