"Az vagyunk, amire emlékszünk"

"Az írás nem mesterség"

Azt állítja egy korábbi beszélgetésben, hogy az írás nem mesterség. Meglepően hangzik a világ egyik legismertebb írójától. Öt regény, számtalan tanulmány és esszé publikálása, valamint évek óta tartó újságírás után akkor kicsoda ön, Signore Umberto Eco?
– A válasz egyszerű. Nomen est omen. A nevem megtestesítője. Eco ugyanis visszhangot jelent olaszul. Visszaverem az emberiség által kibocsátott impulzusokat, dekódolt formában, hétköznapi használatra. Lám, ilyenek vagytok, sorry: vagyunk! Hogy ezek az energiahullámok éppen könyv formájában kerülnek közkézre, arról nem tehetek. Lehet, hogy életem nagy tévedése. Visszhangfalnak lenni nem hivatás. Az egy állapot. Lusta állapot. Azért kérdezem, mert párhuzamot érzek legutóbbi könyvének hőse és ön között. A hatvanas éveiben járó antikvárius szívroham utáni kómából ébredve rádöbben, csak arra emlékszik, amiről valaha olvasott, személyes tudata, élményei eltűntek.

„Ki vagyok én?” Ezzel a gyötrő gondolattal kezdi lépésről lépésre felderíteni előző életét. Úgy vegyük, könyve egyúttal emlékeztető képekkel illusztrált önszámvetés is?
– Az erdőből kell elindulnunk, hogy megértse válaszomat. Nyomdász nagyapám nyugdíjazása után könyvkötésbe kezdett. Csodálatos, öreg könyveket láttam a kezei között, legtöbbjük az 1800-as évekből való volt. Hatéves voltam, amikor meghalt, de a képekkel illusztrált könyvek szépsége örökké velem maradt. Két évvel később a pincében rábukkantam egy hatalmas ládára, amelyet színültig megtöltöttek elfelejtett, kötésre váró könyvei. Éveken át, újra és újra elolvastam őket. Ezek voltak az iskoláskönyveim. Sajnos, a legtöbbjük kézenközön eltűnt. Amikor felnőttem, akkor döbbentem rá, mekkora kincset herdáltam el. Azóta minden szabadidőmet és pénzemet arra használom, hogy antikváriumokat járva visszavásároljam az ifjúságom. A bennük lévő képek és rajzok újra elmesélik, ki voltam én, milyen korban éltem. Amikor összegyűjtöttem mindet, azt kérdeztem magamtól: most mit csináljak? „Írj egy új regényt”, szólt bennem a Hang. Így lett a Loanából képeskönyv-regény.

Ön a számvetés szót használta. Hát nem kellene önnek is hasonló nyomozómunkát végeznie, ha el akarna számolni eddigi életével? Ha igazán kíváncsi önnön magára hatévesen, még a kóma adta mentséget sem kell igénybe vennie e célból... Ön mégis egy orvosi határesetet választott ürügyül, hogy visszanézzen saját múltjába.
– Bevallok valamit. Maradjon köztünk és az olvasói között. Ha valaki hosszan beszél hozzám, akkor nem arra figyelek, amit mond, hanem a saját gondolataimra. Barátomnak be nem állt a szája, mialatt egy antikváriumot látogattunk. Arra gondoltam, mi lenne, ha most elájulna, és én nyugton maradnék. Ekkor megütötte a fülemet egy szó: emlékezet. Antikvárium – ájulás – emlékezet! Megszületett a könyv alapmotívuma! És jöttek a képek, szépen sorban. Egy ismerősöm padlásán sárga dobozokban találtam iskoláskönyveket. Éppen olyan színűek voltak azok a dobozok, mint a nagyapámé. Voilá! Beindult fejemben a történet. Igazi regények képekből épülnek fel. Valódi vagy fi ktív képekből. Például, Párizsban láttam egy ingát, majd később egy temetőben valakit hegedülni. A Foucault-inga című könyvem e képekkel kezdődik és végződik. A kérdésére válaszolva: a kóma allegóriája számomra csak éppen olyan kép, mint a többi.

Visszatérve a Loana-könyvre: ön azt sugallja, hogy ha elveszítjük a személyes emlékezetünket, egész addigi életünk is vele vész?
– Az emlékezet maga a lélek. Semmi különbség a kettő között. A lelkünk az, amire emlékszünk. Más szóval az vagyunk, amire emlékszünk. Ha elveszítjük az emlékezetünket, az olyan, mintha elveszítenénk a lelkünket. Ez a téma világéletemben érdekelt. Vannak, akik az izmaikat erősítik, én az agyamat tornáztatom, hogy ne veszítsem el az emlékezetemet. Az emlékezet szülte a civilizációt. A civilizáció a kultúrát. Tehát az emlékezet, lélek, civilizáció, kultúra négyesében egyik sem lehet meg a másik nélkül. Vigyáznunk kell rájuk, és természetesen belső harmóniájukra.

