A jókedvű humanista

Sajdik jellegzetesen az a grafikus, akinek könyvillusztrációit, rajzfilmjeit, hírlapi rajzos vicceit látva önkéntelenül mosolyogni kezd a lélek. Benne nincsenek harsány indulatok, ő nem gúnyol, és nem epéskedik, a szelíd irónia hatja át minden vonalát és színfoltját. Emberek (A nagy ho-ho-horgász), állatok (Gombóc Artúr) és bűbájos tárgyak (Pom-pom) nyerik el tőle élő karakterüket, hogy aztán jellegzetes „sajdikiádában” meséljék tovább írók (például Csukás István) által kitalált történetüket, valamiféle korosztályok feletti derűs közvetlenséggel.

A karikatúra nem azt jelenti, hogy az alkotó csupán viccelni, fricskázni, nevetségessé tenni akarna. Az igazi karikatúra művésze nemegyszer mély, néha szomorú gondolatokat közöl humoros álruhában, amiképp sokszor a legkeserűbb emberekből jönnek elő a legtréfásabb mondatok, mert a sorsot kinevetve lehet igazán túlélni. Sajdiknál portré nem azért készül, hogy valakinek a vonásait eltúlozva élcelődjünk rajta, sokkal inkább, hogy néhány külső és belső jellegzetesség összehozásával még jobban ráismerjünk, megszeressük őt: „ez vagy te, barátom”. A Sajdik-tükör rajzai szeretni tanítanak gyarló embert, állatot, tárgyat. Ő humanista.

A Petőfi Irodalmi Múzeumban íróportrékat látunk többszörös sűrítésben. Az első sík egy igazi képzőművészeti eszköztárral megalkotott, jó felismerhetőséggel megoldott arc- vagy alakkép. Csakhogy Sajdik elmélyült igényességével már az 1980-as évektől készít a számára fontos személyiségekről olyan, képkeretekbe foglalt, kisméretű pasztell karikatúrákat, amelyeknél a keretek peremére is átfest, applikációkat erősít. Mini applikációinak skálája széles, az egyik valóságos pop-art szobor, a másik portrészerű agyagplasztika, vagy az ábrázolt személy életéhez, műveihez köthető szimbolikus, úgymond talált tárgy: gyufásdoboz, bicska, cserépdarab. 

Ezek a „profán” karikatúraikonok egy második síkon tovább mesélik az ábrázoltat. Személyének fontos lényegét, vagy az utókornak a személyéhez fűzött viszonyulását. Sajdik a tárgyi attribútumok keresésekor, megtalálásakor, azoknak a keretekre való rádolgozásakor sem tagadja meg önmagát: gesztusa ironikus, néha tragikomikumba hajló, ugyanakkor intellektuális. Kosztolányi attribútumává kicsi, színes tintásüvegek válnak, Tömörkény bugylibicskával átdöfött kéziratlapokat kap, Juhász Gyula a willendorfi Vénusz kicsinyített mására pislog, Örkény Istvánt egy óralap fi gyelmezteti a fél percre, Berda kiürített palackokból nyert parafadugókkal szembesül.

Ám Petőfit papírpénzen megjelenő képmásával, Villont egy mini Faludy-kötettel, Kós Károlyt panelházakat formázó gyufásdobozokkal együtt ábrázolva a művész már az utóéletet is behozza a portréba, harmadik síkra is átemelve a mondandót. Más típusú karikatúráin városképek jelennek meg, amelyekben írók tesznekvesznek, vagy éppen rádöbbentenek valamire, mint a párizsi csoportkép: mi mind kényszerültünk több-kevesebb ideig ott is élni, külhonban, emigrációban. Egy összefoglaló kortársi írói tablón talán még annak is van üzenete, ki áll elöl, ki hátul, ki kicsoda mellett, avagy takarásban.

A tárlókban két Sajdik illusztrálta verseskötet: a Mosolygó Sándor és Somolygó János, valamint a Borban az igazság nyomdába kerülés előtti „kéziratállapotából” is kapunk ízelítőket, bizonyítván, hogy a művész több szállal is kötődik a magas irodalomhoz, s benne igencsak jól, otthonosan érzi magát. A művek jelentős része kifejezetten erre a kiállításra készült.

A Petőfi Irodalmi Múzeum mára igen sokoldalúvá nőtte ki magát, a műfajok egymásba ható, együttes bemutatásától a kiadói tevékenységen keresztül újabban a honlapon át a megnyitók egyidejű, internetes közvetítéséig minden a közönség szolgálatában áll. Ezt bizonyítja ez a tárlat is. 

(muzsay)

A kiállítás 2008. február végéig tart nyitva. Cím: V., Károlyi Mihály utca 16.