Dr. Eôry Ajándok, a fokhagymás doki

A fülakupunktúra sokféle betegség gyógykezelésére használható

Negyvenéves elmúlt, amikor az orvosi pálya mellett döntött…
– Negyvenkét évesen kezdtem az orvosi egyetemre járni – eredetileg biológus vagyok, de a kínai orvoslás iránti vonzalmam vezetett oda. Úgy gondoltam, el kell végeznem az iskolát, hogy már végzett orvosként állhassak a kínai akupunktúra szolgálatába. Akkortájt még érvényben volt az a rendelet, amelyik harmincöt éves korhoz kötötte a nappali tagozatos egyetemi státuszt. Én úgy gondoltam, mindent szeretnék megtanulni, amit az egyetemen tanítanak, sőt vizsgáznék is, amolyan vendéghallgató szerepben. Mindenki nagyon tisztelte az elhatározásomat. Szerencsémre két év elteltével feloldották a korhatárt, és egy kellemes elbeszélgetést követően normális hallgatóvá avanzsáltak. Bizonyos szigorlatokat nem fogadtak el, ezeket hallgatói státuszomon kívül sikeresen abszolváltam, így az évismétlések miatt ötvenévesen lettem orvos.

Hol találkozott a kínai orvoslással?
– A hatvanas években jelent meg a Gondolat Kiadónál a Hagyományos kínai orvoslás című könyv. Ebben már olvasható volt, hogy az akupunktúrás pontok műszerrel kimutathatók. Ezt az egyetemen mértük, és akkoriban kezdtem komolyabban foglalkozni az akupunktúrával. 1984-ben alapítottam az első Magyar Akupunktúra Munkacsoportot, két évre rá már oktattuk a fülakupunktúrát, amely sokféle betegség gyógykezelésére használható. Egyebek mellett az egyik legeredményesebb módszer a szenvedélybetegségek kezelésére, amiket a hajléktalanok gyógyításakor szoktam alkalmazni.

Mi indította a hajléktalanok gyógyítására?
– Közel ötvenévesen, negyedéves orvostanhallgatóként a Máltai Szeretetszolgálat megkért, hogy az általuk működtetett hajléktalanszállón orvosi teendőket lássak el. A kapcsolatunk megmaradt, így az egyetem befejezésével egyből hozzájuk fordultam állásajánlatért. Immáron tizenegy éve vagyok a szeretetszolgálat munkatársa. A szívemhez mindig is közel állt a hajléktalanokkal való törődés, úgy is fogalmazhatunk, hogy a feladat megtalált engem.

Honnan jön az a képesség, amellyel le tud hajolni az elesettekhez?
– Én mindig is lehajoltam, de a munka során kezdtem el tudatosan foglalkozni velük. Egyfajta empátiának tulajdonítom, hogy nem tudok elmenni könnyen egy lecsúszott, beteg ember mellett.

A neveltetéséből fakad ez a hozzáállás?
– Elképzelhető, hiszen a mi családunk mindig szívén viselte a szegények sorsát. Én sem tudtam sosem szemet hunyni az emberi nyomorúság fölött. Azt mondhatnám, hogy mindenkiben Krisztust kell látni. Úgy gondolom, ő hozza elénk a szegényeket, hogy a segítés által magunk is fejlődjünk. Lehet, hogy furcsán hangzik, de nem magamért teszem, hanem a szegényekért, miközben az én lelkem is gyarapodik.

Milyen kezelést tud alkalmazni az utcán?
– Sebeket kötözünk be; természetesen ezt én már csak felügyelem, hiszen megvannak az asszisztensek, akik ezzel foglalkoznak. A kínai akupunktúrát is beleépítem az orvoslásba, mert nem akarom őket „fejbe vágni” erős gyógyszerekkel. Szeretnék olyat adni, ami tényleg segít, és bizonyosan nincs mellékhatása. Itt kerül a képbe a kínai akupunktúra, a moxa-terápia, emellett fokhagymával és vitaminokkal gyógyítom az utca embereit. A hajléktalanok fokhagymás dokinak szólítanak.

Hisznek ők az akupunktúrában?
– Nem, de idővel rájönnek, hogy tényleg hat. A fülszurkálás mellett kéz- és lábakupunktúrával gyógyítok az utcán. A kézfejen van egy pont, amelynek a masszírozása véd a meghűlések ellen. Néhány technikát megmutatok nekik, amit később saját maguknak is végezhetnek.

