Szalma László: világklasszis atlétából profi golfozó

Úgy hallom, ön „élő reklámja” lehetne a rendszeres sportolásnak…
– Nagymaroson születtem, vidéki gyerekként nőttem fel, aminek nem tudok eléggé örülni. Sokkal egészségesebb körülmények között nevelkedtem ugyanis, mint hasonló korú társaim itt, Budapesten. Most látom csak igazán, mekkora a jelentősége annak, ha a gyereket egy rátermett, lelkes testnevelő tanár terelgeti. Mi igazán jó alapokat kaptunk, rendszeresen részt vettünk a járási versenyeken. Jómagam elsősorban tornásztam és kézilabdáztam, de már egészen kiskoromban is különösen érdekelt az atlétika. Háromtusában aztán járási bajnokságot is nyertem, de ennél sokkal többre tartom azt, hogy rendkívül jó alapokat szereztem a későbbi éveimre. Magamról tudom, hogy nem választási fogás, amikor komoly elemzések alapján kiderült: minden egyes, a sportra fordított forint három és fél forintos megtakarítást eredményezhet az egészségügyi kiadások terén. Ha döntési helyzetbe kerülnék, mindennap lenne az iskolákban testnevelési óra, mert meggyőződésem, a gyerekekbe bele lehet, és bele is kell nevelni a sport szeretetét!

Ön tehát nyilván rendszeres edzésben van a mai napig. Menjünk egy kicsit vissza az időben: mikor volt az első komolyabb sikerélménye?
– Nyolcadikosként, 1972 tavaszán az országos úttörőbajnokságon már hatszáztizenhét centimétert ugrottam távolba. Édesapám olvasta az újságban, hogy azon az őszön nyílik az országban az első sporttagozatos gimnáziumi osztály. A sportélete alapján országosan híres Petőfi Sándor Gimnáziumban azonban egyesületi ajánlást is kértek. Paulinyi Jenő tanár úr a Vasas Pasaréti úti pályájára irányított, majd miután látott bennem fantáziát, megkaptam a szükséges írást. Előbb ingáztam, később albérletbe költöztem. Tizenhat éves voltam, amikor Schulek Ágoston csoportjába kerültem, ahol minden szempontból nagyon jól éreztem magam. A tanár úr kiválóan kezelt, és a hozzám hasonló mentalitású társaimról is csak jókat mondhatok. Fontosnak tartom, hogy nem sürgette senki a korai szakosodásomat. Rendszeresen versenyeztem a vágtaszámokban, de száz gáton, valamint rúdugrásban és tízpróbában is elindultam.

Később persze szűkült a kör, végül kikötött sikerszámánál, a távolugrásnál.
– 1977 volt a fordulat éve. Ekkor a San Sebastian-i fedett pályás Eb-n megszereztem az első érmemet, egy bronzot, amiért 7,78 métert kellett ugranom. A következő évben Milánóban már sikerült győznöm, és egyre inkább a célkeresztbe került az 1980-as, moszkvai olimpia.

Ahol 813 centivel az előkelő negyedik helyen végzett…
– Jó irányban haladtam, folyamatosan fejlődtem. Ekkoriban történt, hogy Schulek tanár úr Kuvaitba ment edzőnek, engem pedig az egykori Európa-bajnok vágtázó, Zarándi László gondjaira bízott. Ő a főiskolás éveimben már egy kicsit másként kezelt: nemcsak a tanítványt látta bennem, hanem a leendő kollégát is, akivel rendszeresen átbeszélte az edzések legfontosabb tapasztalatait. Könnyen lehet, már akkoriban gondolt arra, hogy előbb-utóbb én is az atlétikai tanszékre kerülök, amelyet sok éven át ő vezetett. Vele egyébként 1992-ig, a visszavonulásomig megszakítás nélkül, jó hangulatban dolgoztam együtt.

