A helytörténeti kutatások megszállottja

Kahlich Endre szerteágazó és igen érdekes munkásságáról alig lehet tudni valamit. A lakásán tett látogatással és a vele folytatott beszélgetéssel most egy kicsit ebből az adósságból igyekszünk törleszteni. A hetvenöt éves statisztikus sportember ugyanis egy éve csak a legritkább esetben hagyhatja el otthonát, a szobafogságában viszont változatlan lendülettel dolgozik.

– Talán mondanom sem kell, egészségügyi okai vannak, hogy nem tudok kimenni a házból. Ám a helyhez kötöttség kellemetlenségeit leszámítva jól vagyok, tele ambícióval, és változatlanul kemény iramot diktálok magamnak a munkában – mondta szinte egy szuszra az első magyar olimpiai lexikon társszerzője. – Eredetileg közgazdász vagyok, és ez a statisztikusi véna alapvetően meghatározta az egész életemet. 1952-ben léptem be a Központi Statisztikai Hivatalba, ahol többek között éppen akkor volt pályakezdő a későbbi Marczibányi téri Statisztika asztalitenisz-birodalom létrehozója, Ormai László is. Mivel a statisztikák mindig is érdekeltek, így igazán jó helyre kerültem. A XII. kerületben születtem, és bár 1971 óta a Villányi úton lakom, mind a mai napig csak és kizárólag Hegyvidék témáival foglalkozom.

A számok bűvölete mellett a sportnak is jelentős szerep jutott az életében.
– Mintegy negyed századon át igen aktív tagja voltam a KSH evezős és természetjáró-szakosztályának. Győrből, a szlovákiai Trencsényből vagy éppen Esztergomból lapátoltunk Budapestig. Egyszer pedig azt a ballépést is elkövettem, hogy egy kétpárevezős tagjaként teljesítettem a Budapest és Baja közötti százhetvennégy kilométeres távot. Erről csak annyit: soha többet! 

Ez volt a gyakorlat, de közben párhuzamosan a sportmozgalomban is aktív szerepet vállalt.
– 1962-ben megválasztottak a Testnevelési és Tudományos Tanács külső tagjának, majd két évvel később Csanádi Árpád, a világszerte elismert sportdiplomata ajánlására a Magyar Olimpiai Bizottság tagjainak sorába is. Később a hagyományőrző bizottság elnökévé léptettek elő, és ez a megbízatásom két ciklusra, nyolc évre érvényben is maradt.

A sportstatisztikákkal hogyan került kapcsolatba?
– Véletlen találkozások következtében. Egyszer írtam egy cikket a Népsportnak, és bevittem a Somogyi Béla utcai szerkesztőségbe. Ott összeismerkedtem a sajnos már vagy tíz éve eltávozott Subert Zoltánnal, aki egy élő lexikon volt. Szó szót követett, mígnem elhatároztuk, hogy készítünk egy, az újkori olimpiák történéseit összegezni kívánó lexikont, Olimpiai Játékok 1896–
1968 címmel. Subert, Gy. Papp László és jómagam vagy másfélkét éves, sziszifuszi munkával meg is írtuk könyvünket.

Amelyet azután még háromszor, az 1972-es, az 1976-os és az 1980-as olimpiát követően kibővítve újra kiadtak.
– Ez így elmondva túl egyszerűnek látszik, hiszen e könyvek mögött hihetetlenül sok munka volt. Én például az egyes pontatlannak tűnő, vagy hiányos alapinformációk egyértelművé tétele érdekében hatvanhat országgal álltam hírszerzői kapcsolatban. Ez akkoriban, a mai villámgyors lehetőségekkel szemben, a sokkal lassúbb postai utat jelentette. Nem kevesebb, mint hatszáz levelet írtam, amelyek többségére érdemi válasz is érkezett. 

Mondana egy érdekes példát ebből az időszakból?
– Korabeli adatok alapján úgy tűnt, a magyar férfi tornászcsapat a műszabadgyakorlatokban második lett Amerika mögött az 1932-es, Los Angeles-i ötkarikás játékokon. Ám a Pelle Istvánnal, az egyéniben többszörös olimpiai bajnok tornásszal és társaival lezajlott levelezésből egyértelműen kiderült, hogy ilyen versenyszámot nem is rendeztek. Ezen állításom alátámasztására három egymástól független, írásos nyilatkozatot kellett begyűjtenem az érdekeltektől.

1980 után nem jelent meg többet ez a lexikon. Miért?
– Mert az 1984-es olimpia elmaradt, 1988-ban pedig már más szelek fújtak.

Mivel „kárpótolta” magát?
– Amikor 1990-ben nyugdíjba mentem, nyolc évig a Virányosi Közösségi Házban tevékenykedtem, műsorokat, gyermekprogramokat, kiállításokat szerveztem. Volt olyan év, amelynek során tizenkét kiállítást sikerült a közönség elé tárni. Kedvenc tevékenységeim közé tartozott a sakkversenyek meghirdetése és lebonyolítása is. Egy alkalommal Portisch Lajos olimpiai bajnok nemzetközi nagymestert is meghívtuk szimultánra. Akkor voltak kezdők a nagyon tehetséges Gara lányok, Anita és Tícia. Emlékszem, sebész főorvos apukájuk az egyikük alá két telefonkönyvet tett a székre, hogy felérje az asztalt…
1998-ban elköszönt a közösségi háztól. Azóta mivel tölti az idejét?
– Egyre intenzívebben foglalkozom helytörténeti kutatásokkal – kizárólag Budapest XII. kerületével kapcsolatos témákat dolgozok fel. Összegyűjtöttem például azt a százhuszonhét verset, amelyet hatvannyolc költő írt a kerületről. Jelenleg is dolgozom a helyi utcanévjegyzéken. Sokan első pillanatra talán el sem tudják képzelni, mi mindennek kell utánanézni a kerület mintegy háromszázharminc utcanevével kapcsolatosan. Az első elnevezések még 1886-ban történtek, azóta igyekszem nyomon követni az egyes utcák valamennyi nevét. A másik érdekes kérdéscsoport az, hogy az utcák mikor miért éppen azt a nevet kapták. Mondjuk, a mai Szilágyi Erzsébet fasort, a korábbi Olasz fasort miért éppen erre a névre keresztelték? A tradicionális magyar–olasz jó barátság okán Rómában az I. világháborút követően elneveztek egy teret Magyarországról. Erre adott „válaszként” 1936-ban kapta az Olasz fasor a nevét.

Milyen kapcsolata van jelenleg a sportélettel?
– Harminc éven át én adtam az evezésről az év végi összegzést a sportévkönyveknek, ezt 2004-ben mondtam le. Mint helyhez kötött ember, természetesen a televízióban változatlanul igyekszem nyomon követni az eseményeket. Elsősorban az atlétika és az evezés közvetítéseit kedvelem, de érdekelnek a tájfutás történései is. A tornászokat is szívesen megnézem, de a túl fi atal gyereklányok versenyeztetésével nem értek egyet. Egyébként nincsenek kimondott kedvenceim; mindenkit nagyra tartok, aki minden helyzetben a győzelemre tör. Ha valakit mégis kiemelhetnék, akkor az evezős Pap Kornéliára szavaznék, aki 1957-ben, 1958-ban, 1959-ben és 1961-ben is megnyerte egypárevezősben az Európa-bajnokságot. A sors nagy igazságtalanságának tartom, hogy akkor a női evezős versenyszámok még nem szerepeltek az olimpia programjában.

Jocha Károly