HEGYVIDÉKI LEVEGŐ

Tamás Zsuzsa: A hegyvidéki augur

Minden egy nyári napon kezdődött. Már elmúlt harminc, de még nem volt negyven, és volt egy kétéves kisfia. Pár hete bizonyosodott meg róla, hogy ismét gyereket vár, és úgy érezte, az élete nem lehetne teljesebb.
A napsütés, az egymást követő száraz napok helyenként megsárgították a füvet, és Annának feltűnt, hogy szomjasak a madarak, legalábbis egy rigó tátott csőrrel ült a hintaágy melletti cseresznyefán. Anna elfordult a rigótól, hogy a homokozóban turkáló kisfiára figyeljen, és kifejezetten szerette volna, ha nem jut eszébe az a tátott csőr, az a képzelt szomjúság, de alig-alig tudta elterelni róla a gondolatait.
A munkából hazatérő férjét kissé eltúlzott lelkesedéssel fogadta.

– Hintaágy, cseresznyefa, homokozó! Micsoda szerencsénk van nekünk! Hát hány társasház kertjében lehetne így elüldögélni? Most gondold el ezt a meleget Pesten!

A férjének nem kellett a fantáziájára hagyatkoznia, hiszen éppen Pestről jött, és dőlt róla a víz.

– Ühüm – helyeselt meggyőződés nélkül, és egy óvatos csókot nyomott felesége homlokára, hogy ne maszatolja össze a verejtékével. – Most bemegyek zuhanyozni.

Anna a kertben maradt a kisfiával és a tátott csőrű rigó elűzhetetlen gondolatával, holott maga a madár már továbbállt.

A homokozó mellett tömött sorban vonuló hangyákról a hasa jutott eszébe, a szeméremtestétől a köldökéig futó sötét vonal, a linea negra.

– Menjünk be! – mondta a kisfiának, és amikor az vonakodott, megismételte. – Menjünk be a papához!

A kertből befelé menet mintha fecskék csapata szállt volna el a fejük felett.

Egy órával később tört ki a vihar.

A leesett fészket a törött tojással, s a tojásból kilógó fejletlen kis madártestet másnap reggel vette észre. Onnantól kezdve nem volt nyugovása, biztos volt benne, hogy baj van.

Harmadnap kezdett vérezni.

Állt a villamosmegállóban, zöld, hosszú szoknyáját cibálta a szél. Már nem igazgatta, ahogy a haját sem, ezt az áprilisi szélfúvást tűrni kellett. Mellette megadással tűrt a kisfia is, hátán a nagy iskolatáskával. Utálta a szelet, de nem panaszkodott, mama ma igazán kedves volt, iskola után beugrottak a papír-írószer boltba, mert már megint eltörte, elvesztette, széthegyezte az összes grafitját, és még a dinós radírt is megkapta, pedig azt már a ceruzavásárlás után kezdte kérni, az utcán, és nem sok esélyt látott rá, hogy mama visszafordul a szélviharban.
Ott álltak ketten a villamosmegállóban, már fél öt volt, ha nem mentek volna a papírboltba, már otthon lettek volna, ha nem fordulnak vissza a radírért, már uzsonnáztak volna pár falatot. Anna forró kávéra vágyott.
Gyűltek az emberek a megállóban, az önkormányzat előtt is, a szemközti járdaszigeten is, Anna már azt latolgatta, ha vezetékszakadás vagy kidőlt fa miatt sosem érkezik meg a villamos, mégis hányra érnek haza, amikor begördült egy busz, hogy a járdaszigeten állók egy részét elvigye a Déli felé, és a járdaszigetről felszállók között meglátott egy ismerős arcot.
A harminc éve nem látott arcon egy pillanatnyi kétely látszott, majd, ha nem is hallhatóan, de jól olvashatóan mondott neki egy sziát. Anna zavartan válaszolt rá egy hellót, és kicsit közelebb vonta magához a kisfiát. Nem sokkal később befutott a villamos.
Az első üzenet másnap délben érkezett. „Jó volt látni!”
Tényleg jó volt, ezt Anna is érezte, ezt a jót, ezt az örömöt, ami minden egyes üzenetváltással csak növekedett benne, ami ujjongássá vált, holott ő nem is akarta, hogy így legyen. De hát nem lehet nem belegabalyodni egy „Mi van veled?”-be, főleg, ha ez a mivanveled azt jelenti, hogy harminc éve nem láttalak, mivanveled. Hogy harminc éve hulla szerelmes voltam beléd, mivanveled. Ha a „Sejtettem valamit” azt jelenti, hogy tudtam, és már sajnálom, hogy sosem beszéltünk. Hogy megmenthettük volna egymást.
A mivanveled egy része elmesélhető, munka, család, gyerekek, a mivanveled másik része elmesélhetetlen, így legalábbis biztosan, talán egy kávé mellett… A kávézást óvatosan indítványozzák, és óvatosan egyeznek bele, de a harminc évre való tekintettel úgy döntenek, ennyi belefér. Csak egy kávé.
Még április van, amikor megisszák az első kávét, május lesz, amikor megisszák a másodikat. Elnehezülnek az üzenetek.
Anna napok óta vár, nincs üzenet. Hosszú napokon keresztül vár, ez már nem ujjongás, ez már őrlődés, ez már nem öröm, ez már fáj. Jó, akkor holnap én írok neki, gondolja, és akkor, éppen akkor megtalálja a harkályt a garázsajtó előtt. A kedves kis harkályt, kertbéli örömüket.
Száját beharapva, ügyetlenül igazgatja fel a könnyű madártestet a szemeteslapátra, szeretné kegyelettel eltemetni, de végül csak hátraviszi, a kert leghátuljába.
A „Be kell fejeznünk” másnap érkezik. Anna nincs meglepve, hiszen már tudta, tudta ő.
Kitör a június, be kell fejezni. Be kell fejezni, amit el sem kezdtek. Június, július, augusztus, Anna ül a kertben, mint egy szomjas madár.
Újra április lesz, mire azt gondolja, ezt be kell fejezni. A kapu melletti fenyőfán galambpár fészkel. A fia undorodik a galamboktól, ezért Anna sem örül nekik. Burukkoljanak máshol.
Egy nap a fészekből kivert tojás látványa fogadja. Leguggol hozzá, lenyűgözi és borzongással tölti el a fehér tojásból kicsurgó sárgaság. Elszalasztott lehetőség, fogalmazódik meg Annában, és végre-valahára megnyugvást érez.
Ült a kertben, a hintaágyban, és hirtelen meghallotta a csendet. Nem zúgott fűnyíró, nem zörgött villamos, emberi szó, kulcscsörgés, kapudörrenés sem hallatszott. Ebbe a csendbe érkezett a zöld küllő, a nagy erdőket kedvelő, ritkán látható harkályféle, mint egy zölden villanó látomás.