Van kortárs irodalom

Irodalmi estekre reflektáló, provokatív bevezetőként saját versét olvasta fel Kukorelly Endre József Attila-díjas költő, író a Városmajor-beszélgetések legutóbbi estjén. A programot ünnepi eseményként harangozták be, mert ez volt a Városmajor 48 Irodalmi Társaság Alapítvány által szervezett 48. beszélgetés. Az életmű bemutatása mellett az elmúlt évtizedek és a jelen közéletéről alkotott véleményéről faggatta vendégét Károlyi Csaba irodalomkritikus, az Élet és Irodalom főszerkesztő-helyettese a terézvárosi Art Departmentben, amely Rajk László építész, látványtervező egykori műterméből alakult át szabad művészeti térré.

Az esthez a hangulatot B. Molnár Béla fotókiállítása adta. A felvételek – 2007-től napjainkig – jelentős tömegmegmozdulásokon készültek. Kukorelly Endre először ezekre a fotókra reagált. Mint mondta, híve annak, hogy menjenek ki az emberek az utcára, érezzék jól magukat, lelkesedjenek, mert csak úgy lehet valamit elérni, ha egyfajta szolidaritásérzés képződik a lelkükben, és a demonstrációk mindig erősítik ezt. „Örülök a képeknek. Kár, hogy nem vagyok rajta egyiken sem” – jegyezte meg ironikusan, majd arról beszélt, hogy az írók is azért rendeznek találkozókat, mert fontos a személyes jelenlét. Az irodalmi élet tradíció, hozzátartozik, hogy annak alakítói eljárnak estekre, felolvasnak, beszélgetnek.

Kukorelly, mint mondta, érzékeli az irodalom erőteljes presztízsvesztését, mindenesetre szerinte egy olyan embernek, akinek elemi érdeke, hogy a kultúra tekintélye ne csökkenjen, kutya kötelessége részt venni benne. „Igenis az ottléteddel, a testeddel kell szavazni – mondta. – Ha odamész, akkor történik valami. Számít, hányan mennek el tudatosan egy kortárs festő kiállítására, vagy egy kortárs színdarabra. Fájdalmasnak tartom, mennyire nincs átjárás a különböző művészeti diszciplínák között. Milyen jó lenne például, ha lenne most itt ötven balett-táncos lány!” – tette hozzá a maga oldott stílusában.

„Fene tudja!” – hangzott a válasza arra a keresetlen kérdésre, miért ír. Valahogy megakadt benne ez a dolog. Már sokszor elmondta, hogy – mint az ő korosztályából mindenki – televízió nélkül nőtt fel, s két dolgot csinált: olvasott és futballozott. Az olvasásfüggőség és a futballistaidentitás máig jellemzi.

Kukorelly Endre történelem–könyvtár szakot végzett. Az 1970-es évek első felének közegében nem volt kompatibilis az, amit írt, azzal, amit látott. Olvasta a Kortárs, az Új írás, a Nagyvilág folyóiratokat, az Élet és Irodalmat, nagyra tartotta az ezekben publikálókat. 1984-ben jelent meg az első kötete, A valóság édessége. Balassa Péter írt róla kritikát a Kortársban, Károlyi Csaba akkor fedezte fel magának Kukorellyt.

Nem sokkal később, a rendszerváltás környékén további verses- és prózakötetei jelentek meg, majd 1993-ban egy gyűjteményes kötet, az Egy gyógynövény-kert. Ő maga is csodálkozott, hogy menő költő lett. Megjelent harmincvalahány könyve; az induláskor már 33 éves volt, számára is elképesztő recepcióval.

A Rom – A szovjetónió története című könyvét és a második, bővített kiadást, a Rom – A komonizmus történetét nem tekinti regénynek. „Vegyes műfajú, esszé és szépirodalmi vonatkozások, memoárjellegű szövegek. Történelem szakosként van némi kanalam hozzá” – fogalmazott.

Regényíróként áttörést jelentett a TündérVölgy, amelynek a keletkezéséről mesélte, hogy 40 éves kora körül jött rá, mennyire „lemaradt” az apjáról, aki akkor már nem élt. S ha már nem tudta megbeszélni vele az élményeit – az orosz fronton volt partizánvadász, századparancsnok –, gondolta, magával beszéli meg. A TündérVölgy annyiban önéletrajzi mű, amennyiben az ember abból főz, amije van.

A versekkel kapcsolatban háklis. Üti-vágja, gyepálja a régebbieket, így jött létre a Mind, átjavított, újabb, régiek című gyűjteményes verseskötete. A Porcelánbolt. Kedvenxcekről. Olvasókönyv vaskos kötetében a magyar szellemi élet látleletét adja. Izgatja őt a kultúra minden ága, kreatívírás-szemináriumán is mindig javasolja ezt az elkötelezettséget.

Az Országházi divatok című művében naplószerűen írja meg LMP-s képviselősége történetét – két és fél évig vállalta tisztségét. Amikor csapatjátékosként bekerült, sikertörténetnek indult, de a vége az lett, hogy ki kellett szállnia, mert fárasztónak és értelmetlennek találta. Véleménye szerint az egyetlen kiút a dichotómiából nem is az, hogy „lehet más a politika”, hanem az, hogy „legyen más a politika”. A közügyekkel való foglalkozásnak, nem pedig az egyébként kikerülhetetlen hatalmi harcnak kellene előtérbe kerülnie.

„A mostani helyzet botrányos – de hagyjuk ezt, mert rövid az élet! Igenis tessék örülni a napsütésnek, a földből kibújó kis növényeknek – vélekedett. – Szentistvántelepen lakom, ma is kiültem a napra, és jól éreztem magam. Németh Andor József Attila-könyvét olvasom, és közben nem jutott eszembe, hogy mi folyik a közéletben. De az sem helyes, ha egyáltalán nem foglalkozol vele, egyensúlyt érdemes tartani. Ezt az állapotot nevezi Arisztotelész eudaimóniának.”

A közéleti szövegeiből, interjúrészletekből szerkesztett, Egy belga revolver című könyvéből olvasott fel Kukorelly, aki az évek során rengeteg politikai, közéleti szerepet vállalt. Volt a Szépírók elnöke, alelnöke, megalapította a K.E.R.T. Kiadót, hajléktalanok lakhatásáért a Nyugodt Szív Alapítványt, Gyümölcsöskert néven felújította a Baumgarten-díjat… Arra nincs ideje, amit nem akar – kommentálta a túl sok vállalást, ami az írás, olvasás rovására megy, de benne van ez a „drive”.

Görögöket olvasva rájött, hogy részt kell venni a közéletben. A Hír TV-től a Klubrádióig mindenhova elmegy, részt vesz mindenféle diskurzusban. Egyfajta naiv attitűddel feltételezi, hogy alapvetően minden ember normális. Sajnálatos módon azonban ezekben a műsorokban fel sem merül a kultúra. Milyen jó lenne, ha minden századik hallgató rájönne, van kortárs irodalom… – tartja.

Legutóbbi regénye, a Ház, háború, halott összegzést sejtet, ám Kukorelly Endre az estet azzal a vallomással zárta, hogy jól érzi magát a bőrében, hedonista, és ennek alapvető része a kultúra befogadása, csinálása.

Szepesi Dóra