Ebben a bő egy évtizedben sok minden történt.
– A moszkvai olimpiát rendkívül fontos állomásnak, de egyben amolyan felvezető versenynek tekintettem. Az ott elért negyedik helyet követően szívós és következetes munkával készültem a következő játékokra, amely életem fő versenye lehetett volna. Komoly téli edzőtáborozáson vettem részt a Kanári-szigeteken, rendkívül kiegyensúlyozott formában versenyeztem. A stabil nyolcszázhúsz-nyolcszázharminc centiméter közötti eredményeimmel akár második is lehettem volna az akkor verhetetlen Carl Lewis mögött. Amikor megtudtam, hogy nem mehetünk Los Angelesbe, teljesen kiborultam. Hetekig nem jártam edzésre, és a legkomolyabban megfordult a fejemben, hogy végleg abbahagyom. Zarándi László aztán szép lassan meggyőzött, hogy még bőven vannak tartalékjaim, ne dobjam be a törülközőt huszonhét évesen.

Igaza lett?
– Köszönettel tartozom neki, hiszen valóban szép évek vártak rám. 1988-ban, a szöuli olimpián hatodik lettem, de még harmincöt éves koromban, 1992-ben is kiharcoltam az olimpiai részvétel jogát, bár Barcelonából már helyezetlenül távoztam. Egyébként én vagyok az első magyar távolugró, aki túljutott a nyolcméteres határon, és az 1985-ben felállított 8,30 méteres magyar rekordomat máig sem szárnyalták túl.

A visszavonulása után szinte azonnal egy másik sportággal kezdett foglalkozni.
– Elkezdtem golfozni, az akkor még csak kilenclyukú kisoroszi pályán tettem meg az első lépéseket. Korábban én sem tudtam elképzelni, mi a jó ebben a sportágban, de hamar rájöttem: mindenki űzheti, aki még lépni bír, és fel tudja emelni a karját! Maga a versenyzés pedig ugyanolyan reakciókat vált ki belőlem, mint korábban az atlétika. A készülődés, a hangulat, az adrenalinszint emelkedése – ezek immár a golfozás révén tartoznak az életemhez. 2000-ben már elég jól ment a versenyzés, 2007-ben pedig edzői minősítést is szereztem, így profinak számítok.

„Amilyen a testnevelő, olyan az iskola!”

Közben a munkahelyén, a TF-en is megjárta a létrafokokat, végül 2006-ban nevezték ki az atlétikai tanszék vezetőjévé.
– Rettenetesen motivál ez a legújabb megméretés! A tanszék korábbi nagyjai, Szécsényi József, Eckschmiedt Sándor, Oross Ferenc, Molnár Sándor, Kertész István, Schulek Ágoston, Kulcsár Gergely, Sztipics László után nem könnyű produkálni. A feladatok pedig egyre szaporodnak, hiszen nappali és levelező tagozaton a tanári és az edzői képzésben éppen úgy helyt kell állnunk, mint például a humán-kineziológiai területen, vagy éppen a sportszervezők felkészítésében. Engem az átlagnál jobban izgat a testnevelő tanárok óriási felelőssége. Ez az a terület, ahol nem lehet liberalizálni, poroszos fegyelemre van szükség! A gyerekek ugyanis ösztönösen arra mennek, amerre könnyebb, ami viszont később sok gondot okozhat. Meggyőződésem: amilyen a testnevelő, olyan az egész iskola! A fiatalokat ezért a mozgás szeretetére és fegyelemre kell nevelni.

Programja tehát bőven van, még véletlenül sem unatkozik. Pedig néha jót tesz egy kis pihenő, amikor rendezhetjük a gondolatainkat. Az év végi ünnepek erre is alkalmasak. Önnek mit jelent a közelgő karácsony?
– Számomra ma is szent ünnep, amelyet az adventi várakozás tesz teljessé. Világos, hogy ez az egész nem csak egymás megajándékozásáról szól, és arról, hogy ilyenkor a családtagok összejönnek, s kikapcsolva az évközi feszültségeket szeretettel elbeszélgetnek egymással. Nyilvánvaló, hogy többről, másról is szó van. Kívánom, hogy ezt a pluszt minél többen átélhessék 2007 karácsonyán.

Jocha Károly