Bacsó Péter, a kötéltáncos

Mikor költözött a kerületbe?
– Harmincöt éve lakom itt, ugyanabban a házban, ugyanabban a lakásban és kertben. Innen én már el nem mozdulok! Szerencsére a gyerekeim is a közelben élnek, így vasárnaponként könnyen összegyűlik a nagy család a Napos utcában. A költözésünk a véletlen szerencsének köszönhető. Már megszületett az első gyerekünk, és kicsinek bizonyult a korábbi otthonunk. Egy ismerős ajánlotta ezt a lakást. Rögtön megtetszett, annál is inkább, mert viszonylag nagy, saját kertünk is van. Talán azért is lett kertész a fiam, mert kertben nőtt fel. Szeretem ezt a városrészt – ma már nem is tudnám elképzelni, hogy máshol lakjak –, mert közel van a város magvához, és mégis hallatlanul csendes, nyugalmas és békét adó zöldövezet.

Miben változott a leginkább a hegyvidék harmincöt év alatt?
– Jobban beépült, mint szerettem volna! Nem boldogít, hogy egy csomó zöldterület elveszett. Én még szerencsés vagyok, mert zöld karéj vesz körbe.

Dolgozott is a környéken.
– Legutóbbi filmemnek egy nagyon lényeges részét, a végjelenetét itt forgattam a Libegőn. Nem kis erőfeszítés kellett hozzá, mert a film forgatásának utolsó napja volt, novemberben. Sikerült elintézni, hogy a Libegő a rendelkezésünkre álljon. Azért vártunk a végsőkig, mert addig használták a Libegőt, akkor pedig a forgatás a karbantartás idejére esett. Iszonyatosan hideg volt! Télikabátban, sapkában forralt bort ittunk. A színészek odafagytak az ülésekhez. Szerencsére ez nem látszik a filmen. A történet szerint a jelenetben elkezd esni az eső. A terepviszonyok miatt darus kocsikra és emelvényekre felszerelt esőgépekkel terveztük megoldani az égi áldást. Nagyon nagy szerencsénk volt, az időjárás kegyesnek bizonyult. Egész nap gyönyörű, felhőtlen idő volt, de amikor az adott jelenethez értünk, elborult, így végül nem a kék égből esik az eső a filmen.

Miről szól a film?
– Egy kis, bohókás csajról szól, egy árva lányról, aki intézetben nő fel. A szerelme az egyetlen ember, akihez valamiféle kapcsolat fűzi, s miután kikerül az intézetből, ő elcseréli egy motorra egy stricivel. A strici kikényszeríti az országútra, innen tör föl aztán a kislány. Egy valóságos hír adta az alapötletet, egy átképző menedzsertanfolyamról, amelyet az EU támogat. Ide kerül be a kislány, és végül tehetséges menedzser lesz. Fellázad a sorsa ellen, és megvan a távlata, hogy valami még legyen belőle. A főszereplő, akiben nagyon bízom, és nagy reményeket fűzök hozzá: Ubrankovics Juli. Most végzett a „színházi egyetemen”.

Ő is a legendás felfedezettek sorába léphet?
– Biztosan. Ha valakihez hasonlítani akarnám, akkor Giulietta Masina lenne, Fellini felesége. A film egyébként kegyetlenül realista, de vannak benne nagyon groteszk és mulatságos jelenetek is.

A humor milyen szerepet játszik a filmjeiben?
– Nagyon fontosat. Ha van valamihez némi tehetségem, akkor az nem pusztán a bohózati humor, hanem a furcsa kötéltánc a humor, a komikum és a tragikum között. A tanú című filmemre és a Te rongyos életre is ez jellemző – egy tragikus téma ironikus, komikus köntösben jelenik meg.

Ilyen humorból táplálkozik, hogy miközben 1968-ban Balázs Béla-díjjal tüntetik ki, már forgatja az aktuális rendszernek görbe tükröt tartó filmjét?
– Akkor már elkészítettem egy nagyon erősen rendszerbíráló filmet, a Nyár a hegyent. Badacsonyban játszódik, egy kőbányában, amely a Rákosi-rendszer koncentrációs tábora volt, aztán a helyi tanács a hatvanas években eladta képzőművész fiataloknak. Ez egy nagyon keményen kritikus alkotás, amely nagy sikert aratott, nemzetközi fesztiválokon nagydíjakat nyert. De nem volt humoros, valamilyen módon lecsúszott a rendszer torkán.

