Szobrokat farag, mert beszélni kíván veled

„Viccel” a szobrászattal

A kisplasztikáiról van szó. Miután beballagsz a Margit körúti HAP Galériába, rövid nézelődés után úgy találod, a kisplasztika szó nem fedi a Kutasvalóságot. A légies, minden ízükben tökéletes, mégis érzéki, netán frivol leányalakok „igazi” szobrok. Nézheted őket közelről, avagy néhány lépés távolságból, egy idő után elfelejted a méreteket. A varázsuk csapdába ejt, egész alakos lényekké válnak, s úgy érzed, mindegyikkel külön-külön el tudnál beszélgetni, oly’ egyéniek.

Anyanyelvünkben létezik egy főnév, mindössze három betűből áll, de tán a legpontosabban írja körül Kutas leányalakjait. Ez a szó a báj. S ami vele jár, a szelídség, üdeség, szépség. Aligha álmodtak bájosabb figurákat bronzba, gondolod magadban, s akkor megpillantod a galériába lépő – uram bocsá’ – művészt… A mackó termet, a kőfaragásban edzett kezek láttán egy lélegzetvételnyi zavart érzel. Kutas sportosra nyírt haja és szakálla nyugalomba vonult vízipólóst sejtet.

Mindez elmúlik, amikor a lóca végére ültök, és a drótkeretes „doki-szemüveg” lencséi mögé nézel. A szemeiből végtelen derű árad. Ugyanakkor azt is észreveszed, ezek a szemek figyelnek téged. Feltérképeznek. Elraktároznak. S csak ekkor érted meg igazán, honnan származik szobrainak, kisplasztikáinak, érmeinek könynyed természetessége.

Bár szíve mélyén élete végéig hegyvidékinek szándékozik vallani magát, „szerelmetes, rakoncátlan” városa Sopron. Nem tehet róla. Még egy hónapos sem volt, amikor odavitték nyaralni, s attól kezdve minden évben így történt. 1943-ban is, amikor nyolcévesen azért utazott le a családjával, hogy elkerüljék Budapest bombázását. Honnan sejthették, a Sopronért folytatott harcok lesznek a legádázabbak a második világháború vége felé? Ott ragadt, 1946-ban ment vissza újra Budapestre a családdal együtt, és beiratkozott a Lónyai utcai református gimnáziumba.

1952-ben két fontos esemény történt az életében. Egyfelől az állam megszüntette reakciósnak nyilvánított iskoláját, s ekkor megértette, mit jelent deklaszszált elemnek lenni, ha valakinek református lelkész az apja, bárónő az anyja s a nagypapája Podmanini és aszódi báró Podmaniczky Pál dr. theol. Másfelől a soproni Ágoston Ernő rajziskolájában találkozott a nejével, „aki akkor még nem volt az”. A 16 éves Hoff man Henriette három hónappal volt nála idősebb, a barátnői ugratták, amiért egy „taknyos gyerekkel járt”, amikor ők kizárólag a helyi főiskolásokkal randevúztak.

Mindketten a Képzőművészeti Főiskolára jelentkeztek, s mivel Henriette a háború miatt vesztett már egy évet, „alsós lett”, így helyreállt a rend.

– Tulajdonképpen sebész akartam lenni, békát és egeret boncoltam – vallja –, de mindeközben rajzoltam, főleg karikatúrákat, többek között Rákosiét és Kossuthét és a kollégáimét.

Részlet a HAP Galéria július 11-ig nyitva tartó kiállításából

Bizonytalan volt a jövőjét illetően, így egyszerre jelentkezett a képzőre és az orvosira. Az előbbi jött be hamarabb, de hogy a szüleit is megnyugtassa, nem az éhenhalás az életcélja, a szobrász szak mellett felvette a rajztanári szakot is.

– Őszinte legyek? Még ekkor sem volt hivatásérzetem. Felvettek, de koncepció nélkül lézengtem. Lógtam az előadásokról, a kőfaragást egyáltalán nem látogattam. Két éven keresztül medikus barátaim be-becsempésztek az anatómiai előadásokra. Egyszer kézfejet bontottunk le. Megállt az előadó a hátam mögött. Bár fehér köpenyben voltam, átfutott az agyamon, most buktam le. Hallom a professzor hangját: „Jöjjenek ide, kollégák, így kell ezt csinálni…”

A második, döntő élmény a hódmezővásárhelyi nyári művésztelepen érte utol. Lógott, mint rendesen, nem csinált semmit. Se parasztot kapával, sem munkást kalapáccsal. A piacon meglátott egy mókás fejű kisfi út, vörös, szénaboglya hajkoronával. Aprópénzét feláldozva rávette, jöjjön el másnap modellt ülni. A kisfiú meg is jelent – kopaszon. A hallgatók közül senkinek sem volt kedve így lerajzolni, megmintázni. Az arcán szinte semmi sem volt a helyén. Kutasnak éppen ez tetszett, s másfél óra alatt megmintázta.

