Háborús történetek

Ki emlékszik már arra, hogy a Költő utca egyik kertjében állt Taffernerék földszintes, vályogból épült kis házikója? Cseréptetős, kétkéményes, szoba-konyhás, tájba illő épület volt. Falai okkersárgák, az ajtók, ablakok zöldre festett, szépen karbantartott képet mutattak.

Az 1944 nyarán kezdődött bombázások viszonylag megkímélték ezt a vidéket. A ház ezekben az időkben csendes volt, nagyon csendes, már csak egy szomorú özvegyasszony lakta. Férjét, aki a Vízműveknél dolgozott, egy éve vesztette el. Fiát, az egyetlent, behívták katonának. Pár hónap múlva hivatalosan tudatták vele, hogy elesett valahol a fronton. Kettps gyász keserűségét hordozta a szívében. A család amúgy sem volt gazdag. Amíg férje és fia dolgozott, szépen, de szerényen éltek. Most egyedül várta a karácsonyt csendes hajlékában. Az ágy fölött, a falon, töviskoszorús Jézus és Szűz Mária képe alatt, egyszerű keretben fénykép. Hármukról készült, az udvaron, a ház előtt. Fölötte fekete selyemszalag, jelezve, hogy ketten már nincsenek az élők között.

Tafferner néni naponta csak egyszer evett, a konyhai tűzhelyen főzött, egy tál étel volt a tápláléka. Az éléskamrája is kiürülőben volt már, nagyon beosztotta a fél zsák krumplit és a pár kilogramm lisztet, amit december közepén kapott a jegyre. Szerencsére ott volt a padlásán az ősszel betakarított csöves kukorica. Eredetileg arra szánta, hogy szerez valahonnan egy kis malacot, azt felhizlalja, aztán majd csak lesz valahogy. De senkitől sem tudott malacot venni.

Az egyre erősödő ágyúdörgés szomorú napok közeledtét jelezte. Karácsony napján német katonákat látott a kertekben lövészárkot ásni. Aztán egészen közelről megkezdődött a lövöldözés. Az előrenyomuló orosz katonák már elfoglalták a közeli házakat. Hová menjen? A földbe vájt kis pince aligha nyújtott volna biztos védelmet.

Betért a szobába, letérdelt a szentkép előtt, és imádkozott. A csatazaj elcsitult. Amikor kiment a konyhába, az ajtó előtt ismeretlen egyenruhás katonát látott meg. Az benyitott, fegyverét fenyegetően előre tartva karnyújtásnyira megállt előtte. Mindketten meglepődtek. Az orosz, sapkáján vörös csillaggal, vele szemben egy megtört arcú, feketébe öltözött idős asszony. "Szoldát?!" - kérdezte a katona, aztán belépett a szobába. Meglátta a falon hármuk fényképét a gyászszalaggal. Nem kérdezett tovább. Fegyverét leengedte, és leült a konyhai székre. Szó nélkül is megértette a helyzetet. "Vodá?" - kérdezte, mire az özvegy a fedeles vizeskannából megkínálta. "Szpászibá! Mamka ne félni!" - mondta amaz, aztán felállt és kiment. Hátranézett, szeméből valami együttérzés látszott. Tafferner néni hozzáfogott a kukoricamorzsoláshoz, az ebédje sós vízben főzött kukorica volt.

Szomorú karácsonya volt a vidéknek. Nyomjelzős sorozatok helyettesítették a csillagszórókat.

Környékünkön, a Mártonhegyen 1944 szilveszterét szinte mindenki pincében, óvóhelyen töltötte. Fenn a házak között dúltak a budapesti harcok. Az ostromlók és a védekezők aligha ünnepelhettek pezsgőspoharakkal. Mégis, valami különös dolog történt.

A szomszédos, egyemeletes villa felől zongora hangjaira figyeltünk fel, a Für Elise és más fülbemászó dallamok szólaltak meg. A fegyverropogás is mintha elcsendesedett volna. Találgattuk, vajon ki lehet az a bátor szomszéd, aki felmerészkedik az óvóhelyről a zongorájához.

A háztömb idős, karszalagos légóparancsnoka nem maradt tétlen. Tisztázni akarta, ki az, aki nem törődik az életveszéllyel. Az óvóhely létszámát ellenőrizve megállapította, hogy a lakók közül nem hiányzik senki. Akkor csak idegen lehet, aki felnyitotta valamelyik lakást, és a zongorához ült! Elindult a hangok irányába. Az egyik emeleti lakás ajtaját tárva-nyitva találta. De hiszen ez éppen az ő otthona! Óvatosan beljebb lépett, és az ebédlőben meglátta a zongoristát. Rohamsisakos német tiszt ütötte átszellemülten a billentyűket.

A légós a torkát köszörülte, aztán egy hangos "Grüss Gott"-tal köszönt. Az aranykeretes szemüveges tiszt odafordult, abbahagyta játékát és "No was ist?" kérdéssel válaszolt. Olyan természetesen, mintha ő lenne otthon. "Das ist meine Wohnung" (Ez az én lakásom) - mondta a lakás tulajdonosa. "Na und?" (Na és?) - azzal újabb dallamokra tért át a zongorista, közben intett a másiknak, hogy üljön le. Az leporolt egy széket, és ráült. Szomorúan nézett körbe: látta, hogy aknatalálat roncsolta szét a teraszajtót, az ablakok mind kitörve, a szőnyegeket üvegcserepek és vakolatdarabok borítják. És a német tiszt csak játszott rendületlenül, most éppen a helyzethez illő rapszódiát.

Teltek a percek, negyedórák, kint élénkült a csatazaj. Egész közelről géppisztolyok kerepeltek, aztán egy hatalmas robbanás. Akna csapódhatott be a ház kertjébe. A zongorajátékot egy zihálva odaérkező katona szakította félbe. Jelentette, hogy az oroszok támadásba lendültek, és alig száz-százötven méterre vannak a háztól. A tiszt felállt, "No gut, ich gehe schon" (No jó, megyek már), aztán katonájával együtt elment. Többé nem találkoztak.

A németek 1945 január végén visszavonultak, más házakban rendezkedtek be. Ez az épület két-három napig senki földjének számított. Aztán elözönlötték a szovjet harcosok. Minden lakást átkutattak, beszállásolták magukat. A pincelakók kíváncsian várták, mikor szólal meg újra a zongora, ám sokáig senki sem ült le mellé. Hetek múlva, amikor a harcok véget értek, a romok eltakarítása után hallottuk ismét a hangszert. Akkor is a Für Elise-t - de azt már a lakás tulajdonosa játszotta.