Karácsony

Melyik karácsonyára gondol vissza legszívesebben?

– Mindegyik gyermekkori karácsonyom örök emlékű – válaszolja végtelen békés mosollyal Lambert Zoltán plébános. – Sokáig lázasan hittem a Jézuska eljövetelében, jutalmazó-ajándékhozó kedvében, annak minden titokzatosságával, misztikumával együtt. Amikor aztán „kitudódott” a turpisság, gyermeki csalódottságom mégsem töltött el drámai megrendüléssel. Addigra már bizton tudtam, hogy Jézus valóban eljött, és Isten ezáltal a legnagyobb ajándékkal lepett meg bennünket.
Megrendítő kiemelkedő élményem felszentelt pap koromhoz fűződik. Egy rekkenő meleg nyári napon Erdélyben, a Brassó közeli, barcasági hegyekben táboroztam vagy harminc fiatallal. Korán felkerekedtünk, hatalmas kirándulást tervezve a Királykőre. Ám a déli hőség kifogott rajtunk, egy erdei tisztáson rekedtünk, felüdülést remélve a rezzenéstelen lombok alatt. Állt a levegő, vészt jelző volt a csönd. Hirtelen fény hasította végig a derült eget. Hatalmas robajjal kitört a vihar. A szakadó eső elől a tisztás szélén álló elhagyott istállóba menekültünk. Mintha csak a betleheminek hű mására leltünk volna. Az eső hosszúra nyúlt. Úgy döntöttünk, hogy a tervezett napi szentmisét az istállóban tartjuk meg. Így is történt. Az ott talált deszkából oltárt alakítva, a jászol szélére telepedve, karácsonyi énekeket énekelve mindannyiunkat karácsonyi hangulat és öröm töltött el. Szent játékként, áldozáskor, mintha a betlehemi pásztorok lennének a táborozó fiatalok, odanyújtottam nekik gyengéd megérintésre az átváltoztatott ostyát, hogy a titokzatosan benne rejtőző Jézust mint újszülött kisdedet megérintsék, megsimogassák. Mindnyájan örömteli lélekkel adtunk hálát az Úrnak a megélt pillanatokért. A nap szikrázóan sütött. Az eső elállt.
– Csak jó karácsonyaim voltak – mondja Szabó István református lelkész. – Ötven van mögöttem, de a legfontosabb, hogy a családi karácsonyok szorosan kapcsolódtak a gyülekezetiekhez. Először mindig a templomi megemlékezés volt, s ezt követte a családi ünnep. Egyetemi éveimben is igyekeztem betartani, nehogy megtörjön ez az összetartozás. 
Élesen emlékszem arra, amikor ösztöndíjasként Chicagóban tanultam egy ideig. A karácsony közeledtével a diáktársaim megkapó figyelemmel hívtak: töltsem velük, a családjukban a karácsonyi ünnepeket. Különben egyedül maradok a kollégiumban. Ekkor érkezett egy meghívó Detroitból, egy magyar gyülekezetből. Korábban ott voltam legátusként prédikálni. Elmentem, így nem maradtam család nélkül. A lelkipásztor és a felesége már idősebbek voltak, a gyermekeik elutaztak, én pótoltam őket némiképpen. Igyekeztek szentestére magyarosan főzni, rántott hal, krumpli, hazai ízek – csak a sütemények viselték magukon a túl édes amerikai ízlés jegyeit. Végül narancsot bontottunk, s magától értetődően nekiláttam a zamatos gyümölcs húsának, majd, ahogy otthon is, a fehér bundáját is jóízűen bekebeleztem. Háziaszszonyomnak könny szökött a szemébe, amikor észrevette. Ezzel a jó magyar szokással felidéztem benne az óhazát. A messzi „Ámerikában” senkinek nem jelentett ez oly ritka csemegét, mint nálunk, odahaza. Huszonöt éves voltam akkor.
