Húsz év Kovács J. honvéd sírjánál

Az 1987 őszén esedékes városvédő műsor előkészítésekor elhatároztam, hogy 1848. március 15-e közelgő 140. évfordulójára való tekintettel megpróbálok egy kicsit lelkesíteni e tárgyban. Társaságból ismertem Katona Tamás történészt, s tudtam, úgy képes „sztorizni” e korról, mint talán senki az országban. Tehát meghívtam az Unokáink sem… következő rendes adásába, és beszélgettünk a negyvennyolcasok emlékéről. Elmondtam, mindez azért történik, hogy a nézők készüljenek fel az évfordulóra, s ne csak a szívüket öltöztessék ünneplőbe, de a hősök sírhelyeit is. Kértük egyúttal a nézőket arra is, küldjenek fényképeket azokról a sírhelyekről, amelyeket ismernek lakóhelyükön.

1988. március 15-ére megszületett Az 1848–49-diki Magyar Forradalom és Szabadságharc emlékhelyei című első adás a Magyar Televízióban. A műsor(ok)- ra készülve Katona és én bejártuk mindazokat a helyszíneket Ausztriában, Csehszlovákiában, Ukrajnában, Jugoszláviában és persze Magyarországon, amelyeket a rendelkezésünkre álló idő alatt csak lehetett. Az 1989 tavaszára elkészült harmadik és negyedik rész kizárólag erdélyi emlékhelyekkel foglalkozott. A további adások is félévente készültek, és általában március 15-e és október 6-a táján került belőlük két-három napon át néhány rész a képernyőre, kivéve egyes jelentős események évfordulóit, mint például Budavár visszafoglalásáét.

Ráday Mihály: „Kellenek ’48 emlékhelyei”

A negyvennégy adást megért sorozat készítése közben továbbra is Katonával, vagy más, a korszakot jól ismerő történésszel keltem útra, olyanokkal, mint Hóvári János (Törökország), Arató György (Bulgária), illetve Csorba László (Itália, Észak-Amerika). A pozsonyi magyar rádiós kolléga, Görföl Jenő Szlovákiában és Dél-Lengyelországban kísért, Sárközi Mátyás, az akkor a BBC magyar adásainál dolgozó író pedig Anglia helyszínein segített begyűjteni rengeteg információt. Gyakorlatilag minden felkereshető helyszínt bejártam, amiről tudomásom volt, s mindazokat persze még, amelyekről a nézőktől, levélíróktól kaptam hírt, Magyarország határain kívül és belül. Rengeteget segített például Zala megyében és későbbi erdélyi kalandozásaimon Miklósi Sikes Csaba, Tolna megyében K. Németh András, Egerben Kiss Péter.

A kezdetek után tizennégy évvel, a rendszerváltást követően rövidesen megszűntek ezek a műsorok. Most dolgozunk azon, hogy a begyűjtött információk, képek könyvben is mindenki által hozzáférhetők legyenek. Míg jó néhány külképviseletünket, vagy az adott országban élő magyar közösséget érheti – jogos – kritika, néhol példamutatóan járnak el. Most kapott emléktáblát Párizsban az a ház, ahol Teleki Blanka húga, Emma élt. Korábban még Szörényi László olaszországi magyar nagykövet jelölte meg – kérésünkre – táblával Bagni di Luccában azt a házat, amelyben Teleki Sándor lakott. Csorba László megszervezte, míg a Római Magyar Akadémia igazgatója volt, hogy Rómában szobor álljon Garibaldi tábornoka, Türr István tiszteletére, s emléktábla örökítse meg Velencében a volt magyar parancsnok, Winkler Lajos, egykori lakóhelyén, Pistoiában pedig Dunyov István nevét, s új síremléket állíttatott az ott eltemetett magyar katonáknak Veronában és Frigyesy Gusztávnak Milánóban.

Bosszant is, amikor a Magyarországon kiadott útikönyvekben egy szó sem esik a külországban fellelhető magyar emlékhelyekről, még a New York-i hatalmas Kossuth-szoborról, vagy Palermóban Szicília nemzeti hőse, Luigi Tukory, vagyis Tüköry Lajos számos emlékhelyéről, síremlékéről sem.

