Háborús történetek
A Mártonhegyi úton a Svábhegy felé sétálva már alig látni az egykori földszintes kis házakat. Hatvan év
alatt megváltozott a környék képe. Tehetős emberek olykor hivalkodó palotái emelkedtek a helyükön, végképp
eltörölve a múlt minden emlékét. A valamikori sövénykerítések helyén a külvilágtól elszigetelő magas
kőfalak állnak. Sok helyen kamerák és idomított "fél-fenevad" kutyák őrzik e házak lakóit. Az ünnepek
elmúltával emlékek törnek fel, régmúlt idők történetei elevenednek meg.
Egy özvegyasszony karácsonya
Ki emlékszik már arra, hogy a Költő utca egyik kertjében állt Taffernerék földszintes, vályogból épült kis
házikója? Cseréptetős, kétkéményes, szoba-konyhás, tájba illő épület volt. Falai okkersárgák, az ajtók,
ablakok zöldre festett, szépen karbantartott képet mutattak.
Az 1944 nyarán kezdődött bombázások viszonylag megkímélték ezt a vidéket. A ház ezekben az időkben csendes
volt, nagyon csendes, már csak egy szomorú özvegyasszony lakta. Férjét, aki a Vízműveknél dolgozott, egy
éve vesztette el. Fiát, az egyetlent, behívták katonának. Pár hónap múlva hivatalosan tudatták vele, hogy
elesett valahol a fronton. Kettps gyász keserűségét hordozta a szívében. A család amúgy sem volt gazdag.
Amíg férje és fia dolgozott, szépen, de szerényen éltek. Most egyedül várta a karácsonyt csendes
hajlékában. Az ágy fölött, a falon, töviskoszorús Jézus és Szűz Mária képe alatt, egyszerű keretben
fénykép. Hármukról készült, az udvaron, a ház előtt. Fölötte fekete selyemszalag, jelezve, hogy ketten már
nincsenek az élők között.
Tafferner néni naponta csak egyszer evett, a konyhai tűzhelyen főzött, egy tál étel volt a tápláléka. Az
éléskamrája is kiürülőben volt már, nagyon beosztotta a fél zsák krumplit és a pár kilogramm lisztet, amit
december közepén kapott a jegyre. Szerencsére ott volt a padlásán az ősszel betakarított csöves kukorica.
Eredetileg arra szánta, hogy szerez valahonnan egy kis malacot, azt felhizlalja, aztán majd csak lesz
valahogy. De senkitől sem tudott malacot venni.
Az egyre erősödő ágyúdörgés szomorú napok közeledtét jelezte. Karácsony napján német katonákat látott a
kertekben lövészárkot ásni. Aztán egészen közelről megkezdődött a lövöldözés. Az előrenyomuló orosz katonák
már elfoglalták a közeli házakat. Hová menjen? A földbe vájt kis pince aligha nyújtott volna biztos
védelmet.
Betért a szobába, letérdelt a szentkép előtt, és imádkozott. A csatazaj elcsitult. Amikor kiment a
konyhába, az ajtó előtt ismeretlen egyenruhás katonát látott meg. Az benyitott, fegyverét fenyegetően előre
tartva karnyújtásnyira megállt előtte. Mindketten meglepődtek. Az orosz, sapkáján vörös csillaggal, vele
szemben egy megtört arcú, feketébe öltözött idős asszony. "Szoldát?!" - kérdezte a katona, aztán belépett a
szobába. Meglátta a falon hármuk fényképét a gyászszalaggal. Nem kérdezett tovább. Fegyverét leengedte, és
leült a konyhai székre. Szó nélkül is megértette a helyzetet. "Vodá?" - kérdezte, mire az özvegy a fedeles
vizeskannából megkínálta. "Szpászibá! Mamka ne félni!" - mondta amaz, aztán felállt és kiment. Hátranézett,
szeméből valami együttérzés látszott. Tafferner néni hozzáfogott a kukoricamorzsoláshoz, az ebédje sós
vízben főzött kukorica volt.
Szomorú karácsonya volt a vidéknek. Nyomjelzős sorozatok helyettesítették a csillagszórókat.
Harci zaj zongorakísérettel
Környékünkön, a Mártonhegyen 1944 szilveszterét szinte mindenki pincében, óvóhelyen töltötte. Fenn a házak
között dúltak a budapesti harcok. Az ostromlók és a védekezők aligha ünnepelhettek pezsgőspoharakkal.
Mégis, valami különös dolog történt.
A szomszédos, egyemeletes villa felől zongora hangjaira figyeltünk fel, a Für Elise és más fülbemászó
dallamok szólaltak meg. A fegyverropogás is mintha elcsendesedett volna. Találgattuk, vajon ki lehet az a
bátor szomszéd, aki felmerészkedik az óvóhelyről a zongorájához.
A háztömb idős, karszalagos légóparancsnoka nem maradt tétlen. Tisztázni akarta, ki az, aki nem törődik az
életveszéllyel. Az óvóhely létszámát ellenőrizve megállapította, hogy a lakók közül nem hiányzik senki.
Akkor csak idegen lehet, aki felnyitotta valamelyik lakást, és a zongorához ült! Elindult a hangok
irányába. Az egyik emeleti lakás ajtaját tárva-nyitva találta. De hiszen ez éppen az ő otthona! Óvatosan
beljebb lépett, és az ebédlőben meglátta a zongoristát. Rohamsisakos német tiszt ütötte átszellemülten a
billentyűket.
A légós a torkát köszörülte, aztán egy hangos "Grüss Gott"-tal köszönt. Az aranykeretes szemüveges tiszt
odafordult, abbahagyta játékát és "No was ist?" kérdéssel válaszolt. Olyan természetesen, mintha ő lenne
otthon. "Das ist meine Wohnung" (Ez az én lakásom) - mondta a lakás tulajdonosa. "Na und?" (Na és?) - azzal
újabb dallamokra tért át a zongorista, közben intett a másiknak, hogy üljön le. Az leporolt egy széket, és
ráült. Szomorúan nézett körbe: látta, hogy aknatalálat roncsolta szét a teraszajtót, az ablakok mind
kitörve, a szőnyegeket üvegcserepek és vakolatdarabok borítják. És a német tiszt csak játszott
rendületlenül, most éppen a helyzethez illő rapszódiát.
Teltek a percek, negyedórák, kint élénkült a csatazaj. Egész közelről géppisztolyok kerepeltek, aztán egy
hatalmas robbanás. Akna csapódhatott be a ház kertjébe. A zongorajátékot egy zihálva odaérkező katona
szakította félbe. Jelentette, hogy az oroszok támadásba lendültek, és alig száz-százötven méterre vannak a
háztól. A tiszt felállt, "No gut, ich gehe schon" (No jó, megyek már), aztán katonájával együtt elment.
Többé nem találkoztak.
A németek 1945 január végén visszavonultak, más házakban rendezkedtek be. Ez az épület két-három napig
senki földjének számított. Aztán elözönlötték a szovjet harcosok. Minden lakást átkutattak, beszállásolták
magukat. A pincelakók kíváncsian várták, mikor szólal meg újra a zongora, ám sokáig senki sem ült le mellé.
Hetek múlva, amikor a harcok véget értek, a romok eltakarítása után hallottuk ismét a hangszert. Akkor is a
Für Elise-t - de azt már a lakás tulajdonosa játszotta.
Sasvári Endre