Az akupunktúrás kezeléseket azonban kúraszerűen kell alkalmazni. Lehetséges ezt az utcán végezni?
– Nem könnyű, mert a hajléktalan amint jobban van, mindjárt eltűnik a szemünk elől. A szenvedélybetegség gyógyítására alkalmazott fülakupunktúra hat hetet venne igénybe. A kúraszerű beteggondozás úgy lenne elképzelhető, ha a hajléktalanszállókon kötelezővé tennék a kezelést. Erre még várnunk kell, de nem reménytelen, mert vannak már kezdeményezések ez irányba is.

Nem alakul ki a hajléktalanok részéről túlzott bizalom ön iránt? Hiszen nekik sok esetben egyetlen hozzátartozójuk sincs.
– Az évek során már szert tettem némi rutinra, amivel rögtön látom, melyik hajléktalannak mire van szüksége. Van, aki csak beszélgetni akar, nincs különösebb baja, de egyből észreveszem azt is, aki súlyos állapotban van. Sokuknak valóban csak egy jó szó kell, amit bárkitől megkaphatnak. Az ember megtartja velük azt a lépéstávolságot, amit egy orvosnak meg kell tartani. Azt gondolom, hogy ez nálam soha nem volt probléma, mert én nem vagyok túl bizalmaskodó, ők pedig megérzik ezt a távolságtartást. Ez nem szeretetmegvonást jelent, mert azt hiszem, hogy a szeretet végtelen. Ha rám mint orvosukra tekintenek, tudják, hogy a gyógyítás a dolgom. Meg kell találni azt a pontot, ameddig elmehet az ember, és addig el is kell menni, onnantól pedig sajnos az utcán kell hagynom őket.

Lát olyanokat, akik talán éppen az ön kezdeményezésére visszataláltak a normális életvitelhez?
– Van egy pár ilyen ember. Ilyenkor nagyon örülök, hogy megérte. De sosem azért teszem, hogy megérje, hanem magáért a segítségért. Sok látszatja ugyan nincs, két kezemen meg tudom számolni azt a néhány sorsot, amely jobbá lett.

Találkozik velük?
– Véletlenszerűen szólítanak meg, hogy emlékszem-e, amikor az utcán szúrtam a fülét, vagy a sebeit kötöztem. Elégedett vagyok, ha látom, hogy családos, dolgozó emberekké lettek.

Miként vélekedik orvosként a hajléktalanok helyzetéről?
– Katasztrofális állapotokat látok. Ha már a betegségeknél tartunk, akkor szóvá kell tennem a tbc-t, amely újra felütötte a fejét. Úgy érzem, ahhoz, hogy eredményes kezelésről beszélhessünk, el kell jutnunk odáig, hogy az antibiotikumos kezelést mint kényszergyógykezelést elő lehessen írni a háziorvosoknak is. Ezek az emberek általában valahogyan meglógnak az utcáról, és a kórház sem ragaszkodik hozzájuk, így a kórokozó, ami bennük van, további veszélyeket okozhat. Nincs megoldva tehát a végigvitt gyógykezelés. Természetesen vannak további fertőzések is, amelyek megoldásra várnak. Hozzá kell tennem, hogy – főként a nők számára – kevés a hajléktalanszálló, és nehéz szívvel hagyja ott az ember őket.

Vannak-e követői?
– A Moszkva téren most a nyomunkba szegődött egy csapat, amely nemcsak teát és ételt oszt, hanem ruhát is. Nemrég jelentkezett egy önkéntes hölgy, hogy szendvicseket készít, és szívesen jönne velünk. Sokakban benne van az indíttatás, de egyedül nem merik ezt meglépni.

Ennyi szenvedés láttán miből töltekezik fel naponta?
– A segítségadás az, ami mindig új erőt ad. Én hiszek abban a bibliai gondolatban, hogy ha „eggyel megtettétek, én velem cselekedtétek meg”.

Önt mi védi meg a fertőzésektől?
– Én koromnál fogva már nem vagyok beoltva tbc vagy hepatitisz ellen. Félévente szűrésen veszek részt magam is. Ez egy veszélyes szakma, természetesen szükséges az óvatosság, de nagyon fontos, hogy aki lehajol egy hajléktalan beteghez, az ne féljen. Engem mindenekelőtt a mentalitásom óv meg a betegségektől.

Szilléry Éva