Sándor „Csikar” még ma is a magyar foci szerelmese

Sándor Károly az egyik elnyert kupájával

Hogyan került fel Budapestre?
– Móravárosban éltem, a legcsóróbbak között, a Cserepes soron, ahol eső idején bokáig süllyedtünk a sárba. Szerencsés palinak tartom magam, hiszen az egész életem a fociról szólhatott. Egyébként tényleg érdekes, ahogyan felkerültem. Bukovi Marci bácsi látott játszani, aki 1947 nyarán készült Zágrábból haza, az MTK-ba. Kikötötte, csak akkor ír alá, ha engem is megszereznek. Le is jött Szegedre az MTK akkori elnöke, Salgó úr, akitől én mindössze egy öltönyt kértem az aláírásomért. A klub viszont ezt megtoldotta azzal, hogy az MTK kerítse be a pályáját. Először nem jött létre az üzlet, de az elnöknek még egyszer utaznia kellett Szegedre, mert Marci bácsi megmakacsolta magát. Végül a kerítés is elkészült, engem pedig vihettek az MTK-ba.

Ahol az első pillanattól igen jól érezte magát.
– Én igen, de azért voltak meleg percek is. Emlékszem, az első bajnoki meccsemen valamelyik vidéki csapat ellen játszottunk, s bizony a félidőben még nulla kettő volt az állás. Az egyik vezető be is szólt nekem: „Kicsi, ha kikaptok, már mehetsz is vissza oda, ahonnan jöttél!” Hidegkuti Nándor három góljával sikerült megfordítanunk az eredményt, engem pedig soha többet nem ijesztgettek.

Köztudott, önt Budapest egyszerűen elvarázsolta.
– Volt is ebből elég bajom! Tetszett a pesti éjszaka, kártyázni is kedveltem, Bukovi Marci bácsi meg gyakran ellenőrzött. A foci szeretete azonban mindennél nagyobb volt. Én mindig és mindenáron nyerni akartam, s ezért tettem is egyet s mást. Mivel mindent elkövettem a sikerért, engem az sem érdekelt, ha a csapat kikapott, az én lelkiismeretemmel sosem volt baj. Az edzés délutánonként öt-hat óra között befejeződött, de én még este nyolckor is a pályán voltam és gyakoroltam, a szertáros miattam nem tudott bezárni. Számtalanszor szöktettem magamat, hogy azután az ötös sarkáról teljes erővel meglőjem a labdát a rövid sarokra. Ott legtöbbször még fél méterem sem volt, a kapufa közvetlen közelébe kellett rúgnom. Az is ösztönzött, hogy akkor már nem volt labdaszedő – nem sokszor kellett a labda után mennem…

1947 és 1964 között szinte megszakítás nélkül szerepelt a magyar élvonalban, miközben számtalan élményben volt része.
– Azt sajnálom a legjobban, amiről lemaradtam! Legfőképpen azt, hogy a rendkívül nagyra tartott Sárosi doktor ellen – aki annak idején a gombfocicsapatomban is a legnagyobb sztár volt – nem játszhattam. Ő ugyanis az érkezésem előtt egy hónappal kiment Torinóba.

Sárosiról tehát lemaradt, Hidegkuti Nándor viszont szinte végigkísérte a pályafutását.
– Áldja meg őt a jó Isten! Egyébként a hátravont középcsatár szerepkört is Bukovi Marci bácsi találta ki neki, ahonnan azután ő sorozatban küldte az utolérhetetlenül pontos kényszerítő átadásait. Ha ő nem vonul vissza, én sem hagyom abba harminchat évesen, hanem még legalább négy-öt évig a pályán maradok.

Önnek megadatott világnagyságok sorával játszani. Elég csak a brazilok csodacsatárát, Pelét megemlíteni.
– A sort hosszan lehetne folytatni, de én mégis egy magyart, Dalnoki Jenőt emelném ki. Ez a csupa szív ember élt-halt a Ferencvárosért, a legnagyobb ellenfél volt, a pályán kívül viszont a galamblelke érvényesült. A legjobb szakemberek egyikének tartottam, akit én ajánlottam az MLSZ-ben az ifjúsági válogatott élére. Emberi tartásával, szakképzettségével, eredményességével engem igazolt.

Mindig ott volt a válogatott legszűkebb keretében, a tizenhat között, játéklehetőséget viszont csak véletlenül kapott Sebes Gusztáv kapitánysága alatt. Mi volt ennek az oka?
– A nagyközönség leginkább arról tud, hogy a megboldogult Budai II. László azért játszott a jobbszélső posztján, mert ő jól ki tudta szolgálni az életveszélyes fejeseiről híres Kocsis Sanyit. Ez részben igaz is. A teljességhez azonban az is hozzátartozik, hogy Sebes mindenbe beleszólt. Ez leginkább azért volt kellemetlen, mert én belebetegedtem volna, ha nem beszélek vissza neki. Természetesen azt sem hagytam szó nélkül, amikor elkezdte piszkálni a feleségemet, hogy miért rúzsozza a száját. Azért sem tapsolt, mert én nem akartam részt venni a reggelenkénti „sajtóórán”, amelyen állandóan az aktuális politikával tömték a fejünket. Neki mint pártembernek ez személy szerint is nagyon fontos volt.

