Vadasparki mesék

Bömbi, az oroszlán suttogóra fogta hangját. Igazi Nyuszi és Dirr-durr kandúr szinte ráfonódtak a kerítés vasrácsára, hogy közelebb legyenek hozzá. Micikének, a mezei egérnek könnyebb dolga volt, hiszen ő a kerítésen belül, Bömbi elülső mancsán üldögélt. Mindhárman a füleiket hegyezték, hogy ne veszítsenek el egyetlen hangot sem az oroszlán mondandójából. Ha valaki titkot kíván elárulni, arra illik figyelni. Ám ha ugyanezt az állatok királya teszi, arra nagyon illik figyelni.

– Hmmmm… – köszörülte torkát Bömbi. – Ka… karrr… haaapci!

A várt titok közzététele helyett hatalmasat tüsszentett. Micike lebukfencezett a fűbe. Ijedtében tette, avagy a széllökés sodorta oda, nem lehetett tudni. Hogy mi történt? Micike a hátsó lábára állt, hogy jobban halljon, de nedves orra véletlenül hozzáért az oroszlán bajuszához, amely köztudottan az állat legérzékenyebb pontja.

– Eh, bocsánat, kedves barátaim, ez megeshet – nyeldekelt Bömbi, majd méltóságteljesen hozzátette: – még velem is.
– Egészségére, felségednek! – zúgta a vadasparki hármas megkönnyebbülten.
– Psszt! Egyébként köszönöm. Szóval azt akartam mondani, hogy ka… karács… há-háhááááápcíííí!

Úgy tűnt, Micike nem tudott betelni felfedezésével. Rettenetesen tetszett neki, hogy ő, a piciny mezei egér tüsszögésre tudja ingerelni a világ legerősebb ragadozóját. Másodszorra két kézzel borzolt az oroszlán bajszába. S kuncogva várta a hatást. Nem is maradt el. Csak éppen az történt, amire cincogó kedvencünk nem számított. Bömbi a csiklandozás hatására hatalmas lélegzetet vett, amellyel cakk-pakk beszippantotta Micikét. Amikor az egérke a torkán akadt, és jött a „pcíííí!”, a léghuzat megfordult a szájában, és a csatakosra ázott kis állat úgy lövődött ki, mint kőgolyó a mozsárágyúból. Micike térült-fordult a levegőben, egyenesen a kifutó sarkában álló fenyőfa felé. Farkincája rácsavarodott egy ágra. Csüngött alá az egér, kerekre tágult szemekkel, a hátán, a hasán, a fején csillogott őfensége fenséges nyála. Micike még cincogni is elfelejtett a megtiszteltetéstől.

A helyzete alulról inkább komikusnak hatott. Igazi Nyuszi és Dirr-durr kandúr a fűben henteregve kacagtak. Még Bömbi is megengedett magának egy uralkodói mosolyt. „Lám, lám”, mondta a tekintete, „viccelni próbáltál Velünk, a királyoddal…”

Mikor levegőhöz jutott, Igazi Nyuszi felkiáltott:

– Makkocskára, Micike! Úgy nézel ki, mint egy megolvadt karácsonyfadísz…! – azzal visítva ismét hanyatt dobta magát.
– Ez az! – csapott mancsával a fűbe Bömbi –, hát erről akartam beszélgetni veletek!
– Erről? – állt fel elkomolyodva a nyuszi és a kandúr.
– Persze! A karácsonyról. Tudniillik… – tartott hatásszünetet az oroszlán –, tudniillik magam is karácsonyi ajándék vagyok. Illetve leszek…

Igazi Nyuszi és Dirr-durr kandúr újfent a kerítésen csüngtek. Karácsonyi ajándék? Miképpen lehet egy kifejlett oroszlán ajándék a karácsonyfa alatt? – néztek össze felvont szemöldökkel.