1848–49-et nem lehet nem szeretni. Kit ne lelkesítene az, ahogy a márciusi ifjak elfoglalták Landerer és Heckenast nyomdáját, ahogy kiszabadították Táncsicsot, és mindaz, ami azon a nagyszerű napon történt, 1848. március 15-én?! (Elsőként szorgalmaztam, hogy a mai Táncsics Mihály utca 9. alatti ház, az egykori börtön épülete kerüljön vissza végre magyar tulajdonba. Ha igaz, 2008-ban ez megtörténik majd.)

Kit ne szórakoztatna, amikor megtudja („egy újszülöttnek minden vicc új”), hogy azon a 160 évvel ezelőtti fényes márciusi napon mindenki hazament ebédelni szépen, pihenni egy kicsit, csak ezután folytatták a forradalmat délután; hogy Petőfi nem mondta el azon a napon a Talpra magyart a Nemzeti Múzeum lépcsőjén; hogy Landerer, a nyomdász tudta előre, hogy jönnek a fiatalok, és előző este beáztatta a sok papírt, amire majd feltehetően szükség lesz másnap, ha elfoglalják a nyomdát…

Ki ne olvasta, tanulta volna, hogy a szabadságharc leverését megelőző politikai hibák között ott van az is, hogy az országot vezető politikusok késlekedtek sok döntés meghozatalával, mint például a nemzetiségek elismerésével, jogokhoz juttatásával, és ugyanakkor kit ne gondolkodtatna el – ha útja egy zsidó temetőbe vezérli –, hány sírhelyen áll büszkén az a sor, mely arra emlékeztet, hogy az ott nyugvó ember a szabadságharc honvéd katonája volt. Mennyire elgondolkodtató, ha az ember sorra veszi az aradi tizenhármak névsorát, vajon hányan beszéltek közülük magyarul!? Ugyanazért a nemes célért küzdöttek, s haltak ugyanott, ugyanakkor a német, a szerb, a magyar, az osztrák, a horvát, az örmény, avagy a mágnás és a hétszilvafás nemes együtt. A Magyarország szabadságáért harcoló lengyel katonákról és tisztjeikről ugyanúgy meg kell emlékezni, mint azokról a franciákról, olaszokról vagy más nemzetiségbeliekről, akik ügyünkért harcoltak akkor.

Szerintem a külországokban élő magyarságnak, s ide értem a lakosokon kívül a külképviseletek tagjait is, kötelessége gondozni a magyar emlékhelyeket, s e kötelesség mellett még örömüket is lelhetnék abban, hogy az elhunythoz kötődő évfordulón, vagy akár csak március 15-én az emlékhelyen összejönnek, énekelnek, verset mondanak, elhelyeznek néhány szál virágot. Az sem baj, ha ezekre az alkalmakra magukkal viszik gyerekeiket, unokáikat, hátha közülük kerül ki az, aki a hagyományokat folytatja majd.

Felgyorsult világunkban is szükséges néhány fix pont, néhány hely, ahol megállhatunk töprengeni, átgondolni, mi történt s miért korábban, és erre aligha van biztosabb fogódzó, mint 1848, s mindaz, ami akkor történt. Kellenek ’48 emlékhelyei. Ezek fenntartására nem nekik, a csatatereken vagy kivégzőosztag előtt, vagy akár 90-100 évesen jegyzőként, tanárként, egyszerű paraszt- vagy polgáremberként elhunyt honvéd tiszteknek és közlegényeknek van szükségük, hanem nekünk, akik megpróbálunk egy normális világot teremteni magunk körül, s ezért szükségünk van (relatív) biztos fogódzókra.

