Sajdik Ferenc: "A rajzolást a ceruzára kell hagyni"

Mikorra és hogyan alakult ki az a csak önre jellemző rajzolói stílus, amiért annyian szeretjük a munkáit?
– A karikatúrának, amely pár vonallal dolgozik, szakmai igénye, hogy az ember akár az első rajzaitól kezdve saját, jól felismerhető stílussal rendelkezzen. Én is, mint mindenki, először karakterfejeket fi rkáltam. Grafikát a Török Pál utcai iparrajziskolában kezdtem el tanulni. Sokan jelentkeztek a felvételre, s udvarias ember lévén mindenkit előreengedtem, így hárman voltunk, akiknek már nem jutott rajzasztal, és kockák helyett egy másik teremben valami bonyolult szövőgépmakettet kellett lerajzolnunk. Felvettek. Ezt az intézményt még Mária Terézia alapította, mindenféle mesterség alapjait oktatták, csak később minősítették át gimnáziummá. Én a már akkor is kissé elavult litográfiát tanultam, és nyomdászati vonalra kerültem. Ekkor láttam meg a karikaturista Pintér Jenő három részből álló képsorozatának kliséjét, és lenyűgözött a pár egyszerű vonallal kifejezett humor. Akkor dőlt el a pályám. Osztálytársaim közül például Finta József plakátművész és fotós lett, Hamar Lehel nemrég tért haza Párizsból festőművészként, és szinte mindenki más műfajban jeleskedett. Szántó Tibor iskolájába is jártam a Szinnyei Merse Pál utcába, majd a Péterfy Sándor utcai kliségyárban dolgoztam.

Gyermekkorában is jókedvű srác volt?
– Jókedvű, optimista családba születtem. Dunakeszin laktunk, apám zsoké volt, és az alagi istállókba járt. Anyám a balett-táncos pályát hagyta abba, amikor megszületett a bátyám, aki szintén zsoké lett később. Szinte mindig ugrattuk egymást. Apám már csak „szakmai alapon” is szerette a borocskát, a flaskát meg a spájzban a befőttek közé rejtette. Anyám kicserélte ecettel, vagy vízzel töltötte fel, aztán volt nevetés! Apámnak volt egy tükre, abba én egyszer beleragasztottam egy Sztálin-képet. Mikor kijött borotválkozni, az nézett szembe vele, és nem tudta lekaparni. Ezen is jót nevettünk. Ha kisebbnek születek, lehet, én is zsokénak megyek…

Szerencsénkre nem így alakult. Hogyan születnek a rajzai?
– Saját ötletekből. Kezdetben leírtam ezeket, hogy ne felejtsem el, aztán meg nem tudtam elolvasni… Tíz éven át a Rádióújságnál dolgoztam, közben persze hordtam át a karikatúráimat a Ludas Matyi szerkesztőségébe is. Minden kedden öt-hat rajzot kellett letenni az asztalra. Amikor Toncz Tibor helye megüresedett, Tabi László oda hívott dolgozni, aztán harminc évre ott is ragadtam. Olyan kollégákkal lehettem együtt, mint Balázs Piri Balázs, Brenner György, Fülöp György, Hegedűs István, Várnai György, Vasvári Anna. Néha valaki rábökött a szótárra, vagy mondott valamit, és akkor mindenki azt rajzolta, ami arról az eszébe jutott. Ez volt a tizenegyes oldal. Már akkor is megvoltak a stíluskülönbségek, egyéni jellegzetességek. Engem nem vonzottak a napi politikai aktualitások, így találtam ki magamnak az állatvilágot, hogy azon keresztül szóljak az emberekről. A karikatúra hetven százalékban ötlet, harminc százalékban rajz, az állatokat meg amúgy is szeretem. Szeretek célra dolgozni, és a határidő is inspirál. De azt sosem tudom előre, hogy minek mi lesz a fogadtatása.

