„Nemcsak szemem van, ember is vagyok”

Az utolsó kép – Álarckészítő (1941)

Aba-Novák Vilmos a reneszánszát éli. Majd’ fél évszázados hallgatás (és némi közszellemi tunyaság) után hirtelen újra „felfedeztük” e nagyszerű festőt. A közelmúltban az életét bemutató monográfi a került a könyvpiacra, sokféle méltatás jelent meg róla a médiában, s áprilisban Debrecenben minden idők legértékesebb tárlatát nyitották meg, amelyet hazai képzőművész életművéből valaha is rendeztek.

Magyarország legnagyobb egybefüggő kiállítóterében, a MODEM elegánsan modern halljaiban több mint 200 festményt, 150 grafikát, valamint nagyszámú pannó-tervet, fotódokumentációt láthat az ország minden sarkából érkező kultúrzarándok.

– A hazánkban fellelhető Aba-Novák-alkotások mellett Litvániából, Szlovákiából, valamint Olaszországból és Lettországból, összesen hetven helyről gyűjtöttük össze a többnyire magántulajdonban lévő kiállítási anyagot – nyilatkozta lapunknak Gulyás Gábor igazgató. – Csupán a biztosítás értéke meghaladja a négymilliárd forintot. Kováts Kristóf, a festő unokája, egyben az Aba-Novák-hagyaték kezelője, valamint Molnos Péter kurátor, a monográfia szerzője kétévi kutatómunkával elérte, hogy az életmű e szelete közszemlére kerülhetett, beleértve az eddig ismeretlen helyeken lappangó alkotásokat is.

Ha számszerűleg soknak is tűnt, a kiváló megvilágításban, kronológiai sorrendben kiállított műveket meglepően könnyedén, szellemileg megemészthetően járhattuk körbe. Frissítően hatott a falból kiugró, intim panelszobácskák hangulata, amelyekben egy-egy témát – úgy éreztük – négyszemközt tárgyalhatunk meg a festővel. Barangoltunk a termekben, és sokadmagunkkal tanultuk Aba-Novák Vilmost, aki nemcsak fizikailag, de művészetében is robosztus egyéniség volt, hiszen méretre legkisebb grafikáiban is ott élt a monumentalitás. A fiatalkori, „majdnem” expresszionista tájképeitől az Itáliában elsajátított, krétával alapozott falapokra temperával festett műveitől sodródtunk a New York-i korszak zsúfolt képei, majd a hazatalálás örömében festett hírneves vándorcirkusz–falusi vásár–lacikonyha–kocsma-sorozat színeiben rikító, alakjaiban groteszk világa felé. Tanulmányoztuk a falkép-terveket, a pannók és freskók vetített reprodukcióit, és sokáig álltunk André Kertész szépiafelvételei előtt, amelyeket a festő műtermében készített.

„Ki ez a barbár zseni?!” – kiáltott fel Pablo Picasso, amikor kibontották Aba-Novák pannó-terveit az 1937-es párizsi világkiállítás zsűritermében. Nos, ez a keletről érkezett autodidakta „barbár” a magyar pavilon dísztermének képeiért elnyerte az expo Grand Prix-díját, s tette ezt akkor, amikor Picasso bemutatta világhírű kompozícióját, amelyet a német fasiszták által orvul lebombázott spanyol város, Guernica emlékére készített! Csoda, hogy Malcolm Vaughan New York-i műkritikus a kor hat legerőteljesebb művészi egyénisége között említi? Matisse, Picasso, Diego Rivera, Aba-Novák, Derain és Rouault. Lenyűgöző névsor.

A városmajori templom szentélyfreskójának részlete

Valóban, ki volt ez az ember? A születésnapját nehéz elfeledni: 1894. március 15-én látta meg a napvilágot, apja vasútmérnök, anyja bécsi születésű. A Déli pályaudvar irányítja a család életét, a kilencéves Vilmos első „műalkotása” is egy bakterházat ábrázoló akvarell. Két évet jár a Rajztanárképző Főiskolára, amikor 1914-ben katonaként a frontra kerül. Átlövik a jobb vállát, hosszú ideig a ceruzát sem tudja megtartani kezével. Mégis, viszszatér a harcmezőre, s mint műszaki századparancsnok harcolja végig a háború négy évét. 1919-ben kezd újra rajzolni és festeni. Amit addig tanult, el akarja felejteni. Mindent elölről kezd.

