„Soha nem felejtjük el egymást”

• Hogyan fogadta, hogy a Szent János Kórházba vezényelték?
• Nagyon kiborultam. Idestova harmincnyolc éve dolgozom a Jahn Ferenc Dél-pesti Kórházban. Szeretem a jelenlegi munkahelyemet, úgy érzem, a kollégáim is kedvelnek, nagyon jó a kapcsolatom velük. Bevallom, sírtam, amikor kiderült, hogy a „frontvonalba” kell mennem. Nemcsak azért, mert nem vagyok egy vándorló típus, hanem azért is, mert a nyolcvannyolc éves édesanyámmal élek együtt, akiről gondoskodnom kell. Nagyon féltem. Ezért is döntöttem úgy, hogy felhívom a Szent János Kórház ápolási igazgatóját, akinek végül sikerült megnyugtatnia a megértésével és a kedvességével. Bocsánat, most egy picit elérzékenyültem…
• Mit mondott önnek?
• Azt, hogy ne sírjak, nem lesz probléma. Őszintén elmondtam neki, hogy féltem az idős édesanyámat, ezért lehetőséget biztosított arra, hogy a tiszta térben dolgozhassak. Az volt a feladatom, hogy előkészítsem a védőfelszereléseket, és átvegyem a hozzátartozóktól a szeretteiknek küldött csomagokat.
• A Szent János Kórház többször is csúcsterhelés mellett működött a járvány idején. Hogyan emlékszik vissza az ott töltött időszakra?
• Nyolc hónapot töltöttem a kórház ortopédiai osztályán, amelyet a járvány miatt COVID-ellátóhellyé alakítottak át. A sok tragédia ellenére megannyi szép emlékem van, mert fantasztikus emberekkel dolgozhattam együtt. Mindenki elfogadó volt, az orvosok, az ápolók, a takarítók és a kisegítők is egy csapatként dolgoztak. Tudtuk, hogy csak együtt sikerülhet felvenni a harcot. Hozzám hasonlóan másokat is átvezényeltek a Szent János Kórházba. Az elején szinte minden új kolléga meg volt szeppenve egy kicsit az ismeretlen helyzet miatt. Az első órák után azonban kivétel nélkül mindenkinek sikerült beilleszkednie. A közös kávézások, ebédek során olyan volt a hangulat, mintha ezer éve ismernénk egymást. Ha nem ilyen jó a csapat, akkor biztosan sokkal nehezebb lett volna feldolgozni a tragédiákat.
• Az óvintézkedések miatt látogatási tilalom volt a kórházakban. A hozzátartozók nem lehettek a szeretteik mellett, de csomagokat küldhettek nekik. Emiatt sokan csak önnel találkozhattak. Nem lehetett könnyű dolga...
• Nehéz pillanatokat éltünk át. Rengeteg hozzátartozóval találkoztam. Sokan még csak telefonon sem tudtak beszélni a szeretteikkel, hiszen a súlyos betegek általában oxigént kaptak, ezért képtelenek voltak kommunikálni.
• Hogyan tudta feldolgozni ezeket a helyzeteket?
• Ezt nem lehet megszokni, főleg akkor nem, ha az ember szívvel-lélekkel végzi a munkáját. Mindenkinek sokat segített, hogy a kollégákkal pszichés támaszt nyújtottunk egymásnak, kibeszélhettük magunkból a problémákat. Tudtuk, hogy erősnek kell maradni, mert szükség van ránk.
• Hogyan bírta a hónapokig tartó nagy nyomást?
• Ahogy mondani szokták: a munka éltet és nemesít. Szeretem a hivatásomat, még a legextrémebb helyzetekben sem fáradok el. Testileg sokszor kimerültem, de a szakmám iránti szeretet és a Szent János Kórházban összeverbuválódó csapat ezen is átsegített. Úgy gondolom, csak az fáradt, aki muszájból dolgozik.
• Folyamatosan csökken a koronavírus-fertőzöttek száma, így ön is visszatérhetett a munkahelyére. Milyen volt elbúcsúzni a Szent János Kórházban megismert kollégáktól, akikkel nyolc hónapon át küzdöttek a betegek életéért?
• Fájdalmas és könnyekkel teli. Mindenki várta már, hogy vége legyen a rémálomnak. Amikor elkezdték visszavezényelni a dolgozókat, mindig elveszítettünk egy számunkra kedves kollégát. Ha elment valaki, úgy éreztük, hatalmas űrt hagyott maga után. Jó, hogy vége van a járványnak, de azok a pillanatok, amiket ezzel a kivételes csapattal tölthettem, a legkedvesebb emlékeim között lesznek. Végtelenül hálás vagyok, és köszönettel tartozom a Szent János Kórháznak, amiért csodálatos embereket ismerhettem meg. Soha nem felejtjük el egymást, ebben biztos vagyok.

B. M.