Jókai Mór kokárdája
Habár az 1848. március 15-i forradalom és szabadságharc kapcsán leginkább Petőfi Sándor nevét emlegetjük, Jókai Mór szerepvállalása legalább ennyire jelentős volt. Kétszáz éve született nagy írónk fogalmazta meg többedmagával, és olvasta fel többször tömeg előtt a 12 pontot, a forradalom politikai kiáltványát. Mostani írásunkban Jókai március 15-i napját idézzük fel, ami végül nemcsak a történelem menetére, hanem a magánéletére is komoly hatással volt. Ekkor ismerte meg ugyanis a jövendőbelijét, Laborfalvi Rózát, aki révén beleszeretett a Svábhegybe, ahol aztán közel fél évszázadon át élt.
Jókai Mór és Petőfi Sándor 1848 márciusában közösen béreltek egy háromszobás lakást a Dohány utcában. A három helyiségből egyet Petőfi és felesége, Szendrey Júlia, egyet Jókai, a harmadikat pedig közösen használták.
Március elején megérkezett a párizsi forradalom híre, ami cselekvésre sarkallta a pozsonyi országgyűlés reformellenzékét és a pesti értelmiséget. A Pilvax kávéházban összegyűlő ifjak, köztük Petőfi, Jókai és Vasvári Pál úgy érezték, elérkezett az idő.
Az Ellenzéki Kör március 14-i ülésén azt javasolták, hogy a Kossuth felirati beszéde alapján megfogalmazott, de kiegészített 12 pontot nyilvánítsák a főváros hivatalos programjává, és kezdjenek aláírásgyűjtésbe. A vezetők támogatták az ötletet, de országos mozgalommá akarták bővíteni, így az ülés végül ezt a döntést hozta meg. Ám még aznap este jött az újabb hír: március 13-án Bécsben kitört a forradalom. A Pilvax fiataljai úgy döntöttek, nem várnak az Ellenzéki Kör további lépéseire, hanem másnap maguk veszik kézbe az események irányítását.
Március 15-én reggel Petőfi a kávéházba tartva találkozott Vasvárival, akit elküldött Jókaihoz, hogy ott várják meg őt. Nem sokkal később, fél hétkor Bulyovszky Gyula, Jókai, Vasvári és Petőfi már együtt tanácskoztak a Dohány utcai lakásban. Megbeszélték, hogy először a sajtót kell szabaddá tenni, majd Bulyovszky és Jókai kiáltvánnyá szerkesztették a 12 pontot. Ezután Petőfivel visszatértek a Pilvaxba, amely ekkorra már zsúfolásig megtelt fiatalokkal. Jókai felolvasta a proklamációt, Petőfi pedig elszavalta a Nemzeti dalt.
A forradalmi lelkesedéstől fűtve elhatározták, hogy végigjárják az egyetemi karokat, és a diákság támogatását kérik. Először az orvoskar udvarán, majd a mérnököknél és a jogászoknál ismétlődött meg a jelenet, a 12 pont felolvasása, a Nemzeti dal elszavalása. A naplófeljegyzések szerint mindenhol ugyanaz volt a koreográfia, a tömeg pedig egyre növekedett.
Jókai ezzel komoly kockázatot vállalt, hiszen a politikai követelések többszöri nyilvános felolvasása több ezer ember szeme láttára történt. Ha a forradalom elbukik, súlyos következmények vártak volna rá. „Valami villanyos melegség szállta el akkor minden tagomat: érzém, hogy végzetes szó az, amihez kezdek; de el voltam rá szánva, ha áldozatul esem is” – emlékezett vissza később az író.
Az egyetemistákkal egyre növekvő tömeg a Landerer és Heckenast nyomdához vonult, hogy ott kinyomtassák a 12 pontot és a Nemzeti dalt. Petőfi naplójában az áll, hogy ő javasolta ezt, míg Kléh Istvánnak a forradalom történetéről szóló műve szerint Jókai ötlete volt. A nyomdába küldött delegáció – Petőfi, Vasvári, Jókai, Vidács – lefoglalta a sajtót, és megkezdődött a két forradalmi dokumentum cenzori engedély nélküli nyomtatása.
„A nyomtatógépet először Irínyi ragadta meg, a második nyomást Petőfi, a harmadikat én tettem vele, hogy ha a merénylet szerencsétlenül üt ki, minket érjen a csapás, ne az ártatlan nyomdai személyzetet” – írta később Jókai. Amíg a munka zajlott, a szakadó esőben várakozó tömeg előtt Egressy Gábor, Irínyi József, Bulyovszky Gyula, Irányi Dániel, Degré Alajos, Vasvári és Jókai tartottak lelkesítő beszédeket.
Birányi Ákos krónikája szerint Jókai hangsúlyozta, hogy „békés úton akarnak haladni”. Saját visszaemlékezése szerint a közönség esernyőket tartott a kalapja fölé, mire ő így szólt: „Ej, uraim! Lehet, hogy egy óra múlva golyók hullanak ránk eső helyett – akkor is elfutunk?” Erre az emberek állítólag becsukták az esernyőket. Ezt az eseményt Barabás Miklós festőművész – aki akkor már a Városmajorban élt – meg is örökítette 1848-ban.
