Hegyvidéki levegő

Maros András:

Átjutás

Gyalogosok gyülekeznek és várakoznak az úttest két oldalán, a zebránál. Át akarnak kelni a túloldalra. Legtöbben türelmesek, mert tudják, megszokták, a kijelölt gyalogátkelőhelyen, főleg ezen a konkrét zebrán nem ők a főszereplők, ők csak nézők, akik az igazi főszereplőket, az előttük elsuhanó autókat figyelik. Jönnek, jönnek, mennek, mennek az autók, egyik a másik után; csúcsidő van, sietnek iskolába, irodába, konditerembe, pszichiáterhez.

Jelzőlámpa nincs.

A csőlátású autós teljes lényével a forgalomra összpontosít, kigúvadt szemmel mered az útra meg az előtte haladó kocsira; ez a típus nem észlel gyalogost a járdán, nem áll meg a zebra előtt. A szülő, aki kicsavart pózban, hátrafelé fordulva vezet, egész úton – otthontól az iskoláig – a hátsó ülésen elterpeszkedő két gyerekét neveli, ő sem látja az átkelésre váró gyalogosokat, hiszen hátrafelé néz. Bizonyos sofőrök a markukban szorongatott telefonjuk kijelzőjét bámulják, várják a lájkokat a hajnalban kitett szellemes bejegyzésükre; mások üzeneteket írogatnak, és csak ritkán pillantanak fel, gyűlölik, ha hirtelen kell fékezni, mert ilyenkor mindig félreütik az emojit.

Ezeket a sofőrfajtákat a zebránál várakozó gyalogosok azonosítják be, gyűjtik csokorba, van rá idejük.

Egy középkorú kutyás férfi szerint érdemes a dolog jó oldalát nézni: össze lehet itt futni ismerősökkel, szorosabbra lehet fűzni barátságokat, lehet ismerkedni; a gyalogoslét viszontagságainak közös átélése és elemzése összehozza az embereket.

Egy esőköpenyes nő megpróbál rácsapni az orra előtt elhaladó autó csomagtartójára, de elhibázza: mire üt, az autó már sehol. Azért a kocsi után kiált: „Álljál már meg!” Egy rutinosabb várakozó megjegyzi, nem sokra megy a kiabálással, mert ha hallgat is rá a sofőr, és megáll, legfeljebb az elvétett ütést tudja a nő korrigálni, álló autót egyszerűbb püfölni, ám ettől még nem lesz könnyebb átjutni a túloldalra.

Egy idő után valaki megelégeli a várakozást, és lelép a járdáról – ketten rántják vissza. „Nem látja, hogy jönnek az autók?” Látja, de megkockáztatta. Jó teszt lett volna, tanulságos, magyarázza a többieknek, kiderült volna, elütik-e, vagy sem. Mert ő bizony lenne áldozat, üssék el, persze csak picit, lökje meg egy guruló kis Smart, illetve – leíróbb kifejezést talál – lépjen fel kölcsönhatás az autó karosszériája és az ő teste között. Legyen ügy, de ne súlyos, legyen gázolás, de enyhe, a gázolási spektrum legalja. Véleménye szerint egy ilyen eset jobb belátásra bírná az autósokat, a gázoló mögött jövőt mindenképp, az már megállna a zebra előtt. Vagy ha az se, üsse el az is (kicsit!) a következő gyalogost, egyszer csak megáll valaki.

„Bár ne szólaltál volna meg!”, mondja erre egy srác, majd hirtelen beijeszt. Beijesztésnek azt a mozdulatot hívja a zebránál ácsorgó gyalogostársadalom, amikor az ember úgy tesz, mintha elindulna, de nem indul el. Mondjuk a szónak abban az esetben lenne igazán értelme, ha az autós valóban megijedne, és ijedtében a fékbe taposna, ám a fiatal srác kiszemeltje, a „beijesztett” helyett maga a srác ijed meg (attól, hogy az autós nem ijed meg), és visszaugrik a járdára. Egy rekedtes hangú úr kommentálja a látottakat: „Maradsz a helyeden, kicsi barátom.”

A sikeres átjutáshoz több készség együttes alkalmazása szükséges. Kell a jó szemmérték, ez alap. Meg kell tudni saccolni a közeledő autó sebességét, a zebrától számított távolságát, és viszonyítani kell azt a gyalogos saját kezdősebességéhez, gyorsulásához.

Múltkor kis híján verekedés tört ki, miután az egyik autós megállt, és átengedett egy gyalogost a zebrán... a gyalogos félénken visszautasította a gesztust, és jelezte az autósnak, menjen ő, ő az erősebb, meg hát itt ez a megszokott rend eleve, de az autóvezető makacsul ragaszkodott a KRESZ-szabályhoz, intett, integetett a gyalogosnak, induljon végre, az intésből fenyegetőzés lett, menjen már, a szentségit, nincs ideje ilyen idétlen udvariaskodó játékokra, a gyalogos visszamutogatott, kalimpáltak, mutogattak, káromkodtak, „Menjél már!” „Te menjél már!” Az autós kiszállt, lökdösődni kezdtek. „Mit mutogattál?” „Te mit mutogattál?” Szét kellett választani őket.

Az egyik férfi, aki Dénes néven mutatkozik be a többieknek, elmeséli, hogy egyik unokatestvére (egy átnevelhetetlen autós) milyen logika mentén közlekedik a városban. Ha az utcát fényképező vagy tétován ácsorgó embereket lát a zebránál, akiket turistáknak vél, nem áll meg, nem is lassít, inkább a gázba tapos, tudniillik ha megállna, a turisták azt hinnék, Budapesten ez a szokás, az autósok átengedik a gyalogosokat, márpedig Dénes, aki angyalian jó ember, ráeszmélt, hogy akkor cselekszik a leghelyesebben, ha ráhangolja a turistákat a budapesti közlekedési viszonyokra... hogy ne érje őket meglepetés.

Na. Megáll egy autó. Mosolyogva int a sofőrje a bátortalan gyalogosoknak, tessék menni nyugodtan, lehet átkelni. A gyalogosok egy ütemet kivárnak, még egy ütemet, aztán megköszönik, mindenki megköszöni, egyesével, hálálkodnak, hajlonganak, és elindulnak. Egyszerre három autós dudál hátulról. Egyikük kikiabál a kocsijából: „Most miért álltál meg, te barom?! Húzzál már, menjél már!” Néhány gyalogos ijedtében hátrafordul, és sietve visszalép a járdára – oda, ahonnan elindult... és várakozik tovább.