Vadasparki mesék

 

A vadasparkba is beköszöntött a kánikula, kegyetlenül tűzött rájuk a napsugár. Eleinte mit sem törődtek vele. Mindenki buzgón köszörülte a torkát, s próbálgatta a hangját. Rongyos Bölény és családja brummogta elő a basszust, Vulpi, a róka csaholta fel a tenort, míg Ricsi, a vendég feketerigó adott szárnyakat a szoprán énekeseknek. Mindez még szöveg nélkül ment, csupán hangoltak, akár egy lombalji hangversenyzenekar. Teltek-múltak a percek. Kisjanó, szokása ellenére, késett. A dél közeli hőség megtette a magáét. A lelkesedés lelohadt, a zenei felhangok fokozatosan elhaltak, s nemsokára csupán lihegés, szuszogás, horkantás, fújtatás, szipogás és sóhajtozás hallatszott a szónoki hordó körül. Aki nem adott ki magából semmiféle hangot, csupán azért tette, mert a nyelvét lógatta ki a szájából.

– Mindenki itt van? – bukkant fel végre Kisjanó az állatbizottság tagjaival a nyomában. Pillanatra mindenkinek elakadt a lélegzete. Alig ismerték fel barátjukat széles karimájú szalmakalapban, sötét szemüveggel az orrán. Az arcát, a füleit, a kezeslábasból kicsüngő kezeit vastag naptejréteg fedte. Donga, a zöld erdei kígyó nem állta szesszentés nélkül. – Úgy néz ki, mint egy bohóhó- hóc – vihogott Vulpi fülébe. A róka sürgősen rálépett a hüllő fejére. – Hallgass! – vinnyantott barátjára. – Ha Kisjanó meghallja, mehetünk vissza az állatóvodába sakálkölyköket dajkálni. – Hm. Szóval mindenki…? – hallatszott a gyakornok hangja szalmakalap árnyéka alól. Az állatok felocsúdtak, a sorok megbolydultak. A park lakói egymást méregették. – Valóban… Mindenki? Rongyos bölény köszörülte a torkát. – Aham-aham. Úgy tűnik, mintha Sünit nem hallottam volna korábban hangolni… aham. Igazi Nyuszi felágaskodott a Kétszáz Literes Hordó tetején. – Senki se mozduljon! Mindenki nézzen körül jól a lábainál! Hátha visszaaludt a fűben. Az állatok illegtek billegtek, s a kert talaját vizsgálgatták maguk körül. Nehogy véletlenül is rálépjenek a sündisznóra. Ám Süni nem volt sehol! Micike, a mezei egér, mint hasonló helyzetben mindig, most is elemében találta magát. – Rohanok, megkeresem! – ciccentett fontoskodva. Azzal leugrott Dirr-dúr Kandúr fejbúbjáról, és eliramodott a kisállatok házikói felé.

 

– Addig is vegyük át a dal első sorát, barátaim – vette vissza a kezdeményezést Kisjanó. – Énekeljétek utánam: „Van teve egypúpú, van kétpúpú, sőt több!” Az állatok oly odaadással vetették magukat a nótába, hogy jóformán senki sem vette észre az időközben visszatért mezei egér kétségbeesett ugrabugrálását a macska kobakján. – Figyeleeeem! – cincogta, de a dal hangzavara elnyelte hangocskáját. Dirr-dúr kandúr a fejéhez kapott, megragadta az egér farkát, s kéjes mosollyal úgy rázogatta Micike testét a tömeg fölött, mint sekrestyés a misecsengőt. A hangpróba azonnal megszakadt. – Süni lábnyomai a sivatagba vesztek! – visította a mezei egér hangszálai tetején, majd egy akrobata ügyességével a kandúr orrába mélyesztette a fogait.

 

 – Hányszoly mondtam, hogy addig tekelygeted a falykam, amíg el nem tölyik! – közölte különös, selypítő torokhangon, ajkai közt a macska fintorgó orrával. Dirr-dúr Kandúrnak egy pillanatra az a képtelen ötlete támadt, hogy mancsának egyetlen legyintésével a szájába söpörje az izgága egeret. Aztán a jobbik esze győzött. Micikét óvatosan visszahelyezte a fejbúbjára. A mezei egér kezeivel tölcsért formálva onnét ismételte villámgyors kutatómunkájának eredményét: – Süni lábnyomai a sivatagba vesztek! Kisjanó arca, ha lehet, még sápadtabbá vált a naptej rétege alatt. A SIVATAG! Hirtelen eszébe jutott minden, amit az iskolában tanult a sivatag veszélyeiről. A hatalmas távolságok, a mindent beborító homok, a nehéz tájékozódás, az útvesztés, a forróság, a szárazság, a kiszáradás, majd a szomjhalál! A fejéhez kapott. Lehet, hogy az ötlet megvalósítása túl jól sikerült? És Süni ott kóvályog étlen-szomjan a homokdűnék között? Menten a segítségére kell sietniük!

