Jókai Mór és a körte különleges viszonya

Valami szokatlanul erős vonzalom fűzte Jókai Mórt a körtékhez. Már szülőháza udvarában is álltak körtefák – amint azt nővére, Jókai Eszter írta a Hazánk s a Külföld című lap 1865. május 28-i számában: „Az utcaajtón belől balra, az akácfákon túl voltak gyümölcsfák: alma, körte, sárgabarack és szeder […]”

Ám legnagyobb harcát egy körtefáért Jókai nem itt, hanem sokkal később a Svábhegyen vívta meg. Az egyik cikkében, amely 1863-ban jelent meg a Vasárnapi Újság január 4-i számában, szinte novellát írt arról a növényről, amelyet különleges szeretettel nevelt. A címe ez volt: „Amíg a termő rügyből körte lesz, vagy mennyi mindenkinek van beleszólása a szegény kertész dolgába?” Mivel ez az írás rendkívül érzékletesen, ugyanakkor bölcs humorral mutatja be küzdelmét a fáért, ezért – kisebb részek kivételével – most teljes egészében közöljük.

„Van nekem egy igen szép növésű körtefám. Entztől vettem. […] Csak ott kezdem, mikor legelőször észrevettem rajta őszi megmetszéskor, hogy termőrügyek mutatkoznak a bogokon. Oh! Az micsoda kertészatyai öröm; az első termőrügyet észrevenni az általunk ültetett fán. Megszámláltam, hány van rajta? Éppen száz volt. Újra megszámláltam: akkor a kabátom szárnyával letörtem róla egyet. Oh, hogy megsajnáltam azt az egyet. Azon gondolkoztam, nem lehetne-e visszaragasztani? Milyen kár! Ebben a rügyben már benne van az egész körte, nem is egy, de legalább hat. Kétségtelenül szagos és cukorízű; húsa, mint a vaj. És letörött. Azt az egy rügyet lenyomtattam valami könyvbe, a fán csak 99 maradt.

Tavasszal újra megnéztem a kis fát, megvolt mind a 99 virágrügy, szépen duzzadt, fejlődött, kifakadt; egy reggel a déli felén levő minden virág kitárta keblét, másnap nagypéntek volt, éjjel jött egy-két fok mínusszal fütyülő szellő, attól reggelre minden olyan virág a fámon, mely már ki volt nyílva, szépen elfagyott, csak az maradt meg, mely elég türelmes volt bimbóban maradni. Tehát maradt már most csak ötven virág a fámon.

No, hanem ezt aztán meg is őriztem.

Reggel, délben, este őrjáratot tarték gyilkosai ellen, és azok voltak sokan.

Először is jött a szürke skarabéus. Ennek a barátomnak az a szíves készsége van, hogy bebúvik a virág kelyhébe, s onnan a jövendő gyümölcs embrióját tisztára kiszedegeti. No, ezt nem csodálom, valami édeset talál benne, s az jól eshetik neki. Dacára a sűrű razziáknak, mégis elpusztította virágjaimnak húsz percentjét.

Amint ennek a szezonja lejárt, akkor jött a lilaszínű ormánybogár. No, már hogy ennek mi passziója telik abban, hogy a gyümölcsnek a szárát ollójával lecsikkentse? Azt csakugyan nem értem, pedig mindennap rajtakaptam egy párt in flagranti. Ez megint elpusztította reményeim 20%-át.

No, már a bátyját, az aranyos szárnyú ormányt becsülöm, mert alighogy az öccsét elvitte az ördög, mikor már a gyümölcs nagyobbodni kezd, ez következik a nyomában, jő egy hosszú fúróval, bele fúr, a lyukba tojását teszi, a gyümölcs megrothad és leesik, s úgy táplálja kikelendő kukacát. Ennek van értelme. E rhinchites anyai szeretetének megint áldozata lett körtéim 20%-a.

