A kerület zenekara

Sok szép feladat előtt áll a Budapest-Hegyvidéki Kamarazenekar a tavasz folyamán

Mi volt a fő cél, amikor megalakult a zenekar?
– A Budapest-Hegyvidéki Kamarazenekart, úgy tudom, 1986–87 táján Tőkés Tünde alapította a kerületi zeneiskola leglelkesebb növendékeiből. Én 1996 óta állok a zenekar élén; mi mindenesetre a ’87-es év alapján ünnepeltük fennállásának tíz-, illetve tavaly a húszéves jubileumát. Azok, akik már továbbléptek az iskolából, felsőbb tanulmányaikat folytatták, vagy dolgoztak, belső késztetésből vissza-visszajártak a növendékzenekarhoz. Ezért jött az ötlet, hogy kellene egy olyan formáció, amelyben együtt muzsikálhatnak a felnőttek és a gyerekek. Így kezdődött minden, majd 1991-től folytatódott koncertekkel és zenei táborokkal is.

Ön hogyan került a zene közelébe, illetve a kerületbe?
– Budapesten születtem 1961-ben. Zeneszerzést előbb a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskolában, majd a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán tanultam Fekete Győr István, Dukay Barnabás, illetve Szokolay Sándor, Soproni József és Dobszay László keze alatt, diploma után pedig Lukács Ervin és Ligeti András növendékeként a karmesterképzőt is elvégeztem. Miskolci és egri karmesteri évek után kerültem ide. Nagyon meglepett, hogy ez viszonylag „fiatal kerület”, legalábbis a belső városrészekhez képest. A zeneiskola egyébként jövőre lesz negyvenéves. Úgy tudom, valahol a Diana utcában kezdődik a története, aztán a Moszkva téri, volt úttörőházban kapott helyet, onnan került a Városmajorba, a Kós Károly iskola melléképületébe, illetve tanszékenként más iskolákba. Az is tetszett, hogy miközben másutt megszüntetik a zeneiskolákat, itt támogatják, most is mintegy ezer gyerek tanulja a zenét.

Hogy alakult ki a zenekar?
– Amikor idekerültem, lényegében egy vonószenekart kaptam, zenekari értelemben bizonyos egyenetlenségekkel. Például a rézfúvósoktatás csak pár éve indult, erre még nem is építhetünk, ütősoktatás meg még nincs is. 1997-ben, a jubileumi hangverseny kapcsán merült fel az ötlet, hogy hívjuk meg a régieket. Sokan jöttek, egyre növekedett a létszám, 2000-re már szükségessé vált tisztázni a felnőtt-zenekar és az iskola viszonyát. Ekkor az önkormányzat önállósította a Budapest-Hegyvidéki Kamarazenekart, megszavazott neki évi kétmillió forint költségvetési támogatást – megjegyzem most is pontosan ugyanannyit kapunk –, és visszahelyezte a zeneiskolába. Nagyon jó az „együttélés”, egymást segítjük. Az iskola „tücsökzenekarának”, illetve koncertzenekarának próbáit a felnőttek vezetik, ugyanakkor alkalomadtán a gyerekekből is ki tud egészülni a kamarazenekar. Sőt, ma már a hivatásosokból, Rondino néven, egy újabb formáció is működik, amely a Balatonboglári Kortárs Művészeti Műhely és a Rondino Fesztivál során kristályosodott ki. Konkrétan sosem fogalmazódott meg, hogy mi mit adunk cserébe a kerületnek, de anélkül is kialakult, hogy például megjelenünk a jeles nemzeti és egyházi ünnepeken, illetve ezekhez kapcsolódó hangversenyeket adunk valamelyik templomban vagy a helyi művelődési központban. Persze nem mindig elég az önkormányzati pénz; pályázatokat kell nyerni, és nyitni a magántámogatók felé. Így tudtuk megvalósítani 1993-ban Mozart Rekviemjének előadását kórussal és szólistákkal a városmajori templomban, ezerötszáz ember előtt.

Gémesi Géza

Több CD-jük is megjelent már.
– Ez is önkormányzati sugallatra, ugyanakkor a segítségükkel történt. Én ugyan ódzkodtam, de „elvárták”, mert kell néha valami, amit a vendégeknek ajándékba adnak, amivel úgymond büszkélkedni lehet. A lemezeink gazdasági megfontolásokból nem stúdióban, hanem mindig a főpróba és az aznapi koncert élő felvételeiként készülnek. Így vettük fel 2003-ban A Megváltó hét végső szava a keresztfán című Haydn-művet, egy évvel később egy kortárs zenei válogatást, és 2006-ban jelent meg Beethoven Eroica szimfóniájának CD-je a mi előadásunkban. Két felvételünk szponzor hiányában még „dobozban” van, pontosabban az, amelyiket a Zeneműkiadó jelentetett meg ifjúsági vonószenekari darabokkal, egy katalógusuk mellékleteként meghallgatható, de a kerületi mutációja még nincs meg, tehát forgalomban sincs. Az élet különös dolgokat is produkál. A hősök emlékére 2006. október 23-án rögzítettük Kodály Galántai táncok című művét és Fauré Messe de requiemjét, ezt az igen békés zeneművet, s közben nem tudtuk, hogy odakinn az utcákon már megkezdődött az oszlatás…

Hogyan fogadják a muzsikusok a kortárs darabokat?
– Nyitottak az új zenére, s különben is, ezek befogadható darabok, nem szokatlan, extravagáns kísérletek, és nem is epigon zenék.

Hány fellépésük van egy évben?
– Átlagban négy nagyobb és ugyanannyi kisebb. Nálunk a nyári felkészítő táborral kezdődik a szezon, amely a Balaton-felvidéki Hagymagas községben van, a Szent György-hegy mellett. Sok művész lakik ott, vagy a környéken: Konrád György, Jovanovics György, Gadó Gábor, Vidovszky László, Keserű Ilona. A közelben működik a Szigligeti Alkotóház és a Művészetek Völgye, úgyhogy a művészek is ingáznak, a közönség is eljön. Szeptember végén, a Zene Világnapján hangversenynyel ünnepeltük a húszéves fennállásunkat, ráadásul Solti György születésnapjáról is megemlékeztünk. Mindenkinek élmény volt, amikor hivatásos felnőttek és a gyerekek együtt álltak a színpadon. Sokakat motivál egy ilyen lehetőség. Októberben a Budapesti Zenei Hetek alkalmából kortárs zeneművekből adtunk elő, aztán jött az újévi koncert. Nemsokára egy kamarazenekari kurzusra megyünk az Óbudai Társaskörbe, ahol Rolla Jánostól tanulhatunk sokat. Április elején a legtehetségesebb végzős növendékek zenekari kíséretét látjuk el versenyművekben, a hónap végén pedig Kelemen Barnabás lesz a vendégünk, akivel Bartók Divertimentóját játsszuk a művelődési központban. Májusban a rádióba megyünk koncertezni, úgyhogy szép feladatok állnak előttünk!

Muzsay András