BARÁZDA

ICHIKO AOBA: Luminescent Creatures

A nyugati, azon belül az angolszász világ az ötvenes évektől kezdve annyira sokáig uralta a popzenét, hogy most még évtizedek állnak előttünk, mire visszafejtjük, az egyes nyelveken, kultúrákban született – és még csak nem is tradíciókon alapuló, hanem épp az angolszász popvilág vívmányait is használó – zenék között mennyi az értékes, érdekes, izgalmas, megunhatatlanul szép. Persze a német krautrock, a brazil MPB, Serge Gainsbourg és még néhányan úgy-ahogy a maguk idejében, majd lassan egyre befolyásosabb módon vissza is hatottak, de a 21. században ez például már valahogy demokratikusabban működik. Az internet, a streaming, a kíváncsiság és a megértés furcsa keverékéből adódóan 2025-ben semmi meglepő nincs abban, hogy a világ egyöntetűen nem egy nagykiadós mainstream amerikai vagy brit LP, hanem egy elvarázsolt japán folkpoplemez előtt borul le. Ichiko Aoba 2010-ben mutatkozott be, és akusztikus gitáros, néha zongorás, finoman hangszerelt, szellős, melankolikus indie folkja gyakorlatilag alig változott azóta. Mégis kellett neki tíz év, mire nemzetközileg is áttört a 2020-as, angolul Windswept Adanként ismertté váló, ambientes, pasztorálos, természeti hangokat is bevető, korábbiaknál gazdagabb díszítésű hetedik soralbumával. Akkor viszont a nagy figyelem miatt egy kicsit vissza is vonult, és öt évre volt szüksége az új lemeze elkészítéséhez. Aki várta, annak jó hír, hogy megfelel a kihívásoknak, aki csak most hall róla először, annak viszont szép meglepetés lehet ez a békés, meditatív, kicsit szürreális, „az élet kozmikus titkait” kutató fantáziavilág, amit a Luminescent Creatures kínál. (2025, Hermine/Psychic Hotline)

LADY GAGA: Mayhem

Amikor egy popsztár kiad egy sokadik albumot, azt nem feltétlenül a minősége határozza meg, hanem a fogadtatása – és e két dolog szintén nem feltétlenül van komoly relációban egymással. Lady Gaga világslágerekkel robbant be, egy darabig izgalmasan tartotta fenn maga iránt az érdeklődést, de az igazi világsztárok is gyakran megbotlanak. És a legnagyobbak mindig fel is állnak. Lady Gaga ezért tartozik a felső elitbe. A nagyot akaró Artpop idején nem jöttek a slágerek, majd két félresikerült kísérlet után gyakorlatilag süllyesztőbe került, amikor egy filmbetétdalos váratlan sikerszámmal (Shallow) újra a csúcson találta magát. Cyberpunkos nagyszabással nyúlt kissé mellé újra (Chromatica), amit annak trendi remixlemeze hitelesített – abszurdan váratlan módon. Eddigre lett nyilvánvaló, hogy bármit megtehet, meg is tesz, és egy darabig biztosan számolni kell vele. És bár ismét nem divatos, jazzes-sanzonos albumokkal, valamint vegyes megítélésű filmszerepekkel töltötte az idejét, a friss munkája megint csak figyelemre méltó. A Mayhem ugyan semmilyen módon nem emel tétet, ám egy közel húszéves, ekkora sikerű karrierben nem is szükséges az ilyesmi. Valami viszont kell, mert az átlagosság ezen a szinten bukta. A Mayhem nem az. Az előző soralbum dancepopos vonalán halad, viszont a kilencvenes évekbeli mindenféle house-idézet helyett electrósabb, nu-discósabb, itt-ott egy kicsit sötétebb a hangkép, ami ugyan hangsúlyosan visszatér a debütálás megszólalásához is, valójában csak simán egy jó poplemez. Azt bizonyítja, hogy időről időre mindannyiunknak le kell győznie önmagát, és ha ez sikerül, annak lehet közösen örülni. (2025, Streamline/Interscope/Universal)

BJ