Ha jól tudok számítani, akkor már csak 25 körte volt a fámon. Hanem azok nőttek gyönyörűen, a héjuk vastagabb volt már, mint hogy a rhinchitesz vékony fúrója fogott volna rajta, s én már számítgattam magamban, ebből kettőt elküldök Girókutinak, kettőt Entznek, kettőt a »Vasárnapi Újság« szerkesztőjének, kettőt meg determináltatásnak áldozok stb., stb., stb. Ekkor nekijő egy nagy szél, lever belőle tizenkettőt.

Maradt aztán tizenhárom. Ominózus szám.

Azt mondtam, hogy az ormánybogár fúrója nem fog a kemény őszi körtén? De fog ám a rózsabogár harapófogója. Mert a kegyes természet mindenféle vágó, szúró, feszítő eszközökkel látott el különféle fenevadakat, hogy ahol az egyik elvégezte, ott kezdhesse a másik. Íme, nem maradt több körtém a fán hatnál.

Százból hat! Egészen törvényes kamat.

Ezek aztán megértek. Szépen pirosodtak, megnőttek, gyönyörűség volt rájuk nézni; akkor egy szép napon nekik esett a darázs, olyan szépen kirágta a belsejüket, hogy háromnak csak a héja maradt.

De már az utolsó hármat nem engedem! Mit csináltam? Krinolint csináltam a megmaradt körtéknek tüllszoknyából, mindeniket odavarrtam a fához, hogy azt se jégeső, se zivatar le ne verhesse, se semmi ártó bogár meg ne támadhassa.

Egy reggel, mikor felkelek, nézem a fámat, hát nincs rajta több krinolin, csak egy, hanem éppen akkor repül el róla egy sárgarigó. Reggelire megzabált belőle a gazember kettőt. No, megállj, gyere vissza! S még azt írja a rigóról Entz, hogy férget eszik! Eszik bizony azt, amit a féreg meghagyott.

Már most nincs több egynél. Hogy biztosítsam ennek az egynek az életét?

Azt tettem, hogy egy kis sodronykalickát akasztottam a fára, abba helyeztem el a körtét. Na, ehhez már most még a madár sem fér.

Sajnálom, szerkesztő urak, ebből az egyből már önöknek nem küldhetek, mert azt holnap leveszem a fáról, sorba adom a családom tagjainak szagolgatni, azután három napig mindig szagolgatjuk, akkor nevem napja lesz, annyifelé vágom, ahányan megköszöntenek, s azt mindenkinek fennen magasztalni kell. Ez úgy lesz.

Az ám. Az utolsó körtémet kalickástól ellopta az éjjel valami becsületes ember.

Erre a féregre nem is gondoltam.”

 

*

Jókainak a körte iránti szenvedélyes szeretetét egy másik történet is jól illusztrálja, amelyet ifj. Hegedűs Sándor írt meg Lángelmék árnyékában című visszaemlékezésében. Ebben arról olvashatunk, hogyan szerzett Jókai új fát egy különösen ízes körtéből. A tihanyi apát vendégeként olyan páratlanul illatos gyümölcsöt kóstolt, hogy nem tudta türtőztetni rajongását: „Ilyen jót még soha életemben nem ettem! De még elképzelni sem tudtam, hogy a napfény ennyi illóolajat és cukortartamat tud kiváltani egy gyümölcsből.”

Az apát jóindulatúan nemcsak gyümölccsel, hanem oltóvesszőkkel is megajándékozta őt. Jókai féltve szállította svábhegyi birtokára a nedves agyagba csomagolt hajtásokat, és még aznap beojtotta egy vadalanyba.

„Mindennap megnézte ojtványát s hallatlan volt az öröme, mikor megeredt az ojtás. Öt-hat évbe került, mire ez a fa először virágzott és először mutatkoztak rajta gyümölcsök. Nyolc darab volt. Jókai nagy boldogan mesélte mindenkinek, hogy az idén olyan körtéje lesz, amilyen csak a tihanyi apátnak van ebben az országban. Csakhogy a nyolc körtéből nem sok fejlődött ki élő gyümölccsé. Egyiket valami féreg szúrta meg, el senyvedt, leesett a földre. Jókai behozta a verandára kezében a hervadt gyümölcsöt. – Milyen kár érte – mondta. – Elpusztult idő előtt.

