Hét olimpián vett részt, mégsem unja

A világ jégkorongozóinak elitjébe évekkel ezelőtt beválasztott egykori főgyógyszerész a napokban életműdíjat vehetett át a Magyar Olimpiai Bizottságtól. A kiváló kondícióban lévő, a 85. születésnapját a közelmúltban ünneplő sportember érdekes képet festett a sportághoz fűződő, immár hetvenöt esztendős kapcsolatáról.

– Tízéves koromban, 1933-ban kerültem a Fasori Evangélikus Gimnáziumba, ahol az internátusban laktam – emlékezett vissza Pásztor György. – Napi bérletünk volt a városligeti Műjégpályára, ahol a korcsolyázás mellett a hokizással is megismerkedtem. Rövidesen bekerültem a gimnázium együttesébe, amely azután a KISOK-bajnokságban kilenc iskola legjobbjai között az első helyen végzett. Mire leérettségiztem, a magyar ifjúsági válogatottba is bejátszottam magam, így jutottam ki Garmisch-Partenkirchenbe, a Nemzetközi Téli Játékokra. Ez elég volt ahhoz, hogy leigazoljon a Budapesti Korcsolyázó Egylet, amelynek csapata az 1943–44-es idényben első lett az országos bajnokságban.

Abban az időben a magyar bajnokságot az európai színvonalú pontvadászatok között emlegették.
– Így igaz! Más kérdés, hogy a háborút követő években a régi klubokat megszüntették, de inkább úgy is mondhatnám: szétkergették. 1947-ben igazoltam a Budapesti Vörös Meteorhoz, ahol egészen 1959-ig, pályafutásom befejezéséig szerepeltem, megszakítás nélkül. A sportág „likvidálására” tett sokoldalú törekvés hatékonyságára jellemző, hogy az én időmben a magyar válogatott csak elvétve vehetett részt nemzetközi erőpróbákon.

Önt és kortársait ez a fajta megkülönböztetés sem tudta földre küldeni. Nagy elkötelezettséggel kergették a korongot, miközben a Vörös Meteor ötször lett a legjobb itthon.
– Nagyon jó csapatunk volt, de természetesen komoly riválisaink is akadtak. A négy hazai élcsapat – a Vörös Meteor, a Ferencváros, az Újpesti Dózsa és a BVSC – életre-halálra küzdött egymással. A legutolsó bajnoki címünk kiharcolásánál például rendkívül szoros végállás alakult ki. A már biztos második–harmadik helyezett Ferencváros és BVSC mellett a Vörös Meteor és az Újpesti Dózsa olyan ki-ki meccset játszott, hogy mindkét csapat az eredmény alakulásától függően lehetett első is, negyedik is. A harmadik harmadban döntetlenre álltunk, ami a lila-fehéreknek kedvezett volna. Én viszont szokatlan húzásra szántam el magam: mindenképpen a pályán akartam maradni az utolsó két percben! Az edzőm ezt elfogadta, viszont hátvéd létemre előre küldött csatárnak. Bejött: tizennyolc másodperccel a vége előtt én szereztem a győztes gólt…

Bár ezt követően egy-két évig még játékos-edzőként levezetett az Építőknél, de igazából már a civil életét élte.
– Gyógyszerész családból származom, én is tovább vittem ezt az örökséget. A diploma megszerzését követően előbb a Váci utca és Kígyó utca sarkán álló „Városi gyógyszertár” alkalmazottja lettem, majd az akkori Marx tér sarkán lévő „Kerpel” patikába kerültem át. 1950-ben ezt is államosították, én viszont ott maradtam egészen az 1985-ös nyugdíjba vonulásomig.

Közben a jégkorong jelentette a „másik” életét.
– Mivel németül és angolul is beszéltem, ezért is eshetett rám a választás 1959-ben, hogy a Nemzetközi Jégkorong Szövetség (IIHF) kongresszusain képviseljem Magyarországot. Tíz évvel később engem kértek fel az orvosi és doppingbizottság megalakítására. 1982 és 1994 között az IIHF elnökségi tagja voltam. A visszalépésemet követően megválasztottak a nemzetközi szövetség örökös tiszteletbeli tagjává.

Milyen jogokkal, illetve lehetőségekkel jár ez a cím?
– Amíg élek, a sportág bármilyen hivatalos versenyére meghívott vendégként utazhatok. Nem kevesebb, mint hét téli olimpián jelen lehettem, s vagy negyven világbajnokságon is, de még mindig nem unom. Olyannyira, hogy az A-csoportos küzdelmek májusi, Torontóban esedékes fináléjára is kiutazom. Mindmáig kritikus szemmel figyelem az eseményeket, a rendezés színvonalát, a játék minőségét. Nálam például a norvégiai Lillehammerben megrendezett olimpia a listavezető, az volt a legszimpatikusabban, gyakorlatilag zökkenőmentesen lebonyolított téli ötkarikás vetélkedősorozat.

Feltehetően nemcsak a nemzetközi események érdeklik, hanem a sportág hazai történései is.
– Ez nálam a legtermészetesebb dolgok egyike. Mást ne mondjak, több mint húsz évig én voltam a Magyar Jégsport Szövetségben a jégkorong szakág vezetője. Mert azt el ne felejtsem megemlíteni, hogy a világháborút követően megszüntették az önálló jégkorongszövetséget, amelyet azután csak több évtizedes, szívós küzdelem eredményeként tudtunk visszaállítani! Örömömre mindmáig igénylik a véleményemet, én pedig, ahol csak lehet, igyekszem a sportág rendelkezésére állni. Az esetek nagy többségében magam autózom a fontosabb vidéki eseményekre.

Míg egy-két évtizeddel korábban rendre az volt a cél, hogy a magyar jégkorong-válogatott bennmaradjon a világbajnoki vetélkedés harmadik vonalában, a C-csoportban, addig ma már az első osztály a cél. Minek köszönhető ez a látványos fejlődés?
– A szövetségben igen sok kitűnő szakember dolgozik, valamennyien a sportág felemelkedését tartják elsődleges szempontnak. A változás akkor vált látványossá, amikor hazánkban végre elkezdődött a jégpályák építése. A székesfehérvári Alba Volán, a dunaújvárosi Dunaferr mellett az Újpest, aztán a Miskolc, a Debrecen és a Győr is minőségi fejlődést ért el az új pályák révén. Mára már néhány egészen kivételes képességű fi atal kergeti a pakkot a hazai pályákon, akik a következő években eljuthatnak Amerikába, netán a hazainál sokkal erősebb nyugat-európai bajnokságokba. Nem a véletlen műve, hogy jelenleg is játszik pár kiválóságunk Amerikában, Svédországban vagy Olaszországban, amire húsz évvel korábban álmomban sem mertem gondolni.

Abban az időben, amikor ön jégkorongozott, a tehetségek akár több sportágban is képesek voltak válogatott szinten teljesíteni.
– Én erre csak egy „szerényebb” példa vagyok. Azért azt elmondhatom, hogy a Fasori Gimnázium legalább akkora súlyt helyezett a sportra, mint a tudományok magas szintű átadására. Ennek is köszönhetően rúgtam a labdát a Törökbálinti TC-ben, rendszeresen kézilabdáztam, asztaliteniszeztem, de a jégkorong mellett a másik igazi szerelmem a vitorlázás volt. Huszonkettes yolléban és sárkányhajóban versenyeztem, az előbbi hajóosztályban sikerült másodmagammal bajnoki címet is szereznem.

Jocha Károly