Lajos Mari, a palacsintán vett asszony

Nem szakácskönyvíróként kezdte…
– Olasz–magyar szakos tanárként végeztem – mondja Lajos Mari. – A diplomával egyidejűleg megszületett Zsófi lányom tizenhét hónapos volt, amikor egyedül maradtam vele. Olasz édesapja fiatalon, hirtelen meghalt. Ezután öt évig a külkereskedelemben dolgoztam, műfordítottam, óraadó tanár voltam az ELTE olasz tanszékén. Kínálkozott egy lehetőség a Pannónia Filmstúdióban, hogy szinkrondramaturgként dolgozhassak. Elsősorban olasz, angol filmek szövegét írtam. A közönséges fordított szöveget a szinkronszövegtől az is megkülönbözteti, hogy jó ritmusérzék kell hozzá, és némi színészi beleérző képesség. A fő elv, hogy kép ellen nem szabad dolgozni, meghatározó fontossága van a szájmozgásnak, a gesztusnak, és természetesen a tartalom sem elhanyagolható. Voltaképpen mindegy is, milyen nyelvű a film, elsősorban magyarul kell jól tudni. Még a külkereskedelemben kerestem a kenyerem, amikor 1969-ben megismerkedtem Hemző Károllyal, aki sportriporterként kezdte a pályáját, de képszerkesztőként dolgozott, miközben sok egyéb témát is fotózott, egyebek közt az első Agip benzinkút felavatását Hegyeshalomban. Kettőnk kapcsolata később, a Tokaj Rallyn fordult komolyra. Ekkor esett meg, hogy palacsintán vett asszony lettem! Az esti fogadáson Hemző Károly mellém ült, s látta, micsoda élvezettel eszem a desszertet, amely egy krémes, gyümölcsös francia palacsinta volt. Felajánlotta a sajátját. Ezzel belopta magát a szívembe… Idestova negyven éve vagyunk együtt.

Hogyan lesz egy tanárból és szinkrondramaturgból szakácskönyvíró?
– Véletlenül. Tündérkezű nagyanyám gyöngyösi volt, hevesi és palóc ízeket vitt hozományul Sátoraljaújhelyre, ahová férjhez ment, s ahonnan édesanyám való. Édesapám családja erdélyi, az egyik nővérem Zalába ment férjhez. Tágabbszűkebb famíliámban mindenki jól főzött. És akkor még egy szót sem szóltam az olasz férjem családjáról, amely a pármai sonka és sajt hazájából származik. Arrafelé az olasz konyha kevésbé halas, sokkal inkább a tésztás fogások népszerűek, a közeli Bologna paradicsomos szószaival. Az éghajlata különös: két tenger levegője méri össze az erejét, sós szélben érlelve a világhírű sonkát és parmezánt. Ha eleinte nem is tartoztam az abszolút konyhatündérek közé, e sokféle kulináris hatás felkészített a feladatra. Szakácskönyveket írni 1981-ben kezdtem el.

Miként jött létre a híres szerzőpáros?
– Karcsi a hetvenes évek közepén különböző cégek felkérésére termék- és ételfotókat készített. Egyebek mellett egy konzervkatalógusra is megbízást kapott, amely kettőnk közös munkájaként jött létre. Én főztem, ő lefotózta. Végül is remekül sikerült a kiadvány! Addigra már jelentős receptgyűjteményem volt. Belekóstoltam az együttfőzés-fotózás örömébe. Úgy gondoltuk: csinálunk együtt egy szép, képes szakácskönyvet. Mivel ő régóta rendszeresen dolgozott a Corvina Kiadónak különféle művészeti albumokhoz, magától értetődően a Corvinával képzeltük el a könyv kiadását. Kapóra jött, hogy egy új, színes rotációs gép került a Kossuth Nyomdába, ennek köszönhetően a hazai könyvpiacon is megjelentek a nyugati képzőművészet jelesei. Így ezen a gépen nyomták ki a mi könyveinket is. A sok recept miatt némi tanakodás után eldőlt: fejezetekre bontva adjuk ki, legyenek előételek, húsételek, édességek és így tovább. Akkoriban még nem voltak ínycsiklandó fotókkal illusztrált, látványos magyar szakácskönyvek. Az első két megjelent kötetnek óriási sikere volt. Székely András, a Corvina szerkesztő-lektora és kritikusa írta azt Hemző Károly színpompás fotóiról, hogy „gödörből dobbantott”.

