Nem a legerősebb sakkozó a világbajnok

Az elmúlt tizenhét év során alapvetően megváltozott a sportolók helyzete és megítélése. A korábbi évtizedek során megszokott nagy állami támogatás egyre szerényebb, s ennek megfelelően szűkülnek az élsportolók lehetőségei is. A régebben természetesnek tartott sportállások mára gyakorlatilag teljesen megszűntek. Persze mindig voltak olyanok, akik számára nem ez, illetve az ezzel járó anyagi biztonság jelentette a legjobb megoldást. Forintos Győző nemzetközi sakknagymester például inkább veszni hagyott egy komoly lehetőséget, csak azért, hogy egész életét választott és szeretett sportágának, a sakknak szentelhesse. Ezzel a történettel nyitottuk beszélgetésünket az évtizedek óta a Kikelet utcában élő nagymesterrel.

"1963-ban lettem nemzetközi mester"

– 1957-ben végeztem el a Közgazdasági Egyetemet, onnan egyenesen a Hungarotex Külkereskedelmi Vállalathoz kerültem – idézte pályafutása kezdetét Forintos. – Munkahelyemen mindig komoly segítséget kaptam ahhoz, hogy sakkversenyzői pályafutásomat a lehetőségekhez képest optimális keretek között folytathassam. 1969-ben aztán elérkeztünk egy kritikus ponthoz. Főnökeim rendkívül baráti hangon, de egyértelműen kérdezték: mik a terveim a következő évekre? Ők ugyanis az ausztráliai területi képviselet vezetését szánták nekem. Hosszas gondolkodás és mérlegelés után nagyon szépen megköszöntem, de elhárítottam az ajánlatot. A legfőbb érvem az volt, hogy a minimum négyéves kiküldetési idővel szemben én legfeljebb csak egy évig bírnám ki a sakk nélkül.

Soha nem bánta meg a döntését?
– Még véletlenül sem! Sakkozóként hatalmas élményekben volt részem, a sportszakmai sikereken túl is. A nagy nemzetközi tornák kapcsán például eddig kilenc ország államfőjével tudtam személyesen beszélgetni, amire civil emberként nyilvánvalóan soha nem lett volna lehetőségem. Mindegyik államférfi tól megkérdeztem azt is, tud-e sakkozni. A válaszok természetesen megoszlottak, de például az egykori jugoszláv elnök, Josip Broz Tito és a kubai államfő, Fidel Castro egyaránt jó játékosnak mondta magát.

Maradjunk inkább Forintos Győzőnél… Hogyan tanult meg sakkozni?
– Ötéves voltam, amikor a nálam nyolc évvel idősebb bátyám azzal állt elő, hogy ismer egy fantasztikus játékot, amit sakknak neveznek. Először kockás papíron kezdtünk el játszani, majd a legközelebbi jubileumi alkalomra a három testvérem közösen vett egy készletet. 1945-ben apám elvitt a Pestlőrinci Akarat sakkversenyére, amelyen az első díj egy pár cipő volt. Meglepetésre én nyertem, a díjat viszont először a második helyezettnek akarták odaadni. Végül azért megkaptuk, s nagy örömünkre éppen jó volt apám lábára, akit röviddel később csak a hosszú szakállára és a vélt öregségére való tekintettel nem vittek el hadifogságba.

Iparos gyerekeként önnek is volt elég gondja a következő években…
– A származásom miatt nem akartak felvenni a középiskolába. Apám viszont mindenhová vitte magával a Tolnai Világlapban rólam megjelent képet, és az elért eredményeimmel érvelve kijárta, hogy beiratkozhassak az újpesti Gépipari Technikumba. Egy hónap után sikerült átkerülnöm Pestszentlőrincre, a közgazdaságiba, ahol 1953-ban érettségiztem le.

