Ösvényt verő táncházak

Piciny lábak toporognak az egykori MOM-kultúrház kupolatermének padlóján. Az emelvényen három fiatal zenész moldvai dallamtöredékekkel kíséri az apróságok lépteit. Legtöbbjüket a szüleik vezetgetik körbe-körbe. Az Iciri-Piciri Táncszínház egyik havi rendszerességgel megtartott foglalkozásán vagyunk. S hogy sikert arat a napjainkban „Budapest XII. kerület Hegyvidék Önkormányzata Művelődési Központ” néven ismert intézmény kezdeményezése, azt a csurig telt ház bizonyítja.

Az éppen hogy totyogós gyerekek kikerekedett szemmel csodálkoznak rá a látványra, míg a nagyobbacskák, elsősorban a kislányok, beugranak középre, és bemutatják mindenkinek a lépéseket, amelyeket aznap este tanultak.

– Az a lényeg, hogy a gyerekek korán megértsék, a népzenének van egyfajta ősi lüktetése, amelynek ritmusára néhány egyszerű lépésvariációval táncolni tudnak – mondja Székely Zoltán, a központ népművészeti programszervezője. Zoltán az a fajta ember, aki megfogja az eke szarvát – nagybőgőn kíséri a trió hegedűsét és brácsását.  – Mi az értelme annak, hogy ilyen zsenge korban vezetik be a kicsiket a néptánc világába?

– Nem lehet elég korán kezdeni az ismerkedést a zenével és a tánccal – válaszolja a programszervező. – Hogy a helyes irányba tapogatódzunk, bizonyítja a Zurgó Táncház hét éve tartó sikere. Az együttes tagjai a moldvai csángó népzene specialistái. Közel negyven kárpátontúli táncváltozattal ismertetik meg törzsközönségüket.

A csángók a Kárpátok keleti lejtőin és az alatta elterülő síkvidéken élnek – azon a területen, amelyet történelmünk Etelköz néven ismer. Bár soha nem volt Magyarország része, a XIII. századig folyamatosan érkeztek oda etnikai csoportok, amelyek a népvándorlások során többékevésbé kapcsolatba kerültek a még ott élő magyar törzsekkel, így bizonyos szempontból rokonainknak tekinthetjük őket. A kulturális sajátosságok hasonlósága a csángók és a Kárpát-medencében letelepedett magyarok között letagadhatatlanok, mégis, a csángók szokásai, a népviseletük, a zenéjük, sőt a hangszereik is sajátosak. Elvegyülni köztük, hallgatni a zenéjüket, beállni az egyszerű lépéseken alapuló körtáncaikba olybá tűnik, mint elutazni egy folyó forrásához, s rálelni az eredő, ősi vízfolyásra.

– A csángók földjén és a környezetükben sok nemzetség él békében egymás mellett. A magyarok, a környező románok, cigányok mellett lengyelek, németek, ukránok és zsidók – sorolja Székely Zoltán. – Mindenki hozza a maga jellegzetes vonásait, amit bedob a közösbe, ettől válik multinemzetiségűvé az ottani zene és tánc.

Az apróságokat figyelve az ember óhatatlanul elgondolkodik a néptánc helyzetéről, jobban mondva fontosságáról a mai, egyre vadabbul globalizálódó világban. Van-e, lesz-e létjogosultsága a népzenei hagyományoknak a jövő generációjának életében? Eszébe jut-e valakinek ezen az estén a művelődési központban, hogy a táncházmozgalom éppen az új év idején tölti be negyvenedik „életévét”? Emlékszik-e még valaki Breuer János 1968 elején, az Élet és Irodalomban vitát kavaró cikkére, amely Hová lett a magyar népdal? címmel jelent meg: „Nem egyedül töprengek a népdal tovatűnésén. Pár hete Váci Mihály (…) szomorúan állapítja meg, hogy a külföldiek hamarább, s szívesebben éneklik hazájuk népdalait, mint Bartók és Kodály földjének lakói.”

