Az 1945-ös ostrom az itt élők legdrámaibb emléke

„Számos kérdésben nem értünk egyet, de az ostrom megítélésében, az emlékezés fontosságában igen. Jó, hogy ha ennek formát is adunk” – mondta a budavári Kapisztrán téren, a Mária Magdolna-templom romjainál ötödik alkalommal megtartott közös budai megemlékezésen Pokorni Zoltán. A Hegyvidék polgármestere felidézte, évekkel ezelőtt az önkormányzat kiírt egy novellapályázatot, amiben arra kérte a lakókat, hogy írják meg történeteiket a házukkal, lakásukkal vagy az utcájukkal kapcsolatban. Az írásokból kiderült: a Hegyvidéken élők legmeghatározóbb élménye a város második világháborús ostroma volt.

„Az ostrom a legdrámaibb, legjobban bevésődő emlék évtizedek elteltével is” – fogalmazott a polgármester, aki ezt egy személyes történettel is alátámasztotta. Édesapja többször elmesélte neki azt az emlékképét, hogy tizenhat évesen, az ostrom idején az Alkotás utcában lakott, és kinézve az ablakon látta, amikor egy bomba összedönti a Mária Magdolna-templomot.

„Mi egy szerencsés nemzedék vagyunk, hiszen lassan a második generáció nő fel, amely már csak a könyvekből, filmekből ismeri a háború borzalmait” – emlékeztetett Pokorni Zoltán. Szerinte az emberek az igazi nagy ostobaságokat, hibákat nem akkor követik el, amikor szörnyű helyzetben vannak, hanem amikor jó dolgukban nem tudnak mit csinálni, amikor már elfelejtették, hogy a háború nem hősiesség, nem az igazság diadala, hanem sár, vér, fagy, borzasztó emberi szenvedés.

A polgármester arról is beszélt, hogy a ma zajló háborúkban, Ukrajnában és Izraelben is mindegyik fél az igaza tudatában fog fegyvert a másik ellen. Persze nem lehet egyenlőségjelet tenni megtámadott és megtámadó közé, de „maga a fegyveres konfliktus, a háború akkor is abszurd és elfogadhatatlan”. Arra is figyelmeztetett, hogy most békében emlékezhetünk vissza a hetvenkilenc évvel ezelőtt történtekre, de „amint hazamegyünk, és bekapcsoljuk a televíziót vagy a rádiót, azt halljuk majd, hogy európai politikusok a kisebb-nagyobb valószínűséggel bekövetkező háború lehetőségére készülnek, nem pedig a békére, a megállapodásra, a kompromisszumkeresésre”.

Pokorni Zoltán felelevenítette Márai Sándor egy történetét, amelyben az író elmesélte, hogy 1945-ben, az ostrom alatt lent a pincében volt nála egy naptár, és amikor ezt elő-elővette, semmi sem jutott eszébe, mit tervezhetne az előtte álló hónapokra, a nyárra, az őszre. „Márai a jövőnélküliségről írt. Nagyon bízom abban, hogy nekünk, a gyermekeinknek, az itt élőknek lesz jövőjük, nem úgy, mint azoknak, akikre most emlékezünk” – zárta gondolatait a polgármester.

Váradiné Naszályi Márta, az I. kerület polgármestere Pokorni Zoltánhoz hasonlóan arról szólt, hogy szerencsés generációhoz tartozunk, évtizedek óta békében élhetünk, a legtöbbünknek még a szülei sem tapasztalták meg első kézből a háború szörnyű valóságát. Pedig közel nyolc évtizeddel ezelőtt, ahol ma turisták sétálgatnak békésen, tankok lőtték a várost.

„A harcok rengeteg áldozatot követeltek, tízezrek haltak meg, köztük rengeteg civil. A legtragikusabb, hogy sokuk halálát el lehetett volna kerülni egyetlen őrült parancs megakadályozásával. A kitörés ugyanis olyan vérfürdőhöz vezetett, amihez képest – ahogy Ungváry Krisztián történész rámutatott – még a normandiai partraszállás amerikai veszteségei is eltörpülnek” – mondta az I. kerületi polgármester.

A kitörés napja alkalmából szervezett szélsőjobboldali, neonáci események kapcsán Váradiné Naszályi Márta leszögezte: „tízezrek halálba hajtásában nincs semmi, ami hősies lenne, a rasszizmus, antiszemitizmus, fajgyűlölet pedig semmi mást nem hozott a világnak, mint pusztulást”. Szerinte az 1945-ös kitörési kísérlet tragédia, amit maximum gyászolni érdemes.

Őrsi Gergely, a II. kerület polgármestere arra emlékeztetett, hogy a fronton, a munkaszolgálaton vagy gyilkosság áldozataként Buda lakosságának a harmada veszett oda a háborúban. A borzalmak sokak számára saját vagy családi emlékek, amiket nem lehet kitörölni; még vannak, akik látták „az ostromlott, szétlőtt Széna teret, a Margit körúton fekvő holttesteket, az utcán masírozó katonákat”.

„Amikor öt éve elhatároztuk, hogy közösen emlékezünk a második világháború budapesti végére, azt tűztük ki célul, hogy ne arról szóljon februárnak ezen időszaka, hogy szélsőséges ideológiák félreértelmezik a történelmet. Ne arról szóljon, hogy szélsőséges ideológiák által vezérelt emberek összevesznek, és csak a saját igazukat harsogják öt centiről a másik arcába” – mondta Őrsi Gergely, aki úgy véli, arra van szükség, hogy beszélgessünk, hallgassuk meg egymás családjának a történeteit. Nemcsak azért, hogy feldolgozzuk a múltat, hanem azért is, hogy megbecsüljük az örökül kapott szabadságot és békét.

n.