Októberben, a főiskola első napján Pátzai mester nézte végig a kidüllesztett mellű művészpalánták nyári termését. Kutasnak ez volt az egyetlen darabja, utolsóként került sorra. Pátzai megpödörte híres bajszát: „Ahá, ez viccel a szobrászattal… De legalább csinált valamit!” Ennél nagyobb dicséret nem érhette a hallgatót. Ettől kezdve Kutas jelesnél rosszabbat nem kapott.

– Minden véletlenül van, de mindennek megvan a története, s nevezzük azt magyarázatnak! – teszi szét karjait nevetve a szobrász. A huszonöt fős osztályból tizenketten diplomáztak, mindenki kapott egyéves ösztöndíjat, kivéve őt, mert mint mondták, „neked ott van a tanári diplomád”. – Összeházasodtunk, én elmentem Soroksárra tanítani, egy elemi iskolába, de anyagilag kínlódtunk. Kényszerűségből, a diploma után (!) tanultam meg követ faragni, a pontozógépet és a kalapácsot kezelni. Én faragtam ki az összes állapotos kolléganőm rendelésre készülő munkáit. Megszerettem a kőfaragást. S lassan önálló megbízásokat is kaptam. Az első szobor Baján van fölállítva.

És születtek a nagyméretű kő- és bronzszobrok a keze alatt, szerte az országban. A Birkózók című kettősét faragta, amikor odalépett hozzá egy karfi olfülű, nyugdíjas birkózó, és megkérdezte: „Hol birkóztál, öcsi?” „Sehol.” „Az nem lehet! Ezt a mozdulatot csak profi birkózók ismerhetik…” – Erről semmit sem tudtam. Csak a követ éreztem, mi van benne, és az anatómiát.

A véletlenek sora 1973-ban folytatódott. Egyévi kísérletezés s némi törés-zúzás után a zsűri elfogadta a Paksi Madonnát, amely először hívta fel a szakma figyelmét Kutasra, s ma is ott áll a paksi rendelőintézet előtt. Az állam évente négyszer vásárolt kisplasztikát, kétszer a Képcsarnok számára, sokszorosításra. Kétszer a minisztérium vett nemes anyagból egyedi példányokat az Állami Gyűjteménynek. Kutas beadta a később „Tótágas”-nak nevezett kisplasztikáját, amely a Paksi Madonna mintázásakor nyert impressziók alapján született, félrecsapott Florentin kalappal a leány fején. Elfogadták. A következő alkalommal újra egy groteszk női aktot mintázott.

Melocco Miklós meglátogatta a kollektív műteremben. „Mit vacakolsz, Kutas, korábban megvették a szobrodat, ne reménykedj, hogy újra fognak vásárolni tőled!” De tetszett a zsűrinek, mégis megvették… Megtalálta élethivatását, rájött a kisplasztika ízére. Darabjai kikerültek Hollandiába, majd egész Európába, végül az USA-ba és a világ minden részébe. – „Kibuliztam” magamnak egy szolgálati útlevelet, s azzal jártam a világot, a galériák meghívóleveleivel felfegyverkezve.

Kérdezték az emberek: „Kutas, hogy tudsz te ilyen halál jó nőket mintázni?” Nem tudom. Nem használok modellt. Álmok, álmok, álmok… És pillanatok, amelyeket elkapok bárhol, amerre járok.

Az utolsó véletlen: ’74-ben egy ad hoc beadott munkával megnyeri Firenzében a Giorgio Vasari nemzetközi emlékérempályázatot húsz ország négyszáz résztvevője előtt.

– Ez az esemény indította el a pénzérme-pályázataim sorát. Mintegy huszonöt pályázatból tizenhármat megnyertem, ennek eredményeképpen születtek meg az alpakka, ezüst és arany emlékpénzeim. Azért jók a magyar érmek, mert szobrászok csinálják, akik nem síkban, hanem térben gondolkodnak.

Kutas László boldog ember, áprilisban múlt hetvenkét éves. Az utolsó negyed században már, úgy gondolja, megtalálta önmagát. Maga mellett tudhatja feleségét, „Hoff mannót”, akiből restaurátor és főleg a vele együtt kiállító festőművész lett, valamint két lányát és három unokáját, akik kivétel nélkül örökölték szüleik, nagyszüleik művészvénáját. – Nem lettem gazdag, a vagyon soha nem érdekelt; valaki azt írta rólam, adakozó művész vagyok. Ha nem hangzik túl álszerénynek, bevallom, a mások öröme okoz örömet nekem.

Még egyszer végigsétálsz a galéria vitrinjei és polcai között, tekinteteddel végigsimogatod az üveg alatt megbúvó érmeket, a társasági alakzatban összerakott zenészszobrocskákat, Mary Poppinst az esernyőjével, a Napimádót, a Tinédzsereket, az Álmodozót, Klotildot a rács előtt és párját, Matildot a rács mögött, és a többieket, Beatét, Rebekát vagy a Cigány Madonnát…

Amikor behúzod magad mögött a galéria ajtaját, úgy érzed, Kutas személye megragad. Munkái és a vele folytatott eszmecsere örömmel töltenek el téged is.

S. D. Gy.