1988 őszén elköltöztünk, mert családom kinőtte azt a másfél szobás lakást, ahol a három gyerek megszületett. És azon a helyen, ahová költöztünk, különös felfedezésre tettem szert. Lehet,  hogy erre mondják: „az Isten ujja”! Közvetlenül új lakásunk szomszédságában feltűnt egy síremlék a bozótban. Rájöttem, hogy miután a hasonló síremlékkel megjelölt másik helyszínt a II. kerületi Bimbó út szélesítése során megváltoztatták, és onnan Schittenhelm Ede csontjait és síremlékét bevitték a Kerepesi úti temető ’48-as parcellájába, Kovács J.-é maradt az egyetlen – nem temetőben lévő – ’48-as sír Budapesten. S bár sejtettem, hogy van olyan környékbeli óvoda, amelynek gyerekei évről évre leszúrják kis zászlócskáikat a bozótba, tehát van, aki tud erről a „lelőhelyről”, nem volt kétséges a számomra, hogy ez az a hely, ami nekem feladatot ad, s ahol ezentúl március 15-ét családom és barátaim ünnepelni fogják.

Sikerült elérni, hogy a síremlék már közel húsz éve helyreállítva várja évről évre az ünnepet, hogy terméskőből kirakott lépcső vezessen hozzá, hogy összejöjjenek ott az emberek évről évre, s 1989 márciusától együtt (ne csak hallgassák, de) énekeljék a Himnuszt és a Szózatot, no meg a Kossuth-nótákat. Hogy legyenek színészek, közéleti emberek, akik vállalják 80-100 ember előtt a „fellépést”, hogy jöjjön közénk egy-egy énektanárnő, vagy olyan zenész-barát, aki képes megénekeltetni az ünneplőket, hogy a helyi önkormányzat éppen aktuális vezetői hozzanak koszorút, és helyezzenek el sokan mások is virágot a síron.

Pokorni Zoltán 1999-ben mondott ünnepi beszédet a sírnál

A szervezésben segít Noéh Ferenc, a Kissvábhegyi Egyesület elnöke is. Nem ésszerű felsorolni, ki mindenki „jelent meg” ezen a helyen, s mondta el az ünnephez kötődő gondolatait, Göncz Árpádon, Kosáry Domokoson, Vásárhelyi Miklóson át Jancsó Miklósig, Békés Pálig, Vámos Miklósig, Jankovics Marcellig, Glatz Ferencig, hazai történészeink legjelesebbjeit, Gerő Andrást, Csorbát, Katonát is beleértve. Mondott már beszédet a síremléknél a kerület „baloldali” polgármestere és „jobboldali” országgyűlési képviselője. Milyen jó érzés Földessy Margit színjátszó házának gyerekeit szavalni hallani, majd egy évtized múlva találkozni velük színházban, filmvásznon, képernyőn, mint például Németh Kristóffal. A már ismert művészek közül hogyan mondja el a Pethényi út vápájában Mácsai Pál azt, hogy „Egy gondolat bánt engemet”! Vállalta a (Kovács J. sír lépcsőjére) fellépést – természetesen barátságból – Szilágyi Tibor, Piros Ildikó, Hegedűs D. Géza, Bencze Ilona és Lukács Sándor, énekelt, zenélt, valamint vezényelte a közös éneklést Sebestyén Márta, Sebő Ferenc, Tolcsvay László, Kováts Kriszta vagy Márta István. Köszönet nekik és a többieknek is, akik ünneppé tették az ünnepet.

Fontos, hogy nem tudja senki sem biztosan, csak sejteni lehet: feltehetően Görgei seregében szolgált, akinek tiszteletére öszszegyűlünk, s Budavár ostrománál hunyt el a Kis-Sváb-hegyen. Nem tudjuk a nevét sem, lehetett József, Jenő, János is. Igazából csak az a fontos, hogy Kovács J. az, aki összeköt bennünket, akinek a síremléke lehetővé teszi, hogy mindenféle politikai protokolltól, pártállástól függetlenül összejöjjünk minden évben ezen a helyen sokan, együtt ünnepeljünk és együtt emlékezzünk március 15-ére, a magyar forradalomra és szabadságharcra, a hősökre és áldozatokra. Idén huszadik alkalommal.

Ráday Mihály