Szelíd humanizmus festményekben

Horváth Attila természeti képeit a magány jellemzi

Az évadzáró tárlaton bemutatott különböző témájú, olykor a látomásos expresszionizmus határait feszegető, jelképes utalások sorát felvonultató festmények közös jellemzője az érzelmi motivációként jelen lévő szenvedélyt a humánum gondolatiságával párosító látásmód. A tárlat megnyitóján Medveczky Ádám Liszt-díjas karmester kiemelte: a képek költészetének jelenléte mindig és mindenkor ünnep. Különösen igaz ez akkor, ha olyan alkotó munkáiban gyönyörködhetünk, aki a reneszánsz ember sokoldalúságával kápráztatja el a nézőt. Ilyen művész Horváth Attila, aki egyaránt biztos kézzel bánik a vésővel és az ecsettel, s festményei mellett köztéri munkái, faragványai és szobrai teszik teljessé munkásságát. A sokszínűség a témaválasztásait is átlengi, hiszen a természetképei mellett szívesen nyúl a szakralitáshoz vagy a lélek elvont szféráihoz. De bármit örökítsen is meg, szelídhumanizmusa mindenen felülemelkedik. Élete szorosan összefonódik Tassal, ezzel a szépséges Duna-parti településsel. A folyó jelenléte Horváth Attila művészetét is meghatározza, a Kis-Duna Canalettójaként nevéhez fűződik a környék Isten teremtette „szent dzsungelének” megörökítése. Talán ennek köszönhető, hogy természeti képeit mindenkor apolitikus magány és befelé fordulás, a környezettel való egybeolvadás jellemzi. Ennek a nyugalomnak mondanak ellent a nemzeti sorskérdéseket megörökítő szimbolikus festményei, amelyeken a drámaiság és a jövőbe vetett hit különös kontrasztja kínál megannyi asszociációt. Művészi tevékenysége mellett legalább ennyire fontos Horváth pedagógusi munkássága. Pályája elején néptanítóként tartotta életben a magyar kultúrát, Tason nevelte gondolkodásra, hazaszeretetre az ifjúságot. Nevéhez fűződik a kunszentmiklósi gimnáziumban a rajz- és művészetoktatás felvirágoztatása. Munkásságát és nevelőtevékenységét 1997-ben Pilinszky-díjjal ismerték el.