Vadasparki mesék

Egy dolog biztos, gyerekek - vakarja a feje búbját Apu -, ezen a télen nem teszitek tönkre a szánkótokat...

Kari és Vali vágyakozva nézik a garázs falára akasztott csúszkacsodát. Tavaly kapták karácsonyra, van rajta kormány, fék, két kis ülés, és a színe, ó, a színe, az versenyautó-piros! Idén csak egyetlen egyszer volt alkalmuk használni, január utolsó vasárnapján, de a hó nem volt jó, ragadt, mint a kelt tészta, így hamar föladták a ródlizást.

- Ha jól belegondolok, nem emlékszem, hogy valaha is láttam volna ilyen meleg telet - tárja szét karjait Apu mentegetődzve.

A hat és fél éves ikerpár megértően bólogat. Apunak igaza van. Õk sem láttak még ilyen hófukar telet.

- Hanem, gyerekek, van egy jó hírem. Gyula bá'-nak váratlan vendége érkezett. Szeretné, ha találkoznátok vele.

- Kicsoda? - kérdezik szokásuk szerint egyszerre az ikrek.

- Azt én sem tudom. De ha tudnám, akkor sem mondanám el nektek! Annál is inkább, mert hiába könyörögtem magam is öreg erdész barátotoknak, nem árulta el. Azt mondta, legyen meglepetés. Nos, kivigyelek benneteket Budakeszire?

- Igen!! - zúgják kórusban az ikrek

A gyerekek az erdészlak melletti fészerben bukkannak Gyula bá'-ra. Az öreg a bejáratnak háttal görnyed a hüvelyknyi vastagságú asztallap fölé, az orra végén régimódi, szarukeretes okuláré billeg. Elmélyülten babrál valamit egy parányi szerszámmal. Kari és Vali illedelmesen köszönnek, de a nyugalmazott erdőkerülő a füle botját sem mozgatja. Néha motyorog valamit az orra alatt. Olyasmit, mint "na, most megvagy..." és "ugye, megmondtam, hogy be fogsz oda menni", és hasonlókat.

- Mi van a kezében? - kérdezi suttogva Vali a testvérétől.

- Azt hiszem, csavarhúzó... - válaszol Kari.

- Meg egy vörös légycsapó, vagy mi a csuda... - kuncog Kari fülébe Vali. - Háromra köszönjünk rá még egyszer, jó hangosan!

-...rom! Jó reggelt, Gyula bá'!

- He? - kapja fel a fejét az erdész, s egy pillanatig úgy néz az ikrekre, mintha most látná őket életében először. Arcán szétterül az öröm. Homlokára tolja szemüvegét.

- Hát mégis eljöttetek? Persze, persze, a múlt éjjel sem esett hó...

A gyerekek kíváncsi szemekkel somfordálnak közelebb az asztalhoz.

- Mi ez a vörös izé az asztalon, Gyula bá'?

Az erdész visszaejti szemüvegét az orra nyergére.

- Az, kedveseim, egy... - de nincs módjában befejezni a mondatát. A fészer homályos sarka felől hirtelen csattogó zörej hallatszik. Mint mikor valaki egyetlen ütővel veri a dob fémes oldalát. Az ikrek megszeppenve húzzák be a nyakukat. A hőlégballon fonott gondolájának peremén egy fehér gólya áll. Egy lábon. Mint a gólyák általában. Amikor észreveszi, hogy feléje fordult a fi gyelem, nyakát hátracsavarva vad kelepelésbe kezd.

- Á, bocsánat, gyerekek! Hadd mutassalak be benneteket Gagónak, a kiskelepnek. Gagó, ez Kari és Vali, a barátaim.

- Szia!

- Szia!

Gagó, a kiskelep most úgy csattogtatja hosszú, piros csőrét, mintha suttogna valamit. Gyula bá' kérdőn néz a gólyára, majd felderül az arca.

- Gagó elnézéseteket kéri, de amint mondja, ha odanyújtja a lábát nektek, akkor kénytelen lesz lehuppanni a fenekére. Gagónak tudniillik csak egy lába van...