Ön azonban más politikusokkal jól szót tudott érteni.
– Ugyan baloldali érzelmű vagyok, de soha nem köteleztem el magam senki mellett. Persze amikor valami gondom volt, én is elmentem a megfelelő helyre. Így történt egy alkalommal, hogy Biszku Béla elvtárshoz, a rendszer egyik erős emberéhez kértem ötperces meghallgatást. Fogadtak, s végül hat órán át beszélgettünk, miközben odakinn komoly sor várakozott már. Van egy mostani esetem is. Annak ellenére, hogy Mészöly Kálmán a jobboldalon áll, mégis hallattam a hangom miatta. Az történt ugyanis, hogy a XIII. kerületben a baloldali többségű önkormányzat, éppen politikai megfontolásból, elutasította a Mészöly díszpolgári kitüntetésére tett előterjesztést. Hát kérem, ezeket a beskatulyázásokat el kellene már felejteni! Ha azt néznék, hogy ez az egykori világklasszis középhátvéd menynyi sikert és elismerést hozott a XIII. kerületi Vasas SC-nek, egyhangú döntéssel megilletné a díszpolgári cím.

Hova helyezi a világ labdarúgásának történetében az egykori „Aranycsapatot”?
– Természetesen ma is vannak óriási egyéniségek, sikeres klubok és válogatottak. Olyan nemzeti együttes azonban egy sem volt, ahol egyszerre öt világklasszis – Bozsik József, Kocsis Sándor, Hidegkuti Nándor, Puskás Ferenc és Czibor Zoltán – kergette a labdát. Ezért tartom én minden idők legjobb csapatának azt a válogatottat.

Számos edzővel dolgozott. Kire emlékezik vissza különösen szívesen?
– Kalmár Jenőt egészen kiemelkedő trénernek tartom. Bukovi Marci bácsi félelmetesen nagy tudású szakember volt, de ugyanezt kell elmondanom Baróti Lajos bácsiról is. Ezeknek az edzőknek emberileg és szakmailag is óriási tekintélyük volt, senkitől sem féltek, még a mások által rettegett politikusoktól sem.

Már bejelentette a visszavonulását 1962-ben, amikor a Torino akarta szerződtetni.
– Éppen a Palatinus strandon zsugáztam, amikor jöttek a hírrel. Sosem derült ki, elengedtek volna-e, mert én el sem tudtam képzelni, hogy máshol játsszak. Nekem nagyon jó volt itthon, s így érzem mind a mai napig.

A mai magyar labdarúgás eseményeit mennyire követi?
– Maximálisan! Tehetetlenül nézem azt a cirkuszt, ami a Magyar Labdarúgó Szövetségben zajlik. A sok balhé, pénzszórás helyett inkább azt szeretném megtudni, melyik gazdag civil ember mennyit költött a magyar labdarúgásra, hogy gratulálhassak az illetőnek. Elárulom, itt senki nem adott egyetlen fillért sem. Én ezen is túllépek, és kitartok a magyar foci mellett. Akár hiszi, akár nem, a közelmúltban az egyik szerda estén nem a Real Madrid–Barcelona meccset néztem, hanem a Debrecen–Győr Ligakupa-találkozót, amelyen a klubok második sorai kaptak játéklehetőséget. Pedig csak egy gombnyomásra lett volna szükség.

A hazai „focisivatagban” üde színfoltot jelent az ön nevével fémjelzett Sándor Károly Labdarúgó Akadémia, amely a Velencei-tó mellett, Agárdon működik.
– Nagyon örülök ennek a néhány éve beindított focisulinak! Gyakran megfordulok Agárdon, s nyugodtan mondhatom, világszínvonalú nevelőmunka folyik. Talán nem véletlen, hogy három év elteltével az idén megint az MTK nyerte meg a labdarúgó-bajnokságot.

Bár vége a hazai pontvadászatnak és az Eb-nek is, mégsem fog unatkozni.
– Így igaz, már zajlik a pekingi olimpia, amelyet különös érdeklődéssel vártam. Felülmúlhatatlan élményben van részük azoknak, akiknek eljátsszák a Himnuszt. S persze nekünk is, akik itthonról drukkolunk a piros-fehér-zöld színek képviselőinek, éjjel és nappal.

(Jocha)