A reformkorban egyre többen fedezték fel maguknak a természet nyújtotta szépségeket, egyre többen sétáltak fel a budai hegyekbe. Azonban még a legtudósabb társaság is elbizonytalanodott, amikor elhangzott a kérdés, mi is a neve annak a helynek, ahol járnak, vagy amit látnak a távolban. A Természettudományi Társulat 1842-ben így számol be egy ilyen esetről: „A Svábhegyre érve, kérdeztük a többi hegyek neveit, s nem volt, ki azokat elsorolná, s mi, kik megszoktunk mindent könyvből tanulni, úgy a növénytan terminológiáját, mint a vegytani kísérleteket, most is azon kútfőt keresők, s hő vágy támada keblünkben honunk egy kiegészítő földrajzával bírni.”
A jogos igényeket hallva Döbrentei Gábor tudományos kutatások alapján összeállított egy ötvenkét nevet tartalmazó listát, amelyet benyújtott a budai tanácshoz. Döbrentei új dűlőnevei közül harminchetet valamilyen középkori vagy török kori forrásra vagy eseményre alapozva állapított meg. A többi elnevezést pedig egyszerűen lefordította az akkor közszájon forgó német nevekből. Döbrentei Gábor javaslatát Budaváros Köztanácsa 1847. június11-én ellenvetés nélkül elfogadta, nyolc nappal később már meg is tartották az ünnepélyes dűlőkeresztelőt. Mintegy százötvenen gyűltek össze a zugligeti Vadásztanya vendéglőben, ahonnan délután egy órakor felsétáltak a Tündér-hegyre. Döbrentei itt felolvasta az elfogadott új területmegnevezéseket, valamint megindokolta egy-egy névválasztás okát. Ezt követően visszatértek a Vadásztanya fogadóba és elköltötték az ünnepi ebédet. Számos tószt elhangzott, de érdekes módon Pest városának egyetlen képviselője sem akadt a rendezvényen, sőt az ünnepély aláírási ívét is üresen küldte vissza Pest polgármestere. Ennek fényében jegyezte meg az Életképek című lap újságírója, hogy amíg Budának német nevű (Oeffner Ferenc), de magyar lelkű polgármestere van, addig másvárosoknak magyar nevű, de németlelkű a vezetője. Itt valószínűleg Szepessy Ferencre, Pestpolgármesterére célzott.
A dűlőkeresztelő során ötvenhét új elnevezés született, a Rózsadombtól a mai XI. kerületig húzódó hegyes-völgyes vidék kapott új neveket. Ezek közül a XII. kerület területére esőket ismertetjük. Vannak olyan elnevezések, amelyek mára feledésbe merültek,vagy nem tudtak meghonosodni, és visszakapták a dűlőkeresztelő előtti nevüket. A korábbi Johannesberg (János-hegy) a Pozsonyi-hegy nevet kapta, a közte és a Virányos között fekvő területet pedig Viradónak keresztelték. A Pozsonyi-hegy névvel Döbrentei egy régi hiedelemről emlékezett meg, miszerint a hegy csúcsáról tisztaidőben látható a pozsonyi vár. Vajdabércznek nevezték a Tündér-hegy alatti sziklát, ahol egykor Vajda Péter Dalhon című versét írta. Egy másik példa arra, hogy a régi, megszokott név az erősebb, a Disznófő-forrás, melyet1847-ben hivatalosan Mátyáscsurgóra kereszteltek. A mai, Városkút és Virányos közötti területet Hajnalos névvel illették, az Istenhegy déli oldala a török elleni seregek szálláshelyének emlékére a Táboros nevet kapta. Városkút az abban az évben elhunyt József nádorról Nádorkúttá,az Istenhegy északi része pedig Vezérhalommá lett átkeresztelve. Ugyancsak Döbrenteitől származnak a következő, ma is használatos megnevezések: Virányos, Istenhegy, Bélakút (Bélakirály kútja), Svábhegy, Németvölgy, Sas-hegy, Csillebérc, Farkasvölgy, Farkasrét, Márton hegy, Orbánhegy, Kútvölgy. A városházán született határozat szerint az új elnevezéseknek1848. november 1-jén kellett életbe lépniük. Rendelkeztek ugyanakkor arról is, hogy fel kell tüntetni őket a telekkönyvekben, azaz szükséges megjelölni a dűlőket.
A dűlőkeresztelő végén a sokaság indítványozta, hogy minden évben június 19-én Virányosban tartsanak nagy mulatságot e napemlékére. Arról nincsen adat, hogy valóban rendeztek-e bármiféle összejövetelt a következő években. Döbrentei Gábor a dűlőkeresztelővel méltán beírta a nevét Hegyvidék kialakulásának történetébe, hiszen immár százhatvan éve, hogy azokat az elnevezéseket olvassuk az utcatáblákon, és használjuk a mindennapokban, amelyeket ő az íróasztala mellett ülve papírra vetett.