A gyermek- és kisiskoláskori meghitt karácsonyok után felejthetetlen élmény az első közös karácsonyunk szintén lelkész feleségemmel és első kisfiunkkal – emlékszik vissza a fiatal, frissen beiktatott Keczkó Pál evangélikus lelkész. – Még Pilisen laktunk, ő mindössze tíz hónapos volt, s bárhogy próbáltuk felkészíteni a szentestére, a csillagszórós, káprázatos karácsonyfa láttán először megriadt, félt, hozzánk bújt, majd lassan feloldódott. Ma kettő és háromnegyed éves, azóta megszületett az öccse, aki tizennyolc hónapos. Már készülődik, emlegetjük a karácsonyfát, a nagyszülőknél álló másik fára még halványan emlékszik.

Ebben az értékeiben megrendült világban mit jelent ön szerint a karácsony?
– Hívőnek és hitetlennek általában ez a szeretet ünnepe – mondja Lambert Zoltán. – A hívőnek az ünnep gazdagabb, bővül az Isten szeretetével. Az volna jó, ha karácsonykor nem arra gondolnánk, hogy magunknak, hanem inkább arra, hogy egymásnak mivel tehetnénk szebbé, jobbá az ünnepet. Ahelyett, hogy megszállottan járjuk az áruházakat, ideges lázban válogatjuk a drága ajándékokat, inkább az jusson az eszünkbe, mi lehet az az ajándék, ami nem pénzbe kerül, és mégis nagy örömet szerez. Tanuljuk meg befogadni a lelkünkbe a másikat a hibáival együtt! Örömteli estét együtt eltöltve legyünk jók egymáshoz. Őszintén sajnálom azokat, akik a karácsonyi csábító reklámhadjárat áldozataivá válnak. Nem veszik észre, hogy ez csak a kereskedelem jó üzleti fogása. Őszintén sajnálom azokat, akiknek a karácsony nem más, mint a pénzköltés, boszszankodás, elszabadult szórakozás, nagy eszem-iszom időszaka, mert nagyon messze járnak az ünnep lényegének megértésétől.
Az ünnep lényege Isten ajándékozó szeretete. Nekünk ajándékozta a Fiát. Ennek hirdetése az egyház feladata. Már gyermekkorban folyamatosan támaszt kell nyújtani, irányt mutatni. Amikor ráébred a gyermek, hogy az angyaltörténetnek vége, a mese, főleg a télapóról szóló mese nem igaz, becsapták, akkor kell rávezetni az igazságra, az Isten ajándékozó szeretetének a valóságára. A valóság, az igazság az, hogy az a gyermek, aki a betlehemi istállóban megszületett kétezer évvel ezelőtt, ő az Isten legnagyobb ajándéka az emberiség számára. Ezért ünnepeljük ezt a napot. Aki ezt hittel elfogadja, az megtalálta és így is megérti a karácsony lényegét.
– Tíz éve élek a hegyvidéki reformátusok gyülekezetében – gondolkodik el Szabó István püspök. – Harmincöt éve van itt református gyülekezeti élet. Amikor idekerültem, már szeptemberben elkezdtünk készülni az első közös karácsonyunkra. Nagyon jól sikerült, bensőséges, kegyelemmel teljes volt. Hiába, jó gyülekezettel, jó emberekkel könnyű megérteni egymást. Az ünnepeinket nagy békességben, szeretetben töltjük el együtt. Ajándékokat készítünk: dió, mogyoró, apró édesség, ahogy a régi időkben. Senki nem marad ajándék nélkül az idősek, a gyerekek, a rászorulók között, a betegeknek házhoz visszük. Ebben a kietlen világban már maga a felállított karácsonyfa többet ad a karácsony jelentőségéhez. Ma is ugyanaz, mint kétszáz évvel ezelőtt: az Isten érdemünkön felül, érdemtelenségünk dacára szeret bennünket. Ezt a gyermek tudja legjobban átélni. Ha ezt valaki átéli, akkor egészen biztosan nem az ajándékon töri a fejét, nem azon, hogyan tudná kifejezni, mennyire szereti ő a másikat, hanem ráérezne, hogy az Isten mennyire szeret minket.