Ez azt jelenti, minél többre emlékezem, annál tartalmasabb az életem?
– Egy bizonyos határig. Aki minden szóra emlékezik, amit elolvas, az idővel belehülyül. Képtelenség akaratlagosan szelektálni egy élet memóriahalmazából, amikor dönteni kell valamiben. Az egészséges elme úgy működik, mint egy számítógép. Válogat az információk között, a szükségteleneket törli a képernyőről és elraktározza valahol mélyen. Ám ha szükség van rájuk, előhívhatjuk őket. Ezért szép dolog az öregség. Elveszettnek hitt emlékek újra előjönnek. Ekkor kell írni a regényeket. A fiataloknak kevés emlékképük van, mert a jövőre nem lehet emlékezni.

Ez volt az oka annak, hogy bár nyolcéves korában már novellákat írt, tizenötnél abbahagyta, s csupán közel ötvenhez írta meg első regényét, a Rózsa nevét?
– Erre a kérdésre van egy előre gyártott válaszom: ötvenéves korában az ember vagy megszökik egy táncosnővel, vagy ír egy világsikerű könyvet… De komolyra fordítva a szót: akkor, zsenge koromnál fogva, még nem ismerhettem fel az emlékezés fontosságát a regényírásban. Különben fogalmam sincs, miért nem írtam novellát vagy regényt három évtizeden keresztül. És azt sem tudom, miért éreztem váratlanul a vágyat, hogy szépirodalommal is foglalkozzak. Talán azért, mert minden esszém narratív szerkezetre épül. És mögötte áll egy hosszú témakutatás históriája. Pontosan úgy, mint amikor az ember regényt ír. Csupán az oldalak száma tetemesebb. Az eszszéírót egy lépés választja el a könyvírástól. Van, aki korábban, mások később teszik meg ezt a lépést. Vagy soha. Minden attól függ, hogy az író megtalálja-e a közönségét. A saját mintaolvasóját, akinek kedvéért – bevallottan vagy tagadva – minden író a könyveit írja.

Mit ért az alatt, hogy mintaolvasónak írja a könyveit? A tökéletes olvasóra gondol?
– Isten ments! Annál önzőbb vagyok. Minden író előbb vagy utóbb kiépíti a maga olvasókörét. Az „egyszerű” kíváncsi olvasó átalakul, szinte hozzáidomul az általa favorizált író szövegszövéséhez. Megérti nemcsak a művet, hanem magát az írót is. Bizonyos mértékben eggyé válik vele. Hasonul hozzá. Az Ecomintaolvasó úgy érzi, én csak neki és csak róla írok. A saját alteregóját látja bennem és sokszor valamelyik hősömben. S ami nem lebecsülendő, várja a következő regényemet. És időközben másoknak is ajánl olvasásra, lelkesedésével őszintén és önkéntelenül növeli olvasótáboromat. Egy nagy család vagyunk. Eltartjuk egymást. Mindenki megkapja azt, amit ki akar venni ebből a körláncból. Ön Milánóban él, a családja és harmincezer könyv társaságában. Közismert a könyvimádata, megszállottan gyűjt ritka kiadásokat.

Mi a véleménye a cyberspace-ről? Végét járja a Gutenberg-galaxis?
– A Gutenberg-galaxis eltűnésének teóriája megdőlt. Ez az elmélet volt Marshall McLuhan munkásságának legnagyobb félreértése. A számítógéppel nemhogy eltávolodtunk, de éppen visszatértünk a gutenbergi világba. Az emberek, főleg a fiatalok, rá vannak kényszerülve, hogy többet olvassanak a monitoron, mint annak előtte. Alfabetikus világban élünk, az nem igaz, hogy a képi megjelenítések átveszik a betűk szerepét. A nyolcvanas évektől, a komputerek elterjedésétől számítva civilizációnk ismét az alfabetikán nyugszik. Ez is azt bizonyítja, hogy a szociológusok nemegyszer súlyosan tévednek, amikor a helytelen következtetéseket vonják le az adatgyűjtéseikből. Nem a megfelelő mintát használják.

Az internet hozzáférhetősége viszont nem garantálja a nyomtatott olvasmány túlélését. Eltűnnek életünkből a könyvek, a borítók érintésének érzete, s helyettük monitorokkal a kezeinkben fogunk szaladgálni?
– Ez egy másik téves elmélet. A könyvek túl fognak élni bennünket. Mint ahogy a fényképezés sem ölte meg a festészetet. Egy Rubens, da Vinci vagy Munkácsy ma többet ér, mint tegnap, s körülöttünk burjánzik a kortárs festészet. Teljesen biztos vagyok abban, hogy a könyvek velünk lesznek még nagyon hosszú ideig. Ha a legrosszabb mégis megtörténik, és a nyomdafesték illatú könyvek kimaradnak az életünkből, fennmarad az én gyűjteményem, ahol bárki bármikor megérinthet egy valódi, papírra nyomtatott példányt. Ha csupán ez lesz az örökségem, már akkor is érdemes volt könyvek között leélni az életemet.

Somogyvári D. György