A tanút a nyilvános bemutatása előtt pártberkekben vetítették.
– Igen, akkor ez jutalomvetítés volt a kivételezettek számára különböző pártfőiskolákon, minisztériumokban. Azt mondták, ezek a kiválasztottak már érettek arra, hogy megnézzék…

Mi hozta az áttörést Cannesban?
– A tanú Cannes-ba tíz év után került ki, 1979-ben, egy véletlen folytán – az életemben sokszor szerepet játszott a véletlen. A Cannes-i Filmfesztivál igazgatója eljött Budapestre, és Szabó István Mephistóját választotta. Vissza akart menni Párizsba, de hatalmas köd volt a repülőtéren. Egész nap ott üldögélt a Hungarofilm igazgatójával, és nem tudott elmenni. Ekkor mondta az igazgató, hogy van itt egy film, nagy a vita körülötte, nincs-e kedve megnézni. Megnézte – és meghívta a fesztiválra. Erre lett nagy riadalom, mert a fi lmet már játszották egy kis pesti moziban, de külföldre nem volt eladható. Engem bíztak meg, hogy menjek el a kultúrpolitikus hatalomhoz, Aczél Györgyhöz, és tisztázzam vele a dolgot. Felhívtam telefonon, és felmentem fél hétre a parlamentbe – akkor éppen miniszterelnök-helyettes volt. Megkérdezte: „Mit akar, Péter?” Mondtam, hogy meghívták a filmemet, és ez nagy esély az életemben, maga annyit kiszúrt már velem, legalább most az egyszer legyen nagyvonalú, és engedje a bemutatót. Azt mondta: „Jó, menjen”. És kirúgott a szobájából. Így került A tanú Cannes-ba, ahol fantasztikus sikere volt, harmincöt ország vette meg. Életem egyik legnagyobb élményét jelentette! Az amerikai producer ötszáz személyes vacsorát rendezett a tiszteletemre, akkora szenzáció volt. A dolog groteszkségéhez tartozott, hogy amikor megtudtam, Cannes-ba megyek, ugrottam egy nagyot, és eltörtem a lábam. Combig gipszben mentem el, a kölcsönszmokingomat is fel kellett vágni, hogy beleférjen a lábam. Mindenki arról ismert meg, hogy mint egy tuskólábú járkáltam ott. „Egy begipszelt lábú pasas csinálta a filmet.”

Sikerből későbbre is jutott.
– A Te rongyos élet ’83-ban a Filmszemlén jelent meg. Olyan sikere volt, hogy párhuzamosan több moziban vetítették, mert nem fértek be az érdeklődők. Még egy fi lmnek volt ekkora sikere: a Banánhéjkeringőnek. A Budapest Kongresszusi Központban a bemutatóra eljött az angol nagykövet, és úgy kellett egy széket becsempészni, hogy le tudjon ülni, olyan tömeg volt.

Melyik filmje a legkedvesebb önnek?
– Mindig az utolsó, most is ennek drukkolok a legjobban. Olyan világot próbálok ábrázolni, amelyet nekem is most kellett megismernem. Miután elég idős vagyok, igyekeztem úgy dolgozni a színészeimmel, hogy nagyon sokat rögtönözzenek. Improvizációs jeleneteket csináltam, hogy a saját nyelvezetüket használják, amit én nem ismerek annyira, mint ők, a mai húszévesek. Úgy érzem, attól hiteles a film, hogy a saját szavaikat használják, és semmi általam kiókumlált irodalmi nyelv nincs benne. Az új időpont szerint a Majdnem szűz bemutatója március huszadikán lesz, utána az öszszes mozi játssza majd.

Lesz következő film?
– Nem tudom. A feleségemnek megígértem, hogy ez az utolsó!

Barta István