Bábszínház az egész világ…

Futónövényzettel árnyékolt verandája a Zólyomi lépcső felső végére nyílik. Odaát, a lugas függönyén túl gyerekek rugdalják a bőrt a parkoló autók között. Az asztalon füstölt sajt, csőrös szájú üvegkancsóban vörösbor.

– Háztáji – mondja Domi, és a sarok hűsében várakozó, kosárba font demizson felé int –, van bőven, ne legyél szégyenlős!

A szakmában eltöltött negyvenhat évéről beszélgetünk. Műsorfüzeteket, plakátokat böngészve tudom, következetesen bábjátékosnak titulálja magát. Miért nem használja a „hivatalos” bábszínész kifejezést? Vagy a népies hangzású bábost?

– A játék, ez a kulcskifejezés! Nincs annál szebb, mint amikor valaki olyan szerencsés, hogy a játszás végigkíséri az életét…

S hogy ez mennyire így van, akkor válik egyértelművé, amikor ellátogatunk Domonkos Béla előadására az „öreg MOM” kulturális központba. Úgy érzi magát az ember, mintha kulcslyukon illetlenül meglesné a magába feledkezett, alkotás hevében égő művészt. Domi hol eltűnik a paraván mögött, s a színen kettő, olykor három(!) bábu bonyolítja a történet sodrát, hol a bábszínpad elé lép teljes mivoltában, és ekképpen perlekedik a rakoncátlan kutyával, a csökönyös szamárral, a személyi tulajdont semmibe vevő szarkával. A gesztusai, a hanghordozása ritmusban váltakoznak, mint egy modern videoklip képei. A hálás gyereksereg magánkívül visít. Mi a titok nyitja?

– Amikor a nyúl a káposzta körül ődöng, a gyerekek a káposztának drukkolnak. Ha feltűnik a róka, akkor a nyúlért szorítanak. Ám ha megjelenik a vadász, egyöntetűen a róka pártján állnak. Ekkor a történetben jön egy csavar. A vadász elsüti a puskáját, a cső végén üres pukkanással kifordul egy madzagra kötött parafa dugó. A gyerekek tapsolnak. Rájönnek, a vadász sem gondolta komolyan, hogy lelövi a rókát, s ezért hálásak. Ez így szép és jó. Meg persze – tanulságos.

Domonkos Béla: „Hálás vagyok a sorsnak, amiért gyerekeknek játszhatok”

Domonkos Bélával beszélgetve feltűnik, mennyire szépen formálja a szavakat. Az „ő idejében” a bábosok számára a Színművészeti Főiskolán tanították a beszédtechnikát, a színészet árnyaltabb fogásait, míg a bábmozgatás technikáját az akkori Állami Bábszínház igazgatói és rendezői oktatták. A színész a mimikájával, a hangjával, egész lényével fejezi ki mondandóját, a bábos átlényegíti elképzeléseit, gondolatai a bábra összpontosulnak, szinkronban annak mozgatásával és hangjával.

– A báb képzőművészeti alkotás! – emeli fel Domi az ujját. – Aki jó bábszínész, abból még lehet jó színpadi, rádió- vagy szinkronszínész, de egy jó színész nem biztos, hogy tud bábot mozgatni. Minthogy a balett-táncos is lehet színész, de a színésznek, hogy eltáncoljon egy klasszikus balett-szerepet, ugyanúgy át kell esnie a balett alapképzésen, mint a végzett táncosnak.

Domi Sümegprágán született, valahol Sümeg és Keszthely között, „a világ legszebb helyén, ott, ahol Tátika és Rezivár közelében hegykoszorú zárja le a völgyet”. Az érdekes nevű falut hajdani cseh telepesek alapították. A hagyománytisztelő közösség amatőr klubjaiban énekelt, verset mondott, darabokban szerepelt.

Huszonnégy éves volt, amikor először találkozott a bábok világával. Frissen végzett nyomdászként sétált az akkori Népköztársaság útján, a mai Andrássy úton, és szeme megakadt egy felhíváson az Állami Bábszínház kirakatvitrinjében. Fiatalokat kerestek bábjátékosképzésre. Jelentkezett a felvételi vizsgára. Fél órával az első rosta előtt egy kiöregedett bonviván magyarázta el neki a kézre húzható bábok mozgatásának alapjait.

Felvették, s ezzel Domonkos Béla saját mesetörténete is elindult útjára. Már az első félév után szerepet kapott a főműsor darabjaiban. Közel fél évszázada együtt sír és nevet az időközben Budapesti Bábszínház névre keresztelt társulattal. Sír, mert úgy érzi, a szakmát másodrangúként kezelik a színházkultúrában, egy „igazi” színésznek visszalépést jelent a bábszínház, egy elfekvő, amíg ismét ki nem derül az ég fölötte. Félnek a paravántól, mert azt hiszik, nem tudják kiélni a tehetségüket. Pedig a bábjáték a „saját jogán”, önmagában is fantasztikus világ.