– Gyere le te is, frincli-francli. Nem haragszom rád – tette hozzá kegyes hangon. – Sőt. Régen mosolyogtam ekkorát…

Micike, szemeit uralkodóján tartva, kiengedte a farkincáját. Fejjel előre egyenesen az oroszlán itatójába pottyant. Mialatt nagyokat kortyolt a langyos vízből, s a felszínt próbálta megtalálni, azon tűnődött, ez az este valahogy nem az ő estéje. Bömbi halászta ki. Felborzolta királyi sörényét, és beledugta az egeret.

– Ott jó meleg van. Hempergőzz meg benne! Különben megfázol. Hűvösek már az esték.

Az oroszlán visszaballagott a rácshoz a bundájából kikandikáló, vacogó fogú egérrel.

– Nosza – roskadt le súlyos testével a másik kettő mellé. – Most, hogy kisbarátotok viccelődő hangulata szó szerint elpárolgóban van, elárulom titkomat. Ismeritek Kalmárt, a fekete gólyát? Nem? Nos, ő az egyik legrafi náltabb alattvalóm, aki fölött valaha is uralkodtam. Szerényebben mondva, legalábbis itt, az állatkertben. Kalmár vendégmadár, vagyis nem bentlakó. Szabadon repülhet bárhová, ahogy kedve tartja. Nyáron itt él velünk, az ősz beálltával Afrika déli csücskére repül, egy San Wild nevű állatrezervátumba. Okos madár, mindkét helyen elvegyül a helyi gólyacsapatban, s ekképpen ingyen van szállása és élelme. A tavasszal, mielőtt visszaindult, meghallotta, hogy holnap két vadőr érkezik Budapestre, és magukkal visznek Afrikába. Én leszek a karácsonyi látogatók meglepetése.

Kalmár szerint akkora területen fogok uralkodni, amelyről ha a közepén felszáll, amilyen magasra csak tud, akkor sem látja a két végét. Ez az utolsó estém itt. Bevallom, izgatott vagyok. Sohasem ültem repülőgépen. Ezért esik jól, hogy beszélgethetünk. A többiek még nem tudják. Nem akartam, hogy felboruljon a rend az állatkertben.

– Nem is látunk többé? – hallatszott Micike vékonyka hangja a sörényből. – Éppen azok után, hogy barátok lettünk?

Bömbi megengedett magának egy félmosolyt.

– Sose bánd, frincli-francli! Tudom, sőt érzem, már holnap meg fogsz vigasztalódni.
– Holnap? – kérdezte vissza Igazi Nyuszi. – Miért, mi lesz holnap?
– Hát nem hallottátok? – csodálkozott az oroszlán. – De azt tudjátok, hogy ez a hétvége csak és kizárólagosan a gyerekeké itt az állatkertben?

A nyuszi és a kandúr szaporán bólogattak.

– Te is tudod, odafönt? – forgatta szemeit a homlokába Bömbi.
– Igeen! – jött a cincogás a szürke bolyhokból.
– Nos, a közelgő ünnepek alkalmára minden kis látogató egy teljes évre örökbe fogadhatja bármelyik állatot! Ez az állatkert karácsonyi ajándéka a gyerekeknek.
– És velünk mi lesz? – töprengett hangosan Igazi Nyuszi.
– Hm – vakarta az orrát az állatok királya –, ez fogas kérdés. Papíron ti látogatók vagytok, ezért örökbe fogadhatjátok akár Mirzát, a nővéremet, vagy Hellát, az indiai elefántot is. Másfelől viszont állatoknak születtetek, így akárki örökbe fogadhat benneteket is… Érdekes eset. Nagyon érdekes történet…

