„Ez egy lelkileg sokkal közelebbi kapcsolat”

Mikor alakult ki önben, hogy gyerekekkel szeretne foglalkozni?
– Már általános iskolában tudtam ezt, és azt is, hogy gyermekorvos akarok lenni, annak ellenére, hogy a közvetlen családomban nincsen orvos, csak egy távolabbi rokonom az. Édesapám egyébként építészmérnök, a kerületben lévő Iparművészeti Egyetemen is tanított, édesanyám középiskolai tanár, most már mindketten nyugdíjasok.

Úgy tudom, ők is itt laknak a kerületben, sőt az iparművész húga is.
– A szüleim valóban, a húgom, mióta férjhez ment, a második kerületben lakik, de már szeretnének visszaköltözni. Viszont a szintén építészmérnök bátyám ugyancsak itt él.

Mi az, ami ilyen régóta ideköti önt és a családját?
– A hangulat, maga a zöldövezet! Már jól ismerjük a szűk környezetünket. Sok hasonló gondolkodású emberrel találkozunk, és a baráti körünk is ennek megfelelően alakult ki.

Visszatérve az orvosi pályájához: az egyetem elvégzése után hogyan folytatódott az útja?
– Az első munkahelyem egyben a jelenlegi is, pont tíz éve dolgozom a Tűzoltó utcai gyermekklinikán. Ott voltam gyakorlaton, ott szereztem meg a gyermekgyógyász szakvizsgát. És ott fogalmazódott meg bennem az is, hogy daganatos gyerekek gyógyításával szeretnék foglalkozni.

Miért éppen ezzel?
– Egyrészt azért, mert a daganatos gyerekek kezelése ugyan hosszú ideig tart, ám hatására nagyon nagy százalékuk meggyógyul. Továbbá napi kontaktusban állunk velük és a szüleikkel, bensőséges, családias viszony alakulhat ki közöttünk. Elmesélik a titkaikat, megmutatják a fényképeiket, például a kiscicájukról, egyszóval ez egy lelkileg sokkal közelebbi kapcsolat, ami fontos nekem.

A lelki kapcsolatról jut eszembe Polcz Alaine, aki pszichológusként dolgozott daganatos gyerekek mellett is. Ő mondta, hogy a gyerekek sokszor érettebben szembesülnek a betegségükkel, mint a felnőttek. Hogy látja ezt?
– Polcz Alaine épp a gyermekklinikán dolgozott hosszú ideig, még mielőtt odakerültem. Valóban gyakran alábecsüljük ezeknek a gyerekeknek a képességét, azt, hogy ők mit éreznek, mit tudnak, mit gondolnak. Sokkal intelligensebben viselkednek, mint ahogyan azt a saját családjuk és a kórházi személyzet gondolná róluk.

Mennyire számít még tabunak, ha valaki ilyen betegségben szenved?
– Sokszor annak számít. Úgy tűnik, a szülőknek gyakorta az is probléma, hogy ezt hogyan kommunikálják a saját családjukkal. Vagy a szülők közeli barátai nem tudnak mit kezdeni egy ilyen szokatlan és nehéz helyzettel, és nem hívják fel, nem keresik őket. Pedig a szülőknek és a gyerekeknek is nagy szükségük lenne a segítségre. De vannak ellenpéldák is, amikor régi barátságok újulnak meg. Alapvetően a súlyos betegségről és a halálról történő kommunikáció is probléma a mai társadalomban.

Manapság egyre többen fordulnak a természetes gyógymódok felé. Ezt hogyan fogadják az orvosok a klinikán?
– Azt szoktuk mondani, hogy a hagyományos gyógyszerek mellett, amelyeket tőlünk kapnak, lehet természetgyógyászati szereket is használni. Csak azt kérjük a szülőktől, közöljék velünk, mit adnak a gyereknek, hogy egyeztetni tudjuk, van-e ezeknek a szereknek a kezeléssel valamilyen összeférhetetlensége.

A Tűzoltó utcai klinika a jól felszerelt intézmények közé tartozik?
– Igen, a felszereltség jelenleg megfelel az európai átlagnak, s akadnak külföldi vendégek, akik a csodájára járnak az újabb osztályoknak A szomszéd utcában van hat garzon, amelyeket egy alapítvány tart fenn már évtizedek óta, itt szállhatnak meg a vidékről feljáró szülők. A közelmúltban alakítottunk ki a klinikánkon belül baba-mama szobákat, ahol azok a gyerekek alhatnak a szüleikkel, akik nem tudnak hazamenni, illetve a vidéki édesanyáknak tudunk szállást adni. A másik pozitívuma a klinikának, hogy egy kolléganő napi nyolcórás munkaidőben játszik és foglalkozik a gyerekekkel.

„Bensőséges, családias viszony alakulhat ki közöttünk”

Van-e valami, amiből hiány mutatkozik?
– Van! Mi nemcsak a gyógyításra fektetünk nagy hangsúlyt, hanem a rehabilitációra is, hogy a gyermek sikeresen kerüljön viszsza abba a környezetbe, ahonnan jött. Ehhez hozzátartozik, hogy a tanulásban se maradjon le, s azokból a tanárokból, akik bejárnak a klinikára, hogy ebben segítsenek, kevés van. Az egészségügyi személyzet nagyon alacsony létszámú, a betegek számához képest is túlterheltek mind a nővérek, mind az orvosok. De ez az egész egészségügyben probléma.

Miben szeretné fejleszteni önmagát?
– Jó lenne segíteni a szülőknek a betegségek hátterében lévő lelki okok feltárásában, ellátni őket tanácsokkal, hogy miként lehet tovább lépni a gyógyulás útján. Mindemellett részt veszek kutatási munkálatokban is, amelyek a daganatos gyerekek gyógyszeres kezeléséhez kapcsolódik. Illetve magyar, valamint angol és német nyelvű orvostanhallgatók gyermekgyógyászat-oktatásával is foglalkozom.

Ezek szerint vonzódik az idegen nyelvekhez?
– Igen, az egyetemen franciául és spanyolul is tanultam, ez utóbbit különösen kedvelem. Még orvostanhallgatóként kaptam egy spanyolországi, egyhónapos ösztöndíjat, és ott szerettem meg a spanyol kultúrát és nyelvet. Azóta már többször visszamentem oda.

A munkájához szükséges a kiegyensúlyozottság, a lelkierő. Honnan, hogyan szerzi ezt meg?
– A családom: a két testvéremmel együtt a szüleim adják a biztos hátteret. Fontos az Istenben való hit és a sport. Ezekből merítek. Az utóbbi időben heti háromszor futni járok a Normafához. Gyermekkoromban egyébként a Testnevelési Egyetem uszodájában tanultam meg úszni, majd sokáig versenyszerűen is űztem ezt a sportágat. A gimnáziumi éveim alatt pedig öttusáztam, szintén versenyszerűen. Amúgy az olvasás és a klasszikus zene az, ami igazán ki tud kapcsolni.

Hallottam, hogy van egy különleges hobbija.
– Igen, szeretek koktélokat készíteni. Hét évvel ezelőtt végeztem el egy bármixer-tanfolyamot. Egyébként teljesen hirtelen jött az ez iránti érdeklődésem; a mozgólépcsőn láttam meg a hirdetést egy mixertanfolyamról, és hazaérve felhívtam a telefonszámot, hogy a következő jelentkező én szeretnék lenni. Azóta kisebb baráti társaságban, vagy a családban szoktam koktélokat készíteni.

Balogh Ildikó