– Az adventen át különféle programokkal akarjuk megérinteni az emberek lelkét – mondja Keczkó Pál. – Ebben az időszakban megsokasodnak az esti igehirdetés, a lelki ráhangolódás alkalmai. Ilyen az advent második szombatján tartott esti rendezvény, amely az óvódásoktól a fiatalokig mindenkinek szól. A megszokott betlehemes játék és versösszeállítás mellett az idén színdarabbal is készülünk. Tanulsága: amit a Megváltó árul, kínál a képzeletbeli karácsonyi vásárban – az örök életet –, azt akkor is megéri kínálni, ha csak egyetlen ember akad, aki visszatér érte. Az ezt követő vasárnapon, most először, kézműves-foglalkozásra várjuk a gyerekeket és szüleiket, koncerttel megfűszerezve. Különös ünnepe ez az évnek, amikor a templom kapuját szélesre tárjuk, helye van mindenkinek, senki nem idegen. Ilyenkor a lelkész a leghétköznapibb, emberközeli módon hirdeti a Jézus születéséről szóló örömhírt. Megvilágítva, hogy Isten köztünk van, s nem csak erre az egyetlen estére.

Mi a karácsony üzenete ma?
– Az üzenet annyi – fogalmazza meg Lambert Zoltán –, hogy az emberek legyenek igényesek, a lényeget, az igazságot keressék, s ne essenek áldozatául a pénznek. A legnagyobb ajándék az Isten gyermeke, aki majd hozzá elvezet. Ebben segít az egyház a lelki napok szombatonkénti megtartásával adventtől szentestéig. Külön szól a gyermekekhez, az ifjúsághoz és a felnőttekhez. Ilyenkor vallásos tárgyú előadások hangoznak el, majd megbeszéljük, megvitatjuk a témákat. Végül mindig lesz köztük olyan, aki felismeri, hogy az Istenhez vezető út erőt adó a betegség, az igazságtalanság elviselésében, a világ elfogadásában. A halálon is túlmutató reményt nyújtva.
– A karácsonynak 2007-ben sincs más üzenete, mint mindig is volt. Nem kell elhinni, hogy az élet egy borzasztó nagy verseny – érvel Szabó István –, nem kell belenyugodni, hogy a világ megváltoztathatatlan. Az egyház mentsvár is lehet, ahol biztosan segítenek a peremre szorultaknak. A nehézség abban rejlik, hogy az egyháznak nincsenek meg azok az eszközei, amelyekkel teljes körűen tudná orvosolni a problémákat. Csak kevés módon tudunk hatni a munkanélküliek, a kisnyugdíjasok helyzetére. Úgy érzem, az elkövetkező tíz évben nagy vallási megújulás várható. A jelei már mutatkoznak. Mögöttünk hagyott százötven éves, kemény ateizmus után egyértelműen kiderült: nem tudunk Isten nélkül, értelmes cél nélkül élni. Be fog következni a vallásos megújulás. Egyházi szempontból az a kérdés, elő tudjuk-e készíteni, hozzá tudunk-e járulni. Ez akkor sikerül, ha végezzük a dolgunkat: hirdetjük az evangéliumot, szolgáljuk a közbékességet, tanítjuk a felnövekvő nemzedéket, törődünk az emberekkel. Ehhez nem kell különösebb projektmenedzseri szolgálatot kiötleni.
– Ez az ünnep kétezer év óta nem vesztette el az aktualitását – jelenti ki Keczkó Pál. – Az üzenet ma is időszerű: versenyképes. Az egyháznak abban kell megújulnia, hogy megtalálja az eljuttatás módját a híveihez. Az adventi időszak éppen ezért csodálatos lehetőség minden ember számára, hogy átélje ennek a hozzánk érkező hírnek az igazságát. Mi magunk is résztvevői lehetünk a karácsonyi történetnek, és együtt örvendezhetünk a hozzánk Jézusban közel lépő Isten megjelenésének.