Másnap szélvihar volt, letört egy ágat, azzal megint két körtereménység múlt el örökre. Most már csak öt volt. Jókai feltámogatta őket karókkal, hogy többet a szél kárt ne tehessen benne, de nagy buzgalmában a vállával letörte az egyik gyümölcsöt. Négy maradt. Ekkor már érni kezdtek. Egy reggel kiment, ijedten látta, hogy a sárgarigók lakmároznak az ő érőfélben lévő körtéjén. Mire lesietett, kettő már ki volt vagdalva. Így már csak két körtéje maradt. Jó érettek voltak és már arra számított, hogy egy héten belül élvezheti munkája gyümölcsét, amikor az egyiket lelopták egy augusztusi este. A tolvaj a kerítésen mászott be a kertbe, a csizmanyoma meglátszott a virágágyak között. Ekkor Jókai dühbe jött és elhatározta, hogy az utolsót megmenti. Elrendelte, hogy Johan, a sváb majoros este hattól kezdve ott tartozik aludni és strázsálja a körtét hajnalig, nehogy ahhoz tolvaj hozzáférhessen, se rigó ki ne vágja az értékes gyümölcsöt. Minden a parancs szerint történt, Johan odaköltözött a körte mellé. Egy lópokrócon tanyázott és unatkozva füstölte a kapadohányt, amit Jókaitól kapott a körteőrzésért. Egy délelőtti nap, mikor megnézte Jókai a körtét, már teljesen érettnek találta, de elhatározta, hogy csak másnap szedi le és aztán István napra, mint csemegét feladja az asztalra. Hát másnap, mikor kimegy reggel a körtéért, Johan éppen szedi a cók-mókját és nagyban majszolja a körtét. Jókai éktelen dühbe fakad:

– Te pernahajder, te imposztor, te himpellér, te etted meg a körtémet... – Én kérem, csak... megmentettem. – Megmentetted? Mitől mentetted meg? – Vad darazsak szálltak rá és kikezdték a héját. Féltem, mire ki tetszik jönni, semmi sem marad belőle. – Hát így sem maradt, – mondta Jókai – csak a csutka! – Igen kérem, de mégse darázs, hanem ember ette meg – felelte Johan. – Ej, akasztófavirága, pusztulj a szemem elől, mert végigvágok rajtad. Ezzel végződött a körteszüret. A következő években mind több és nagyobb termést hozott a fa, híre is volt annak a fának, de senkise hívta a szagoskörtét másképpen, mint a »Johan fája«.”

Így veszett el a „Johan fájának” első évadja. Ám a növény, amit Jókai ültetett és féltve nevelt, később bőséges termést hozott, és a Svábhegy egyik legendás körtefája lett.

Révai Mór egy visszaemlékezésében szintén mesél egy nevezetes körtéről, amely valószínűleg valamelyik fának a gyümölcse lehetett: „Egy alkalommal egy szép nagy körtét hozott be a városba a Svábhegyről, átadta nekem azzal, hogy adjam oda édesanyámnak, de becsülje meg jól, mert ez a körte 720 forintba kerül. Bámészkodó és kérdő szemmel néztem rá, mire megmagyarázta: »No igen, tegnap összeszámitottam, hogy 2880 forintba kerül az idei gyümölcstermelés, amiből összesen 4 körte van, jut tehát egyre 720 forint.« Összehasonlításként: Jókai 2200 forintért vette a telkét a villával együtt.

A körtetermesztés azonban nem vált kudarcos elfoglaltsággá az írónál. Az évek során igazi, elismert pomológus, azaz gyümölcstermesztő lett, és nem csupán a körte volt öröme forrása. Jókai Jolán feljegyzése szerint bátyja dolgozószobájában mindig akadt egy kis „sziverősítő”: kecskeméti körtepálinka.

Így lett a körte Jókai Mór életének nemcsak ízesítője, hanem szimbóluma is. Küzdelem, kitartás, veszteség és diadal – mindaz, ami az életét is végigkísérte. Egyetlen gyümölcsben benne volt a magyar századok tanulsága: semmit sem adnak ingyen.

F. G.