Az ezüstérem a vesztesek "jutalma"

Hámori Jenő, Dömölky Lídia és Sákovics József Melbourne-ben

Ha a világversenyeken megszerzett érmek alapján kellene a vívóházaspárok között abszolút sorrendet hirdetni, úgy a Gerevich Aladár-Bogáti Erna pár mögött a Sákovics József-Dömölky Lídia kettős foglalná el a rendkívül előkelő második helyet. Sákovicséknál olimpiai bajnoki címet a feleségnek, Lídiának sikerült szereznie: 1964-ben a magyar tőrválogatott tagjaként hozott haza aranyérmet Tokióból. Férjének többszörös világbajnokként az ötkarikás játékokon be kellett érnie egy ezüstés két bronzéremmel. 1952-ben a tőrválogatott tagjaként lett harmadik, 1956-ban a párbajtőrözőkkel ezüst-, a tőrcsapattal bronzérmet vehetett át az eredményhirdetéskor.

Az 1956-os, melbourne-i olimpia egyik magyar hőse feleségével együtt részt vett a Magyar Olimpiai Bizottság, a Mező Ferenc Alapítvány és az Olimpiai Bajnokok Klubja szervezésében november 17. és 28. között lebonyolított utazáson, amelynek fő célja az ötven évvel ezelőtti olimpia méltó megünneplése volt - magyar kezdeményezésre, de immár széles nemzetközi összefogással. A nyolcvanadik évében járó, egykori világklasszissal, későbbi sikeres edzővel és szakvezetővel a nagy utazás apropóján beszélgettünk.

- Mivel 1956-ban a női tőrözők csapatversenye még nem szerepelt a programban, így eleve nagyobb esélyekkel indulhattam, mint az 1955-ben már világbajnoki címet szerzett feleségem - emlékezett vissza Sákovics József. - Õ egyébként egyéniben roppant peches volt, hiszen a legjobb nyolc közé jutásért a későbbi győztessel szemben mindössze egyetlen találattal maradt alul.

- A másodiknál nincs roszszabb helyezés, mert az ezüst egyértelműen a vesztes "jutalma". Viszont az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy párbajtőrben az olaszok legalább akkora nagyhatalomnak számítottak, mint kardban a Gerevich, Kovács, Kárpáti trióra épülő magyar válogatott. A taljánokkal egyszerűen nem bírtunk. Már a selejtezőben is összekerültünk velük, és az ottani vereséget követően a döntőben is alaposan, kilenc háromra elpáholtak bennünket. Az akkori erőviszonyok ismeretében azt kell mondanom, hogy az elért második hely optimálisnak mondható, hiszen ehhez előbb le kellett győznünk az ugyancsak világklasszisokkal felálló franciákat is.

Sákovics 1962-ben visszavonult, és edzőként folytatta. Röviddel később, 1963-ban pedig szövetségi kapitány lett, ebbéli minőségében jutott ki Tokióba is.

- Ez volt életem legsikeresebb versenye, hiszen a vezetésemmel a magyar vívóválogatott a lehetséges nyolc aranyból négyet hazahozott. A hatvannyolcas, mexikóvárosi ötkarikás játékokat megelőzően leváltottak, de 1979-80-ban még egyszer megbíztak a szövetségi kapitányi teendők ellátásával.

- Én már az 1948-as, londoni részvételért is nagy harcban álltam, s holtversenyt vívtam Balthazár Lajossal, akitől csak a harmadik asszóban kaptam ki. Így természetesen 1998-ban még nem lehettem ott Angliában. Annál nagyobb kíváncsisággal vártam Helsinki ötvenedik évfordulóját, és nem is csalatkoztam. 2002-ben ugyanis a sportszeretetükről híres finnek életre szóló élménnyel ajándékoztak meg az olimpiai stadionban, ahol harmincezer ember foglalt helyet a lelátókon, és ünnepelte a fél évszázaddal korábbi részvevőket.

- 1956-ot követően egyszer már kapitányként visszatérhettem Ausztráliába, de ez a mostani kirándulás egészen más! Nagy kalandnak is nevezném, amely során egy egészen váratlan találkozásban is részem volt. Egy Romániából elszármazott magyar család - amely Argentínán és Spanyolországon keresztül jutott ki Ausztráliába - fia, Simon Ödön 1970 és 1972 között Valenciában a tanítványom volt. Meglepetésemre Melbourne-ben mellém lépett, és egy jót beszélgettünk.

- Fiam egyetemi tanárként Skóciában él, neki két gyermeke van, de az ott kötelező sportágak mellett nem látom realitását, hogy a vívás előtérbe kerülhet. Itthon élő lányom gyermekei hét- és négyévesek, így velük kapcsolatban is majd a jövő dönti el a kérdést. Szeretném megérni, hogy a négyből legalább egynek legyen valami köze a mi sikeres családi sportágunkhoz.