Másnap reggel, kapunyitás előtt fél órával megjelent a két villogó fogú, mosolygós vadőr, és terepjáróba rakták Bömbit. Az állatkert félálomban volt, a kakasok még nem kukorékolták fel a napot, csupán a budakeszi hármak, Igazi Nyuszi, Dirr-durr kandúr és Micike, a mezei egér ácsorogtak a kerítés mentén, könnyes szemekkel, amikor a szűk ketrecet elnyelte a gépjármű. Ám nemsokára feljött a nap, megszólalt a térzene, és a nyitott kapukon betódultak a gyerekek. Felpattantak a bódék ablakai, s a jellegzetes állatkerti szaggal csakhamar elvegyült a meleg kakaó, a kürtőskalács és a főtt virsli illata. Az állatok félretettek minden viszályt és torzsalkodást erre a napra. Az idősebbek csillogóra mosdatták kölykeiket, megetették, megitatták őket, s hagyták, hogy kedvükre hancúrozzanak. A gyerekek csoportokba verődve járták a melegházakat, ketreceket, kifutókat, és hangos trécselés közepette vették szemügyre a választékot. Barátaink a tömeggel sodródtak egyik helyről a másikra. Mindenki a rácsok vagy üveglapok másik oldalán kereste leendő kedvencét, hiszen ez a természetes, amikor az ember meglátogat egy állatkertet. Senkinek sem jutott eszébe, hogy maga köré nézzen, s akár egy pillantást is pazaroljon nyuszinkra, kandúrunkra és egérkénkre. Így történt, szinte észrevétlenül, hogy ők is végiglátogatták városban élő sorstársaikat. Találkoztak (többek között) Mirza kölykével, Bóbitával, a farkas házaspárral, Titánnal és Toportyánnal, valamint ikreikkel, Idunnal és Nannával. Rátaláltak a két alpaka csikóra, Matyira és Momóra, és Laylára, az újszülött orrszarvú bébire. A gorillaházban üdvözölték a kissé mogorva képű négyest, Golót, Liezelt, Ebobót és Iringát, a majomházban Freyját, a makikölyköt. A madárházban köszöntötték Arnit, a szakállas baglyot és Kokót, a kakadut. De legtovább a perzsa leopárd házában álldogáltak. Csezi éppen akkor szoptatta három kiskölykét, Bellát, Barát és Bahort. Ennivalóan helyesek voltak a kiscicányi ragadozók.

– Erről jut eszembe… – fordult a többiekhez Igazi Nyuszi. A másik kettő kérdőn nézett rá.
– A simogató! Vulpi és Donga! Valóban. A nagy kaland során teljesen megfeledkeztek büntetés alatt álló vadasparki társaikról.

Kiváltak a tömegből, és futva indultak az állatóvoda melegháza felé.

– Tudjátok, mit? – mondta a nyuszi két ugrás között. – Én örökbe fogadom Vulpit, a rókát egy évre, te, Dirr-durr kandúr, ugyanezt teszed Dongával, az erdei kígyóval. Megtorpantak. Csodálatos ötlet!
– Ha addig jól viselkednek – tette hozzá lihegve a kandúr –, karácsonyra visszavisszük őket otthonukba, a Budakeszi Vadasparkba. Ez lesz a mi karácsonyi ajándékunk a park részére. Megbocsátunk barátainknak.

Ennél jobb nem is történhet velük. Micike megszeppenve hallgatott. Hát ő kit fogadjon örökbe? Ő, az alig arasznyi mezei egér… Hirtelen nagy fáradtságot érzett. Felkéredzkedett a kandúr hátára. Így folytatták útjukat, komótosan, gondolatokba mélyedve. Az úton egy anyuka vonszolta hüppögő kislányát maga után. Amikor a kicsi megpillantotta a furcsa menetet, a tapsifülest, a macskát és hátán az egeret, felragyogott az arca.

– Mami, nézd, én ezt az egérkét akarom örökbe fogadni karácsonyra!

Micikével megfordult a világ… Hogy őt valaki örökbe akarja fogadni! Hogy ő valakinek a karácsonyi ajándéka lehet! Igaza volt Bömbinek. Eljött az a bizonyos holnap, és ő megvigasztalódott. Elhangzott az a mondat, amelyet bizton letehet akár a világ legfényesebb karácsonyfája alá is… Micike, a mezei egér olyan boldogságot érzett, mint még soha. Felkapaszkodott Dirr-durr kandúr fejére, kihúzta magát, és csillogó tekintettel várta, hogy a kislány odaszaladjon hozzá.

Somogyvári D. György