– A fogmosásban nincsen semmi rendkívüli, de ha azt a televízióban egy kismaci csinálja, az maga a csoda. Váltsd le egy gyermekfigurával! Hamarosan lekerülne a képernyőről. Ez a bábok varázsa. Még a felnőttek is végignézték estéről estére, ahogy a Tévémaci gurgulázott és öblögetett. S amikor ők mentek a fürdőszobába, tréfálkozva utánozták a szeretni való, esetlen bábot.

Gyerekeknek alkot, gyerekekkel dolgozik, és ez mindenért kárpótolja. A meséket élethűen csak bábokkal lehet előadni. A bábok maguk is meseszerűek. A gyerek érzi és megérti, ez valamiképpen más, mint a valóság. Kisebb, tehát nem ijesztő, színesebb, bolondosabb, karakterisztikusabb, ölelni valóbb – van benne valami, amit az otthoni macijában is szeret. Meg tudja személyesíteni. Tud vele beszélgetni, a végtagjaival érzelmeket, állapotot kifejezni. Ha ehhez hasonlót pillant meg a paraván nyílásában, rögtön azonosul vele, és az előadóval együtt részt vesz a történetben.

– Szívvel-lélekkel elfogadja Piroskát mint bábot, a mesebeli kis hős megtestesítőjét. Azonban ha egy színésznő játssza a szerepet, akkor ez a Piroska számára egy nő, aki beöltözött Piroskának, s megpróbál úgy viselkedni. A mese varázsa elpárolog. Hiába visel vörös pettyes kendőt, az arca, a szeme, a mozdulatai éppen olyanok, mint az anyjáé, a nővéréé vagy a tanító nénié.

Domonkos Béla harminc éve – főállása mellett – saját, utazó bábszínházát is igazgatja. Régen úgy mondták, haknizik, ma inkább azt mondanánk: turnézik, vendégszerepel. Tizenkét önálló műsora van, részben saját, részben neves szerzők művei. Közülük nyolcat német nyelven is előad rendszeres évi körútjain Németországban, Ausztriában és Svájcban.

Bár rendkívül sikeresek ezek a fellépések, a szíve csücske mégis az itthoni gyerekeké. Velük tud igazán „domis” lenni. Hogy ez miből áll? Apró fogások sorozatából. Például a Mészöly Dezső fordításában előadott A csodálatos kalucsniban az egér panaszkodik, hogy a mackó eltaposta a kuckóját. Mindez szóban történik, a közönségnek fogalma sincs, milyen volt a kuckó, sőt azt sem látta, mit követett el a mackó. Domi másképp csinálja. Az egérrel együtt építi a kuckót, levélről levélre, gallyról gallyra. Jön a böhöm medve, és összetapossa. A gyerekek szeme előtt! Abban a pillanatban együtt éreznek az egérrel, s közösen kiáltanak büntetésért. Megérkeznek a hős nyulak, és elporolják mackó úrfi bundáját.

Életének csúcspontja a Diótörő bábváltozatának japán diadalútja volt.

– Ötvennyolcszor törtem a diót harminchét japán városban, két és fél hónap alatt – mondja nevetve.

Az átírt koreográfi a szerint élőszínészként kezdik, maszkokban folytatják a karácsonyi jeleneteket, majd Marika álomvíziójában megjelennek a bábok. A Budapesti Bábszínház repertoárján azóta is szerepel a Diótörő, 2007 karácsonyán a Művészetek Palotájában Kocsis Zoltán vezényelte Csajkovszkij zenéjét, a Nemzeti Filharmonikus Zenekar előadásában.

Hetven év? Csupán egy szám, legyint. Hogy teste ne hagyja cserben, rendszeresen úszik, kerékpározik, kocog és „egy kicsit” tornázik is. A lényeg, hogy az ötletei nem hagyják békén.

– Zsong a fejem. Szortírozok. Kísérletezek, tágítom a műfaj határait. Ami nem olyan jó ötlet, azt kihajítom. De még így is túl sok marad fenn a szűrőn. Elég lenne egy következő életre. Az átlagnál több boldog perccel, órával ajándékozott meg a sors. Hálás vagyok, amiért gyerekeknek játszhattam és játszhatok. S mindezek mellett az én családi kuckómat még egyetlen Mackó úrnak sem sikerült összetaposnia…

Somogyvári D. György