Hegyvidéki levegő

Tamás Zsuzsa: Sziasztok!

Mi ez? Fájdalomnak nem nevezné. A sajgás is túlzás. Talán bizsergés, de rossz értelemben. Ott bizsergett benne, amíg nézte, hogyan sorakoznak fel a szépségápolási és takarítószerek a pulton, hogy a kedves fiú az imént letegezte. Normális esetben egy nőnek, egy maga korabeli nőnek, ez jólesne, de neki nem esett jól.

– Pontgyűjtőkártya?

Előkotorta a pontgyűjtőkártyát.

– Pontot? Beváltunk?

– Nem, köszönöm, most nem – mondta Judit, és megfogalmazódott benne a gondolat: a köztük lévő udvarias távolságtartást, a kölcsönös szimpátián alapuló kimondatlan paktumot szegte meg a fiú, és ez neki igenis csalódást okoz.

– Készpénz? Kártya?

– Kártya – mondta Judit, és már nyújtotta is a bankkártyát.

– Kicsit lassú ma a terminál – mondta a kedves fiú.

Tényleg lassú volt. Ahogy a kapcsolódásra vártak, Juditnak eszébe jutott, hogy előző nap is fura helyzetbe került az önkormányzatban.

Az történt ugyanis, hogy az ügyintéző, akihez egy mérsékelten kellemetlen kérvénnyel kellett fordulnia, ismerőse volt. Régi ismerős, és nem is túl közeli, de tagadhatatlanul az: évekig együtt jártak jógaórára a művelődési házba. Abban a pillanatban, amint meglátta, nem is az volt a baj, hogy bevillant: ennek a lánynak volt a legformásabb feneke az egész jógacsoportban. Egy kicsit persze ez is baj volt, nem célszerű kérvények benyújtásakor a hivatalnok irigylésre méltó hátsójára gondolni, de rögtön felmerült egy nyelvi probléma is. A jógacsoportban mindenki tegeződött. Egy ügyosztályon, legyen szó akármilyen ügyosztályról, mindenki magázódik. Az ügyfél és az ügyintéző mindenképp. Pláne ha mérsékelten kellemetlen kérvényekről van szó.

– Jó napot kívánok! – döntött akkor az egyetlen lehetséges köszönési forma mellett Judit, és ezzel megszabta a beszélgetés további menetét. Udvarias, célratörő és hivatalos, természetesen. Véletlenül sem baráti. Mondjuk, milyen is lenne más. Mégis ott motoszkált benne a gondolat, hogy egy alkalmas pillanatban megkérdezi: „Nem jártunk mi együtt jógázni?” És akkor talán mégis másik irányt vehet a beszélgetés, tehet egy röpke kitérőt, mert az irigylésre méltóan jó alakú ügyintéző azt felelné, „De!”, és talán még azt is meg lehetne kérdezni, hogy „Te, figyelj, mi van Júliával? Évek óta nem hallottam felőle! Már nem tart jógaórákat?”. Csakhogy ehhez kéne az a bizonyos alkalmas pillanat, egy villanás a szemben, egy félmosoly, egy tetten érhető átsuhanó gondolat az ügyintéző arcán. De nincs ilyen.

Illetve, milyen érdekes, de, mégis adódott egy váratlan barátságos gesztus: amikor Judit bediktálta a címét, amely a legeslegesleghivatalosabb formájában úgy végződik: alagsor 1. Ekkor az ügyintéző szinte riadtan a Judit mellett ácsorgó Palikára pillantott, Judit kisfiára, azután Juditra, és nem is titkolt aggodalommal megkérdezte:

– De azért van némi fény, ugye?

Judit ezen tulajdonképpen meghatódott.

– Persze! – sietett megnyugtatni az ügyintézőt. – Igazából ez csak papíron alagsori. Valójában földszinti! Az előző lakó egy építész volt, és… – végül nem magyarázta el, milyen építészeti megoldásnak, milyen, a társasházzal kötött megállapodásnak köszönhető, hogy ez az ő alagsori lakásuk igazából nem is alagsori. Viszont azt nem tudta megállni, hogy hozzá ne tegye: – És még saját kertrészünk is van!

Az ügyintéző arcán igazi megkönnyebbülést látott.

Ezt viszont egy kicsit már zokon vette. Hát mit képzel ez róla? Hogy egy sötét lyukban aszalja a gyerekeit? Hogy itt lakik, ebben a csodás kerületben, és a gyerekeit nem éri fény? Hogy ezt a mérsékelten kellemetlen kérvényt is azért kénytelen benyújtani, mert ő egy alagsori lakó?

Már semmi kedve nem volt feltenni a kérdést, hogy nem jógáztak-e együtt. Tudta, hogy de, és már nem irigyelte az ülőfoglalkozású hivatalnok egyelőre irigylésre méltó alakját. Még aláírta, amit alá kellett (három példányban), aztán sietősen távozott.

– Gyere, Palika, menjünk innen!

Most is mindjárt ez lesz, csak beírja a PIN-kódot, aztán gyorsan bepakolja a szépségápolási és takarítószereket a bevásárlószatyrába, és már mennek is.

Igen, PIN-kód.

Igen, pakolás.

A kedves fiú készségesen adogatja a kezébe a flakonokat. Nem sürgeti, nem veszi fel a szemkontaktust a sorban mögöttük állóval, mert most még csak rájuk figyel. Juditra és Palikára.

Amikor mindent elnyelt a bevásárlószatyor, a kedves fiú Palikára nézett, és úgy mondta:

– Sziasztok!

És ekkor Judit megértette.

– Viszontlátásra! – mondta a kedves fiúnak kicsit büszkén, a régi paktumhoz híven, de mosolyogva.