Jókai későbbi svábhegyi tartózkodásának gyökerei is március 15-re vezethetők vissza, ugyanis ezen a napon találkozott Laborfalvi Rózával, aki egyetlen mozdulattal örökre megváltoztatta az életét. Történt ugyanis, hogy aznap délben a forradalmi ifjak Bajza Józsefet, a Nemzeti Színház igazgatóját megkérték, a meghirdetett esti darab helyett a betiltott Bánk bánt tűzze műsorra. Jókai visszaemlékezése szerint Bajza örömmel teljesítette a kérést. „A színház oltár volt ma, a közönség színe volt jelen ünnepi arcokkal, ünnepi ruhában; a nemzeti kokárda minden férfi és nő keblére feltűzve, a szín közepén a háromszínű zászló” – olvasható az Életképek 1848. március 19-i számában.
Jókai a Nemzeti Színházban történt eseményeket több verzióban is elmesélte. Az egyik: „A nagy napot fényesen kellett bevégezni. A várost estére kivilágították s a színházban ingyen előadást tartottak; Bánk bán lett rögtön kitűzve. De az egyszer extázisba hozott közönségnek nem volt már türelme Petur bán jámbor oppozícióját végig hallgatni. Neki a »Talpra magyar« kellett. Mit lehetett tenni II. Endre fényes udvarának; Bánk bánostól, királynéstól félre kellett állni, míg Egressy Gábor egyszerű atillában, karddal az oldalán, a színpad közepére lépett s hatalmas előadásával elszavalta Petőfi lelkesítő költeményét. Ez jó volt, de mind kevés volt. Ekkor az egész játszó személyzet elénekelte a »Szózat«-ot. A parterre-közönség, a karzatok beleénekeltek a kardalba. Ennek is vége lett. – Mit adjunk még? A zenekar rázendítette a Rákóczi-rohanót. Ez gyújtott – de nem oltott. Pedig most már erre lett volna szükség. A felhevült közönség szomjas volt a diadalmámortól. Ekkor egy hang elkiáltá a karzatról: – Éljen Táncsics! Iszonyú lárma lett belőle. Táncsics nem volt kéznél.”
Másik megemlékezésében azt is leírja, hogy a színházban „hasztalan szónokolt Petőfi a zártszék tetejéről; hasztalan állt ki Irínyi a tudósok páholyának mellvédére a népet haranguirozni (lelkesíteni); elveszett még Vasvári szava is a zajban, pedig a legfelső kakasülőről kísérté meg a tengercsillapító szónoklatot. A közönség a színházat szétbontani készült. Sokan már arra a gondolatra jöttek, hogy valakit fel kell öltöztetni Táncsicsnak, s bemutatni helyette a színpadon, ami nagy sérelem lett volna a nép jóhiszeműségén. Ekkor nekem egy mentő gondolatom támadt. Felmegyek a színpadra, s szólok a néphez a proszcéniumból. S azzal térdig sárosan, mint más, vállamon a karbonári köpönyeggel, behorpadt cilinder kalapom mellett egy óriási veres tollal, oldalamon egy jurátus karddal felrontok a színpadra. Ott találkoztam legelőször is Laborfalvi Rózával, ki saját nemzetiszínű kokárdáját vette le, s azt keblemre tűzte, azzal léptem a publikum elé. Hanem ez aztán hatás volt! Mit beszéltem, azt nem tudom…”
Érdekes, hogy jóval később, 1898-ban, a forradalom ötvenedik évfordulóján már kissé színesebben írta meg a történetet. Immár arra is emlékezett, hogy mit mondott: „Mikor aztán szóhoz juthattam, ilyen forma szónoklati remeket hangoztattam: – Látjátok ezt a háromszínű bokrétát itt a mellemen? Ez legyen a mai dicső nap jelvénye. Ezt viselje minden ember, ki a szabadság harcosa: ez különböztessen meg bennünket a rabszolgaság zsoldos hadától. E három szín képviseli a három szent szót: szabadság, egyenlőség, testvériség. Ezt tűzzük kebleinkre mindannyian: kikben magyar vér és szabad szellem lángol! Tíz perc múlva a színház üres volt. És másnap minden embernek ott volt a mellén a háromszínű kokárda: a nemzeti casino urainak paletotján kezdve, a napszámos darócáig, s aki köpönyegben járt, az a kalapjára tűzte. Én a győzelem mámorával siettem e jelenet után Laborfalvi Rózához kezet szorítani... Ez volt a mi kézfogónk, a mi eljegyzésünk pillanata.”
A színházbéli gesztus tehát egy meghatározó és mély kapcsolat kezdetét jelentette. Nem sokkal később Jókai valóban eljegyezte Laborfalvi Rózát a Svábhegyen, ahol villát bérelt a színésznő családja. Valószínű, hogy az író ekkor szeretett bele végérvényesen a tájba, hiszen néhány évvel később, 1853-ban már saját telket vásárolt itt.
A Svábhegy és környéke nemcsak menedékké, hanem ihletforrássá is vált Jókai számára. Itt született több nagy műve, itt alakította ki azt a nyugodt, harmonikus életet, amelyben az írás mellett kertészkedett, gyümölcsöt termesztett, és egyre bensőségesebb kapcsolatba került a természettel. Az itt eltöltött évtizedek során élete szerves részévé vált a Hegyvidék, és sokat is tett azért, hogy növekedjen a térség irodalmi és kulturális jelentősége.
F. G.