Az akkori Ki mit tud? egyik középdöntőjében a magyar népdalokat éneklő Vas megyei kislány alulmaradt egy Pucciniáriával szemben. Még a legendás Rábai Miklós, az Állami Népi Együttes művészeti vezetője is az opera mellett voksolt!

Breuer írásában „egy új magyar népdalkultúra megteremtését” sürgeti. Hogy e cikk következményeként, avagy véletlen egybeesésként, ma már nehéz lenne megmondani, de tény, később Vilcsek Anna a Magyar Nemzetben a televízió Röpülj, páva! vetélkedőjének meglepő sikeréről számol be: „A népdal kezd divatba jönni!”

Észrevétlenül, szinte a fű magasságából, kibomlott a táncházmozgalom.

– Hogyan is történt? – kérdezzük Sebő Ferenc tekerőlant- és gitárművészt, a legendás Sebő együttes vezetőjét, aki ott volt a kezdeteknél.

– Jó magyar szokás szerint elkapott bennünket a hév – emlékszik vissza a művész. – Árulni kezdtük magunkat. Beatzenészeink elfordultak Vietnámtól, a gerillaháborúktól, stilizált cifraszűrt öltöttek, és gitáraikon, beat hangszerelésben népi dallamtöredékeket szólaltattak meg. Ez magában még nem lett volna probléma. Az emberek olvastak a sorok között. De úgy tett a rendszer is. A külvilág meggyúrására a közismert kultúrpápa az együtteseket a hivatalos kirakatpolitika vitrinébe kényszerítette, a mézes-mázos, mű-népies show részvevői közé.

„Mi kell a külföldieknek?” – kérdezte Csoóri Sándor 1972- ben egy újságcikkében. Az idegen látogató „honnét is tudná, hogy a meggypiros mellényekbe öltöztetett és csuda tüzes muzsikásaink mesteri vonókezelésének semmi köze sincs a magyar népzenéhez (…), mikor az államilag kiadott magyarnóta-lemezein ezt a fölírást olvashatja: Hungarian Folk Songs”.

Idővel, a diktatúra puhulásával a műmagyarkodás mellett kisarjadt az igazi, Kodály és Bartók nevéhez méltó népzene- és néptánckultúra.

– Izgalmas idők voltak, aminek eredményeként végérvényesen kiterebélyesedett a táncházmozgalom – folytatja visszaemlékezését Sebő Ferenc. – Le kell szögeznünk, csodák nincsenek. A magyar társadalom hagyományaiban oly gyakori „kampányszellemet” a táncházmozgalom kivételesen elkerülte, sikerei mögött magas színvonalú alapkutatás, valamint rendkívül sok és sokak által végzett áldozatkész munka áll.

Sebő Ferenc szerint Magyarországon él és virul a táncházmozgalom, sőt, Japántól az Egyesült Államokig számtalan külföldi „sarja” működik, amelyekkel szoros együttműködést tart fenn. S e láncolat egyik fontos szeme az ország-, sőt lassan Európa-szerte is egyre jobban ismert Zurgó táncegyüttes is. A két furulya, hegedű, koboz, dob és ének felállásban zenélő csoport szeptembertől júniusig minden páratlan hét péntekjén tart táncházat a Csörsz utcai művelődési ház kupolatermében. A gyerekekkel este hattól hétig foglalkoznak, és csak az apróságok után kell fizetni belépőt, a szülők ingyen kísérhetik gyermekeiket. A „nagyoknak” nyolctól éjfélig tart az ének- és tánctanítás, valamint a közönség által szabadon választott, népi össztánc. Ez utóbbinál érvényesül a moldvai közösségi szellem.

Az összefogódzkodás, a mindenki által érthető és követhető egyszerű tánclépések alkalmazásával felszabadultan adjuk át magunkat a zene spontán élvezetének.

S ha ezt valaki egyszer átélte, talán azt is megérti, miért van és lesz még hosszú ideig létjogosultsága a táncháznak.

Somogyvári D. György