Negyven éve vannak együtt

Hogy kapták a könyvek a bűvös 99/33-as sorozatcímet?
– Ebben az időben készült a párom a Vigadóbéli fotókiállítására, három teremben kilencvenkilenc képpel, háromszor harminchárom fotóra bontva. Ebből az ötletből született a szakácskönyvek tagolása, vagyis minden harmadik recepthez fotó is tartozik. Ám a tizenkét kötetre tervezett reprezentatív szakácskönyv-sorozatból huszonnégy lett, mindig újabb fejezet jutott az eszembe. Közben kialakult a csakis reánk jellemző stílus, hangvétel. Könyveink mára több mint négymillió példányban jelentek meg, a magyaron kívül hét nyelven. A legnagyobb bóknak azt tekintem, hogy olvasóink azért szeretik a köteteket, mert abból főzni lehet, és elkerülhetetlen a siker.

Mi a helyzet a fotó nélküli fogásokkal?
– Azokat is megfőzöm, meg is esszük, a család a legjobb zsűri. Az esetleges javaslatokat méltányolom és elfogadom.

Miként született a 66-os sorozat?
– Mivel mindenki a fotózott ételeket főzte meg először, úgy gondoltam, a válogatott – és nem mindig egyszerű – receptjeimet mindenképen lefotózzuk, mi több, a „mű”-hez vezető fázisokat, lépéseket képekkel is illusztrálom. Az is a sorozat alcíme: Lépésről lépésre Lajos Marival. Ezt tanító sorozatnak szánom, hogy a kezdőknek és a ritkán főzőknek is legyen sikerélményük.

Lajos Mari "akcióban"

Hogyan készülnek a könyvek?
– Családi csapatmunkában. Kitalálom, megvásárolom a hozzávalókat, sütök-főzök, tálalok. Karcsi lefotózza, a család jóízűen bekebelezi. Évente mintegy kétszázötven receptet kísérletezek ki, készítek el. Szigorú, részletes munkanaplót vezetek, amelyben minden lényeges adat szerepel: sütési idő, hőfok, mekkora a tepsi és így tovább. Majd mindezt átírom a számítógépbe, archiválom, s onnan kerül a különböző folyóiratokba vagy könyvekbe. Ha nem főzők, akkor is az étel gondolatával foglalkozom, tudat alatt. A receptek sem az ételekről szólnak, hanem az életről. Ez egy életforma.

Az itteniek úgy tartják, hegyvidékinek lenni is életforma.
– Szeretjük ezt a helyet. Több mint harminc éve költöztünk ide, az akkor még földszintes, négyszobás, békebeli házba. Jó alapokra és jó anyagokból épült. Ez akkor derült ki, amikor az átalakítás során találtunk olyan gerendát, amit dekorációként még felhasználhattunk. A kertben álló, ma is termő diófa egyidős a házzal. A környéken régebben több apró bolt látta el a hegyen élőket, ezek sajnos elsorvadtak. Mára a családi faluérzet a múlté. Ahol most ülünk, ebben a padlástérből kialakított műteremkonyhában zajlik a főzéstől a fotózásig, könyvkészítésig minden. Zsófi lányunk – Salvarani Zsófia – látja el a tervezői feladatokat és a tördelőszerkesztői munkát. Úgy gondolom, mindenki feladattal születik. Én arra a felismerésre jutottam, hogy a dolgom ugyanaz, mint a révészé: lehetőleg épen, szépen átvinni egyik partról a másikra az ismereteket, legyen az tanítás, műfordítás, avagy éppen szakácskönyvírás.

J. M.