A növényvilág őszi arca

Nem az év legszínpompásabb időszakában mutatta meg lenyűgöző változatosságát a természet, mégsem maradtak látványosság nélkül a szeptember végi botanikai séta résztvevői. Dr. Csontos Péter utoljára májusban vezette végig az érdeklődőket az Apáca-réten, ezúttal azonban már nagyrészt hiába kerestük volna az itteni, különlegesen szép virágokat. Kicsit fáradtabb színek és gyakran egészen más fajok késztették megállásra kis csoportunkat, ám a terepbotanikusnak most is volt mit mesélnie a felbukkanó növényekről.Már a Farkashegyi úton feltűnt egy alásfa, amely eredendően kerti díszfaként került az országba, de sok helyen elvadulva önállósította magát. Ez a példány is számtalan kerek repítőkészülékes magot érlel, és ezekkel újabb területek meghódítására készül. Hármasan osztott levelei, megdörzsölve, citrusos illatot árasztanak, ezzel árulják el rendszertani hovatartozásukat: a narancs rokonai.
Az őszi réten szinte világít a kerti tátikák rokona, a sárga gyújtoványfű. Érdekessége, hogy tavasszal kellene virágoznia, most – több más tavaszi és nyári fajhoz hasonlóan – a közelmúlt éltető esőzései késztették másodvirágzásra. A sarkantyúval is büszkélkedő, apró virágok kétoldali szimmetriával rendelkeznek, ami ritkaságnak számít a legelterjedtebb, sugaras és többtengelyes virágszerkezetekhez képest. Érdemes lehajolni hozzá, és alaposabban megfigyelni.A csomós harangvirág is az eső után bontja virágait. A magas szárak felső kétharmada csupasz és száraz, de az alsó részen kék harangok ágaskodnak. A szárakon szinte olvasni lehet a száraz és a nedves időszak sorrendjét és időtartamát.Apró virágú növényke az ebfojtó müge, amit csak az avatott szem lát meg. Piciny tölcsérei kusza száron, elszórtan nyílnak, míg tűszerű levelei négytagú örvökbe rendeződnek.
Az aranyfürt tömegesen nyílik az Apáca-rét száraz gyepén. Az őszirózsák közé tartozik, de aki a kertekben gyakori dísznövény alapján keresi a mezőn, az bizony könnyen elmegy mellette.
Az erdősebb részeken többfelé mutatta magát az árterektől hegytetőkig mindenütt jelen lévő veresgyűrű som és az ehető húsos som. A nyári hőség mindkét fajt megviselte, alig teremtek az idén, a néhány lehangolóan aszalódó termést pedig fanyarnak minősítették az ez ügyben kissé csalódott sétálók. A húsos som egyike a legkorábban virágzó cserjéknek, tél végén nem is lenne ideje felkészülni a virágzásra, ezért már most láthatók rajta az „előkészített” virágbimbók.
Az alig szobányi gyepfolton fejlődő gumós macskahere ugyanakkor épp a szokatlan meleg miatt borult virágba ebben az évben. A ritka, védett növény az alföldi sztyepprétek faja, ahol a tápanyagban gazdag talajokat részesíti előnyben. Mivel ezeket az ember időközben felszántotta, a macskaherének a déli domboldalak sekély talajrétegű élőhelyein maradtak túlélői. A sétán látott helyen nincs elég tápanyag az erdő záródásához, ezért megmarad a rét, ráadásul elegendően meleg van a főleg tőlünk keletre elterjedő, rózsaszín virágörvökkel nyíló vadvirágnak.
Az egyetlen nem védett árvalányhaj, a kunkorgó árvalányhaj is előfordul a tisztásokon. Ha valaki egyszer látta ennek a fűfélének a csavarodó szálait, akkor biztosan meg tudja különböztetni a cserkészkalap mellé tűzve népszerűvé váló, hosszú és elegánsan hullámzó szálakat nevelő rokonaitól.Több mogyorós hólyagfa is felhívta magára a figyelmet az Úti Madonna-kápolna mellett. Ez a növény hamvas, zöld hajtásokat nevel, amelyek megdörzsölve feltárják élénkzöld színüket. A kétéves gallyak bebarnulnak, a még idősebbek pedig márványos mintázatot öltenek. Termései gyöngyszemeknek is beillő, csillogó, rozsdaszínű, kőkemény magok, eleinte világoszöld, majd megbarnuló hólyagokban rejtőznek.
Szép választék mutatkozott a XII. kerület inváziós növényfajaiból az Edvi Illés út mentén. A sárga virágú kanadai aranyvesszőt láthatóan már megritkította valaki, így kevés virágzó töve maradt. A japán óriáskeserűfű viszont háborítatlanul tenyészik, még a közeli óriásbambuszokkal sem átall versenyre kelni háromméteres hajtásaival. A tádzsik- vagy tatáriszalag eleinte kerti futónövény, amely azzal válik invázióssá, hogy a kerítést „maga alá gyűrve” a túloldalon is tovafut, és akár villanyoszlopokat is behálóz megállíthatatlan hajtásainak rendetlen szövedékével.
A háromórás séta végén a Farkas-völgyben két apró, másodvirágzó lágyszárú búcsúzott a csoporttól: a torokfájás ellen használt közönséges gyíkfű és a lilás virágú orvosi atracél. Ez a búcsú azonban csak átmeneti volt, a természetbarátoknak nem kell sokáig várni a következő vezetett botanikai sétára.

(Barta)