Sajdik Ferenc ajándéka a Hegyvidék olvasóinak

Hogyan alkot? Könnyen, gyorsan?
– Viszonylag gyorsan, de az sem zavar, ha közben a feleségem ebédelni hív, mert utána ott folytatom, ahol abbahagytam. Volt, hogy megpróbáltam másképpen rajzolni, mert mondjuk valakitől megtetszett valami, de úgy nem ment. Sőt azt is megfi gyeltem, hogy amikor leültem reálisan leképezni akár egy portrét, akár egy épületet, rosszabbul sikerült, mint amikor hazamentem, és emlékezetből készítettem el. A reális dolgok megkötnek. Amikor Kárpáti György és Jeney László vízilabdázók könyvéhez kengurut kellett ábrázolnom, kimentem az állatkertbe, mert még nem láttam ilyen állatot. Amit ott rajzoltam, nem tetszett. Aztán otthon fejből már sikerült. Én nem a valóság, hanem a képzelet után alkotok. Ez valahogy belülről jön, mert igazából ösztönösen rajzolok. Az is érdekes, hogy végül mindig az első a legjobb, kétszer nem is tudom ugyanazt megcsinálni. Azért nem árt aludni egyet az elkészült képre! A rajzfilmeknél is elkészítettem a figuraterveket, főbb mozdulatokat, de nem érdekelt a sok egyformaság, így a mozdulatokat már a forgatókönyvből tanulták meg a rajzolók. A Pom-pom sorozat A jövő század állatai képeimből nőtte ki magát. Minden karikaturista kicsit a saját önarcképét is beleviszi a munkáiba, attól egyénien felismerhető. Nekem ez a bohócosság a jellemzőm, magamat is fenékbe rúgom, ha kell. De végül is a rajzolást a ceruzára kell hagyni, én csak mozgatom azt.

Melyek a kedvenc eszközei?
– Ceruza, toll, akvarell, mostanában a pasztell, mert az javítható. Engem doppingolnak a változatos rajzeszközök, és az, ha több papír van előttem, mint amennyi kellene. Dolgozom vászonra is, pasztellal, mert azt el tudom kenni ujjal. Az is érdekes, hogy csak ülve, fektetett lapon tudok rajzolni, függőleges állvány előtt nem. Még az alakméretek határát sem lépem át; ezt szoktam meg.

A kiállításon nagyon érdekesek az „attribútummá tett” tárgyakkal bekeretezett képei. Milyen mélyen kell ismerni ehhez az alanyt?
– Ez változó, mert a befogadóra is gondolni kell. 1983-ban Nyíregyházán volt az első olyan kiállításom, ahol ilyeneket bemutattam. A Rózsa Sándor-képen nem mindenki értette meg a piros-fehér-zöldre festett pisztolyt, hogy ő részt vett a szabadságharcban is, miután és mielőtt rabló volt. Vagy az üveget áttörő, Balassi felé repülő ágyúgolyónál nem árt tudni, hogy a költőt egy ágyúgolyó ölte meg. Ugyanakkor Kosztolányinál engem zavart, hogy a színes tintásüvegek mögött nincs megcsavart gondolat. Ezért szeretem például a Lóci óriás lesz képet, ahol a keretből kilógó Lóci – ő volt a nagyszerű rendezője a Bontott csirke reklámfilmnek, és az életben is kétméteresre nőtt – kézen fogja a kereten belül a kis Szabó Lőrincet. Mostanában táblaképeket alkotok, főleg kitalált városokat, lóversenyképeket, mert azokban szabad vagyok. Azért egy váci sorozatom eléggé kötött.

Sok könyvhöz van köze. Ön jelentkezik ötlettel, vagy minden megrendelésre megy?
– Egyik kedvencem, a Mosolygó Sándor és Somolygó János saját ötletből született, mert például A tudós macskája verset gyermekkoromtól meg akartam rajzolni. Ami megrendelésre megy, az kéziratolvasással kezdődik, aztán közben születnek az ötletek, a rajzolás alatt megjön hozzá a kedvem. Csukás István szövegei is inspirálnak; a kedvenc teremtményem Gombóc Artúr. Főleg a Móra és a Holnap Kiadónak dolgozom, de ha olyan felkérés jön, ami nem nekem való, elutasítom. Humor nélküli műveket nem vállalok, és most már rajzolok nem megrendelésre is.

Vannak-e alkotói tervei?
– A Petőfi Irodalmi Múzeum vetette fel A helység kalapácsa illusztrálásának ötletét, amihez nagy kedvem van. Amolyan meg nem valósuló ötleteim között szerepel a Shakespeare mesék megrajzolása csupa madárszereplővel, valamint a budai vár házainak sorra vétele, belerajzolva a történetüket.

Közeleg a karácsony. Hogyan ünnepelnek?
– Minden hétvégén összejövünk, a lányaim, vejeim és az öt unokám; ilyenkor kibővülünk a rokonokkal, még az íróasztalom is „be van fogva”. Egymás közelében lakunk, egyik helyen gyertyát gyújtunk, a másik helyen étkezünk. A karácsonyfánk nem túl magas. Bár nem szeretem a halat, ilyenkor halvacsora van, viszont a házi bejgli azért is a legjobb, mert én darálom hozzá a diót. Rajzolok és sokszorosítok egy meghívót, a feleségemmel megbeszéljük az ajándékokat. Nekem mindig a könyv jut az eszembe. Már ötvennégy éve vagyunk házasok, még az iskolából való az ismeretség. Amióta a hegyvidéken lakunk, megszerettem a havat is, jó benne sétálni ezen a környéken. Küldök egy rajzot az ünnepre a Hegyvidék olvasóinak, azon is megelőlegeztem a havas ünnepet…

Muzsay András