Az öreg felkapja az asztalról a légycsapónak látszó valamit.

- A másikat éppen most szervizelem!

Gagó, a kiskelep vehemensen bólogat a fejével. Klep-klep. Úgy van. Úgy van.

Az ikrek hitetlenkedve, kicsit irigyen szemeznek az erdész kezében lóbált gólyalábbal. Ebben a pillanatban vérfagyasztó kacagás hallik a Gagó mögötti sötétségből. Fekete tollú, piros sapkás, bohókásan mozgó madár ugrik a lámpa fénykörébe. A termete olyan, mint egy jól fejlett varjúé.

- Hát te is itt vagy, Marci? - kérdezi az öreg csodálkozva. Az ikrek felé fordul.- Ez itt Marci, a harkály. Gagó legjobb barátja és testőre.

Marci hahotázva röpköd egyik gyerek válláról a másikra, erős csőrével gyengéden kopogtatva a kobakjaikon. Marci, a fakopács nem ismer másfajta bemutatkozást. Világéletében mindenre, ami útjába akadt, rákoppintott a csőre hegyével.

- Üljetek ide mellém, gyerekek - mondja Gyula bá'. - Mialatt megolajozom és összerakom Gagó műlábát, elmesélem nektek a történetét.

Kari és Vali felmásznak az öreg kézzel gyalult fapadjára, s rákönyökölnek a roppant érdekes dolgokkal teliszórt asztalra.

Ha később kiléptek a fészer elé, és felnéztek a tetőre, látni fogtok egy viharvert szekérkereket, amely a búbos kemence kéményére van fölszerelve. Sok éven át azon állt Gagó szüleinek a fészke. Hatalmas, kényelmes fészek volt, sok kisgólya látta meg benne a napvilágot. Tavasszal, amikor a gólya pár megérkezett, rögtön nekiálltak a téli viharkárok javításának, az őszszel, mielőtt elrepültek volna a messzi Afrikába, erős fűzfaveszszőkkel megerősítve hagyták maguk után otthonukat. Négy évvel ezelőtt, április elején egy különösen aszályos afrikai nyárból érkeztek haza, soványan, gyengén, s így csak egy tojás került a fészekbe a szokásos három helyett. Ebből bújt ki Gagó, a kiskelep. Talán két hónapos volt, amikor egy villám csapott az erdészházba, s megölte a szülőket. Csodával határos módon a kiskelepnek az ijedtségen kívül semmi baja nem történt. A vihar elmúltával lehoztam őt a háztetőről, s itt a fészerben készítettem neki almot szalmakötegekből. Egész nyáron etettem, itattam. Képzelhetitek, a fél napom arra ment el, hogy hálóval rohangáltam a Vadaspark körül, és szöcskéket, bogarakat, békákat gyűjtöttem Gagónak, hogy legyen mit ennie. Szépen fejlődött, júniusban már éjjel-nappal nyitva hagytam az ablakot, gondoltam, ha el akar repülni, hadd menjen! De a kiskelep megszelídült - hogy ne mondjam azt, ellustult, esze ágában sem volt kimenni a szabadba, hogy megtanuljon repülni és vadászni. Kétségbeestem. Rohamosan közeledett az idő, amikor a környékbeli gólyák gyülekezni kezdenek Szarvas-árok mezején, hogy együtt induljanak délre, a hideg tél elől. Magammal vittem a szomszéd domboldal egyik tisztására, s próbáltam rávenni a repülésre. Gondoljátok el, én, a nyolcvanéves öregember le és föl szaladgáltam a fűben, a karjaimmal csapkodtam, mintha szárnyak lennének. Kudarcot vallottam. Gagó, a kiskelep a földön fetrengett a nevetéstől. Marci, a harkály mentette meg a helyzetet. Egy közeli bükkfa törzsén férgek után kutatva fi gyelt fel a jelenetre. Egy ideig elnézett bennünket - később bevallotta, jót szórakozott rajtunk -, aztán megsajnált, hiszen évek óta ismertük egymást. Villámgyorsan Gagó nyakára röppent, karmaival megragadta a nyakát és csőrével nagyot koppintott a gólya fejére. Kiskelep azonnal kijózanodott.