Hol tartott ekkor a sakkozás terén?
– A Pestlőrinci Akaratból előbb a Kispesti Vasasba, majd a Kistext csapatába vitt az utam. Az utóbbi helyen együtt játszottam a későbbi világbajnokjelölttel, Benkő Pállal. Az érettségit követően felvettek a Közgazdasági Egyetemre, majd egy esztendővel később megszereztem a sakkmesteri címet. Az egyetemi évek során keményen tanultam, az orosz és a német nyelv mellett az angolban is nagyot haladtam, és emellett a sakk is egyre jobban ment. A Haladás NB I-es gárdájában az első táblán játszottam, az akkori idők legnagyobbjaival, Szabó Lászlóval, Barcza Gedeonnal, Asztalos Lajossal mérhettem össze tudásomat. Az egyetemet 1957-ben fejeztem be, utána a Hungarotexben kaptam állást, ahol sikerült megoldanom a versenyeken való részvételemet is. 1963-ban lettem nemzetközi mester, s bár a következő években többször is valóban csak karnyújtásnyira voltam az áhított nemzetközi nagymesteri címtől, azt végül csak 1974-ben, a kaliforniai Lone Pine-ban tudtam kiharcolni.

Közben – 1969-ben – a hivatásos sakkozás mellett döntött.
– Az 1968 utolsó napjaiban kezdődő, és csak a rá következő év elején befejeződött magyar bajnokságot én nyertem – ezt követően zajlott az a bizonyos beszélgetés a főnökeimmel a Hungarotexben. Akkor egyébként már három sakkolimpián szerepeltem a magyar válogatottban, majd még további három alkalommal játszhattam a legrangosabb csapatvetélkedőn. Az évtizedek során a legtöbbet a Vörös Meteorban, illetve annak jogutódaiban, az MTK-VM-ben és az MTK-ban sakkoztam, s immár hét éve a Hajdúszoboszló együttesében játszom. Velük hat évig az Ob I-ben csatáztunk, csak erre a szezonra kerültünk lejjebb, az NB I/B-be.

Közben sok nemzetközi tornán szerepelt sikerrel. Kik voltak a legnagyobb hatással sakkozói pályafutására?
– Az egykori szovjet világbajnok, David Bronstein, akivel 1961-ben Budapesten találkoztam először. Az ő gondolkodásának, sakkbeli felfogásának megismerése óriási lökést jelentett a számomra.

Évtizedek óta Hegyvidéken él. Van-e a lakóhelyéhez kötődő sakkélménye?
– Nem is akármilyen! A kilencvenes évek elején nagy vihart kavart az akkori Jugoszláviában megrendezett Fischer–Szpasszkij páros mérkőzés, amelynek befejezését követően az Egyesült Államok Fischert börtönnel fenyegette, így ő nem utazhatott haza. Arról többen tudhattak, hogy évekig Budapesten élt, azonban nagyon sokáig rejtve maradt, hogy a főhadiszállása az Agro Hotelban volt. Egy alkalommal az egyik újságíró megbeszélte a szálloda portásával, hogy szóljon neki, amikor Fischer legközelebb taxit rendel. A sakkzseni ugyanis az újságírókkal szemben rendkívül bizalmatlan volt, és az illető így kívánt a közelébe férkőzni. Sajnos, a trükk sikerült, valamelyik másnapi napilapban meg is jelent a Fischerrel folytatott beszélgetés, az exvilágbajnok pedig még aznap elutazott Budapestről. Jómagam többször is találkoztam vele, s tudom, hogy Portisch Lajossal és Benkő Pállal is folyamatos kapcsolatot tartott fenn.

Ön szakíróként komoly rangot vívott ki magának a nemzetközi könyvpiacon.
– Leggyakoribb szerzőtársammal, Haág Ervinnel az utóbbi időben két könyvet is kiadtunk külföldön. Az Orosz védelem angol és német, míg a Királyindiai védelem – magyar támadás angol nyelven látott napvilágot.

Évek óta megy a huzavona a sakkvilágbajnoki címek körül. Mi a véleménye, ki most a legjobb?
– Az egyik világbajnok, Kramnyik nem emelkedik ki annyira a mezőnyből, mint annak idején Karpov vagy Kaszparov, de a páros meccsekhez rendkívüli érzéke van. Ezen a téren a többszörös világbajnok Botvinnikhez hasonlítanám. Alighanem az indiai Anand képviseli most a legnagyobb játékerőt, viszont nem ő a világbajnok…

Jocha Károly