A „Guszti bácsik” köztünk élnek
Mintha a barátnőnk mesélne egy intim térben, és tárná fel élete rejtett titkát egy meghitt estén – így érezhette magát a néző Gubík Ági színművész előadásán a Hegyvidéki Kulturális Szalonban. A monodráma Egressy Zoltán Nem, nem, köszönöm című novellájából készült, amelyben a főhős már felnőtt nőként beszéli el gyerekkori traumáját: hogyan molesztálta őt verbálisan a családjához közel álló „Guszti bácsi”. És bár valójában fizikailag „nem történt semmi”, a megrázó élményt egy életen át cipeli.
Hogyan tehet tönkre egy sikeresnek tűnő életet egy gyerekkori trauma? Egressy Zoltán Nem, nem, köszönöm című monodrámája a megrázkódtatásról és annak feldolgozhatatlanságáról, az ebből fakadó bizonytalanságról és kudarcsorozatról szóló vallomás. Letaglózó erővel beszél a tragikus jelenség lélektani és szociológiai mélységeiről. A MOST FESZT-en 2021-ben a közönségzsűri Gubík Ágit díjazta a mű hiteles, érzékeny és szuggesztív tolmácsolásáért. Az alkotók reményei szerint ha az előadással csak annyit elérnek, hogy az érintettek el merik mondani a velük történt hasonló eseteket, és a felnőttek bizalommal fordulnak feléjük, az a segítségnyújtás alapfeltétele lehet.
A szöveg Egressy Zoltán Júlialepke című novelláskötetéből való – derült ki a Hegyvidéki Kulturális Szalonban tartott est második részében, amelyben Maros András beszélgetett az íróval és a színművésszel. Egy szerző csak a legszebb álmaiban gondol arra, hogy írásából színpadi előadás születik, de amikor Gubík Ági kezébe került a könyv, kiválasztotta magának ezt a novellát, és megcsinálta egyedül, rendező és kellékek nélkül, egyetlen széken ülve.
Öt éve mutatták be, és ahová hívják, oda viszik a monodrámát. Legutóbb Bukarestbe, a Liszt Intézetbe, de voltak már középiskolai irodalomórán is. Az író Gubík Ági szuggesztív előadása miatt úgy érzi, a darabot minél többeknek látni kell.
„Első olvasásra éreztem, hogy olyan lelki folyamatok játszódnak le ebben az ügyésznőben a történet során, a múltat felidézve, hogy színésznőként nekem ezt muszáj elmondanom, vallomásként, eszköztelenül, mindenféle díszlet nélkül” – mesélte a színművész, aki nagyon örül a bemutatási lehetőségeknek – akár lakásszínházban, akár iskolában, akár a Hegyvidéki Kulturális Szalon pódiumán –, és mindig azt kéri, ne legyen teljesen sötét, mert fontos, hogy lássa a nézők tekintetét.
Vajon milyen reakciókat vált ki a közönségből ez a félórás monológ – ami Maros András szerint legalább egy kétfelvonásos, egész estés drámára való érzelmi skálát sűrít magába? Az alkotók szélsőséges esetekről számoltak be.
Volt diáklány, aki az előadás után magából kikelve sírt, más elviharzott, majd nem jött vissza a beszélgetésre, és az is megtörtént, hogy visszaválaszoltak, amikor a darab szerint kiszól a színész – „Érted, ugye? Te tudod, hogy van ez?” –, mert annyira résztvevőnek érezték magukat. Egy hölgy bevallotta, hogy ő tudta, miről szól az előadás, éppen ezért vitte el rá a lányát. Ügyész, bíró és bántalmazott gyerekekkel foglalkozó szakember is látta már a monodrámát, sőt olyanok is, akik ettől kaptak bátorságot felfedni elfojtott, eltitkolt emlékeiket. „Hazamegyek, és beszélek a lányaimmal. Remélem, nem szalasztottam el semmit, amiről tudnom kellett volna” – mondta egyszer valaki az egyik előadás után. Már megérte, ha ilyen gondolatokat kelt a nézőkben! – vélekedtek az alkotók.
Gubík Ági szóba hozta azt is, hogy amióta divatossá vált a #metoo mozgalom, a rendezők óvatosan bánnak a színésznőkkel. Nem mernek bókolni nekik, úgy szemléltetnek valamit, hogy lehetőleg ne érintsék meg őket. Néha viccelődnek is ezen, de nagyon odafigyelnek.
A testnevelő tanároknál szintén probléma, hogy például a bukfenc bemutatásánál valahogy hozzá kell érni a gyerekhez, és nem lehet, nem szabad. „Egy picit már átestünk a ló másik oldalára, miközben rengeteg a szexuális visszaélés, főleg családon belül. Amikor ezekről hallok, sír a lelkem, mert ezekből a gyerekekből nem lesznek egészséges felnőttek egy ilyen dolog után” – fogalmazott a színművész.
A Hegyvidéki Kulturális Szalon hallgatóságából egy férfi a probléma másik oldalára világított rá. Arról beszélt, hogy sok kislány apahiánnyal nő fel, és ennek súlyos következményei lehetnek a felnőttkori kapcsolataikban, a lelki életükben. Nem kapják meg kiskoruktól kezdve azt a szoros, intim fizikai kötődést, ami elengedhetetlen a pszichoszexuálisan érett, magabiztos, autonóm felnőttséghez.
Születésétől tizenéves koráig meg kell tapasztalnia, meg kell tanulnia a határokat a gyereknek – jelentette ki az úr. Ebben az a megrázó – tette hozzá –, hogy kívülről nézve a szülő és csemetéje közeli kapcsolatát egy hajszál választja el a szexuális visszaéléstől, a különbség mégis az, hogy a pszichoszexuálisan érett felnőttben nincs szexuális vágy a gyerek iránt.
Az mindenki számára világos, hogy a szülővel kiépített bizalmi kapcsolat fontos előfeltétele annak, hogy a kiszolgáltatott helyzetben lévő gyerek megfelelően tudjon viselkedni. Azok a kislányok, kisfiúk, akik ilyen helyzetbe kerülnek, egészséges lelkülettel talán nem szeppennének meg, nem dermednének le, és nem hibáztatnák magukat, hanem azonnal szólnának, hogy „Guszti bácsi, mit csinál?!”, vagy ők maguk úgy lépnének fel, hogy a „Guszti bácsik” sohasem próbálkoznának újra.
Sz. D.