- Ha nem tanulsz meg repülni, elpusztulsz, érted? - rikoltotta Marci éles fakopács hangján. - Csontjaidat széthordják a rókák. Egy toll nem sok, annyi sem marad belőled!

Gagó gólya szepegve, fél szemmel méregette a váratlanul felbukkanó pedellust. A másikkal engem fürkészett, vajon igazat adok-e a harkálynak. Szigorú arcot vágtam, de belülről majd kipukkantam a nevetéstől. Kiskelep behúzta a nyakát, és megadta magát. Attól a naptól kezdve Marci, a harkály tanította repülni Gagót, a gólyát. Egyre messzebbre, egyre magasabbra, egyre több ideig maradtak fenn a levegőben. Mint tudjátok, a fekete harkály az egyetlen a tízfajta harkálycsaládból, amely egyenesen és kitartóan tud repülni. Gagó és Marci elválaszthatatlan barátok lettek. Amikor a kiskelep már úgyszólván anyányi nagyságúra nőtt, a levegőben hátára vette a harkályt, s úgy vitorláztak együtt, spirálban fel a magas égbe, a késő nyári meleg légáramlatok hátán. Gagónak csak ki kellett terjesztenie hatalmas, hófehér szárnyait, a felfelé haladó levegő alákapott, s úgy emelkedtek fel harkályok által soha nem látott magasságokba, hogy Marcinak elakadt a lélegzete. Esténként együtt tértek vissza az erdészház udvarába, kánonban énekelve, ki-ki a maga nyelvén azt a dalt, amelyre megtanítottam a kiskelepet, amikor még én etettem: "Gólya-gólya gilice, / mitől véres a lábad? / török gyerek elvágta, / magyar gyerek gyógyítja, / síppal, dobbal, / nádi hegedűvel."

A fejemet csóválva néztem utánuk, amint eltűntek a fészerben éjszakára. De a szívemben túlcsordult az öröm. Akkor még nem tudtam, ez a kis dalocska mennyire közel fog járni egyszer a rettenetes valósághoz.

Eljött az augusztus, a budai és a pilisi gólyák valóban gyülekezni kezdtek Szarvas-árok mezején. Együtt gyakorolták a csoportos repülést, megbeszélték a váltott vezetés rendjét, tisztázták az útvonalat. Gagó, a kiskelep egyre vidámabb, Marci, a harkály egyre szomorúbb lett, ahogyan a távozás pillanata közeledett. Éjjel-nappal a gólyák társasága körül sündörgött. Egy este csak ennyit mondott Gagónak:

- Veled megyek.

- Mit beszélsz? - kérdezte hitetlenkedve a gólya.

- Veled megyek, és kész. Akár magam is végigrepülöm a távot Afrikáig!

- Az lehetetlen! Hisz tudod, a harkályok otthon maradnak a télre. Bele fogsz pusztulni. És a rókák a te csontjaidat fogják széthordani!

- Nekem mindegy - vonta meg egyik szárnyát Marci. - Ha egyedül hagysz, abba is belepusztulok.

Ezen mindketten elgondolkodtak. Még aznap éjjel visszarepültek ide, az erdészházhoz, és felvertek az ágyból. Gagó vitte a szót.

- Gyula bá', Marci velem jön Afrikába...

Először szóhoz sem jutottam, aztán próbáltam őket lebeszélni, de hiába. Bár sikerült volna mindkettőt itthon tartanom! Akkor nem kellett volna Gagónak, a kiskelepnek és Marcinak, a harkálynak végigszenvedniük mindazt, ami történt velük Afrikában.

Augusztus közepén mindketten elrepültek a többiekkel. Arról, hogy mi történt az úton, a következő alkalommal mesélek nektek, gyerekek.