 

Azon nyomban, a Kétszáz Literes Hordó tetejéről, megszervezte a mentőexpedíciót. Tudós, a szamár az istállóba ügetett a kordéjáért, Igazi Nyuszi és Dirr-dúr Kandúr az öreg erdész irodájába loholt hordágyért, Kiskáró, a varjú a közeli vendéglő konyhájába tartott egy szivacsért, maga Kisjanó egy vödör vízért indult az erdészház felé. Vulpi mint kutyaféle rendelkezett a legjobb szaglással. Az ő feladata volt, és csakis az övé, hogy behatoljon a sivatagba, s kövesse Süni lábnyomait. A róka könnyű állat, kicsiny mancsokkal, így nem történhet nagy baj, ha véletlenül rálép a sündisznóra, ha történetesen befújta egy éjszakai homokvihar.  Mi van akkor, ha Süni elalélt, összegömbölyödött, és nem tudjuk kézbe venni a tüskéi miatt? – vetette közbe Mafla muflon. Igaza volt. Erre senki sem gondolt. Sasszem, a parlagi sas vállalkozott, hogy elrepül a szertárba bőrkesztyűért.

 

Az állatok izgatott csevegés közepette Elk kifutója felé özönlöttek, és a kerítés mentén körbevették az újonnan született Budakeszi Sivatagot A Nap éppen delelt, a hőség már-már kibírhatatlannak tűnt. Aki tehette, a környező lombok árnyékába húzódott, s nyakát nyújtogatva figyelte az eseményeket. A sivatag kihaltnak, elhagyottnak, amolyan reménytelen helynek látszott. A forró levegő rezgett a sárga homok fölött, az erdő felőli sarkában Kisjanó délibábot vélt felfedezni. Mintha csúfolkodó kismanók incselkednének vele a távolból… – Borzasztó lehet sivatagban élni – gondolták a többiek. – Kemény legény lehet a talpán az, aki bírja az effélét. Vulpi közben a harminchetedik körét futotta a sivatag közepén, orrával szántva a homokot. – Süni itt körözött az éjszaka – csaholta földig lógó nyelvvel Kisjanó irányába. Pillanatra behunyta a szemeit, majd kinyitotta, de hiába. Minden összefolyt előtte. Még egy félkörre futotta az ereje, aztán felbukott. Lassan a hátára fordult, lábait a levegőbe meresztve. Mint akiből kisszállt a lélek.

 

Az állatok megrettenve szemlélték a jelenetet a kerítés biztonságos oldaláról. Sejtették, hogy a sivatag veszélyes hely. De hogy ennyire?! Szerencsére Kiskáró idejében érkezett a szivaccsal. Késlekedés nélkül Vulpi arcába nyomta. A róka akkora szaltót ugrott, mint egy vásári mutatványos. Prüszkölt, az orrát csavargatta, a szemeit dörzsölgette, miközben a saját farkát kergetve igyekezett elkapni a „sivatagi gyilkost”… Tehetett arról a szerencsétlen varjú, hogy előző este ecetes szivaccsal  mosták le a vendéglő bárpultját? Micike volt az egyetlen, aki sündisznóul is tudott gondolkodni. Hisz Süni képes messziről kiszimatolni a vizet! Se szó, se beszéd, átbújt a drótháló alatt, és a tábla alá iramodott, melyen ez a szó állt: OÁZIS. És egy nyíl mutatta az irányt. Azonnal rátalált Süni lábnyomaira. S lám, néhány méter után milyen látvány tárult elébe!

 

Süni a deszkából, hullott gallyakból és zöldre pingált lepedődarabokból összetákolt „pálmafa” árnyékában áztatta lábait az oázis gyermekpancsoló méretű „tavában”. Elégedett mosollyal simogatta gömbölyű pocakját. – Ez a mivatag nevű csemege csodálatos… – fordult a száját tátó mezei egér felé, amikor észrevette őt. – Mondhattátok volna, hogy egyszerű hernyógubókról van szó. Tele van velük a homok. Gyere, kóstold meg te is – intett a hatalmas halom gubó felé.  Micike, hátra-hátra nézegetve, tétován megindult az oázis felé. Ebben a pillanatban zsivaj hallatszott a főkapu felől, majd méltatlankodó hörgés, torok mélyéről jövő ordítás következett… Megérkezett váratlanul Kamill, a teve! S hogy mit szólt „a sivatag hajója” a történtekhez, azt a legközelebbi hűvös napon mesélem el nektek.