„A Székely Bertalan–Lotzhagyományok erőtlen csökevényei és némileg a nagybányai ideológia – semmiképpen sem elégítettek ki. A formát vizsgálgattam a legabszolútabb értelemben” – írja önéletrajzában. Rézkarcot és grafikát tanul a Képzőművészeti Főiskolán Olgyai Viktortól. Első grafikai kiállítása 1922-ben az Ernst Múzeumban látható, később elnyeri a Szinyei társaság grafikai, majd festői nagydíját. E pillanattól kezdve sikert sikerre halmoz műveivel a hazai és külföldi kiállításokon, a magyar állami kis és nagy aranyérmek mellett Pádua, Bécs, New York, Chicago, Párizs, Velence adományoz fődíjakat elismerésük jeléül. Közben megmártózik az itthoni festőkörök világában is, felveszi a kapcsolatot az utó-nagybányai csoporttal, a Szolnoki-körrel, az impresszionistákkal, habár római ösztöndíja után ő lesz az úgynevezett római iskola legerőteljesebb alkotója.

„Naturalista vagyok, de nem a betű, hanem a lényeg szempontjából. Földön járok, szemem a térben kutat, felfelé nézek” – írta Elek Artúrnak 1928-ban. Magániskolát nyit 1930-ban, hét évig vezeti, majd életének utolsó három évében a Képzőművészeti Főiskola tanára. 1941. szeptember 29-én, negyvenhét éves korában hal meg úgy, hogy az utolsó napig dolgozik. Szó szerint a halál veri ki kezéből az ecsetet. Még sikerül szignálnia ars poeticaművét, az Álarckészítőt. A mester és családja, a titkok tudói a festett álarcok között, melyeket egy életen át kell viselnünk ahhoz, hogy túléljünk.

„Nemcsak szemem van, ember is vagyok” – ennél tömörebben nem foglalhatta volna össze létezésének értelmét Aba-Novák, aki az Aba előnevet kedvenc gyerekkori rajztanárától kapta. Felesége, egy tabáni leány, Vulkovics Kató volt az állandó modellje. A robosztus felépítésű pár nem csupán fizikailag, de szellemileg is hű maradt egymáshoz, házasságuk legendás. Szőnyi István és felesége zebegényi művésztelepe volt a második otthonuk, a két házaspárt életre szóló barátság kötötte össze.

Czumpf Imre arcképe (1933)

Mégis, Aba-Novák, ahogy Lyka Károly művészettörténész írta, „magányos bolygó” volt önmagára kényszerített munkatempójában. Az alkotás hajszájában élt. „Van téma, mert élek…” Monumentalitás iránt érzett narkózisa kitört a rajzok, festmények térbeli korlátoltságából.

„A jövő piktúrája a fal!” – írta egy barátjának. Freskómunkákat vállalt, szerte az országban cipelte bonyolult állványszerkezetét. Kifestette a szegedi Hősök kapuját, a székesfehérvári István-mauzóleumot, a pannonhalmi Szent Istvánés a szegedi Szent Demeter-kápolnát, a jászszentandrási és a városmajori templomot. Ez utóbbi freskója a világ teremtésének biblikus története. Aba-Novák csodálatos grafikai tehetsége uralja a teremtő kezek jelképes találkozását, a világ megalkotásának végtelenbe úszó folyamatosságát. A próféták emberi arcai kutatóan néznek a szemünkbe – úgy tűnik, mint Supka „Manna” írta ’66-ban: „vallatnak bennünket életigazságaink, hazugságaink, az örömeink felől…”

„Mindenki a halál monumentális pillanatát érzi” – írta korábban a festő. – „Én érzem az élet bizarran furcsa, lázasan beteg álmait.” Érezte és megfestette. És előre sejtette, nem tudnak majd mit kezdeni vele a kritikusok: „(számomra) külön mérték kell, ami nincs, tehát csinálni kell”.

Úgy látszik, hatvanhét évvel a halála után eljött ez a pillanat.

S. D. Gy.