Vadasparki mesék

A budakeszi templom tornya elütötte a delet, a Nap, ha lehet, még melegebben tűzött alá. A sivataggá varázsolt kifutó fölött rezgett a levegő, a körülötte heverő állatok nyelvüket lógatva pihegtek.

Amikor Micike, a mezei egér hírül adta, hogy megtalálta Sünit az oázis tavának partján, és minden rendben van, a kerítés mentén csupán megkönnyebbült sóhajok hallatszottak. Senki sem mozdult. Érthető módon egyikük sem volt hajlandó kockáztatni bőrét a delelő sivatagban! Még hogy úgy járjanak, mint Vulpi, a róka! Egyik pillanatban lábait égnek meresztve alél a forró homokra, a következőben kereng, a saját farkát kergetve, miközben azt csaholja, „ha elkaplak, megharaplak, ha elkaplak, megharaplak”! A Budakeszi Sivatag rejtélyes veszedelmekkel zsúfolt, gondolták magukban az állatok. Lám, Micike is úgy pattog páros lábbal a kijárat felé, mint egy zsebből pottyant bébi kenguru… Honnét sejthették, hogy Kiskáró, a varjú, buzgalmában ecetes szivaccsal dörzsölgette a hőségben elájult róka arcát, és a folyadékból bőven jutott a ravaszdi szemeibe is?! Azt sem tudhatták, hogy Micike kezeit égette a forró homok, s jobbnak látta, ha ausztrál rokonainak módszerével hagyja el a sivatagot, amilyen gyorsan csak lehet. Mégis, amikor az út aljáról felharsant Kamill, az egyiptomi teve rekedt ordítása, mindenki talpra ugrott. A tudásszomj legyűrte bágyadtságukat.

Az állatok kíváncsiak voltak a pillanatra, amikor a távoli sivatagok legendás hajósa először lép az általuk összehordott homoktenger peremére, és elleshetik egy valódi világutazótól, miképpen kell kezelni a torkot szárító hőséget, a bokát is elnyelő homokot, a könyörtelen napsugarat, a távolságot és mindazokat a nehézségeket, amelyeket a sivatag görget a vakmerő kalandor útjába. Nem láthatták a tevét, csupán a hangját hallották, de ez a hang tiszteletet ébresztett mindenkiben. Még Rongyos bölény is felemelte busa fejét a földről, amire eddig nem adódott példa a vadasparkban. Micike egyetlen szökelléssel Dirr-dúr Kandúr ölében termett, s onnét kukucskált az erdő árnyékosába. Röstellte, de képtelen volt uralkodni orrcimpáinak remegésén.

– A makkocskáját – jegyezte meg Igazi Nyuszi –, attól tartok, Kamill fölöttébb nyűgös hangulatban van. Talán az éghajlatunk nem kellőképpen forró a számára. Félek, Elk egykori karámja sem lesz elég tágas neki, hogy valóban sivatagban érezze magát. Ha hűvösnek találja, mérgében szét fogja rúgni a homokot… A makkocskáját, lehet, hogy felsültünk, azaz süthetjük a sivatagunkat, ha értitek, mire gondolok.

– Ühüm, ühüm – bólintott aprókat Dirr-dúr Kandúr –, tökéletesen igazad van, Igazi Nyuszi. Meglehet, némi beilleszkedési nehézségnek nézünk elibe…

A párbeszédet hallva Micike is szapora bólogatásba fogott, s győzködő hangon cincogva ismételgette: „persze, persze, meglehetős probléma ez a hideg homok”, ám fogalma sem volt, mire gondol Igazi Nyuszi, s azt meg végképp nem tudta elképzelni, miként lehet ennyi homokot megsütni olyképpen, hogy Kamill elégedett legyen vele. Hogy leplezze zavarát, heherészve Igazi Nyuszi felé fordult.

– Már megbocsáss, Főnök, de bizonyára felmelegedtünket szándékoztál mondani a felsültünk helyett, nemde? Hisz egér- vagy macskasültről még nem hallottam, de pácban sült nyúlról annál gyakrabban, mióta…

A füles, amit Igazi Nyuszitól kapott, arra késztette Micikét, hogy a levegőben szaltózva fejezze be eszmefuttatását: – …mióta egérlyukat bérelek Gyula bá’ irodájában… A peches surranó a vadasparki légierők parancsnokának lábai elé pottyant. A parlagi sas meglepetésében az egér fejére koppantott csőrével. A második, végzetes csapásra készült, amikor szerencsére felismerte az egérben Micikét, az állatbizottság tagját.

– Hoppá, Micike – vijjogott barátságosan a kába rágcsáló fölött –, fogalmam sem volt, hogy repülni tanulsz. Ha úgy kívánod, egy alkalmasabb időpontban megtanítalak a biztonságos landolás titkára!

– Kösz, drága Sasszem, hehehe, egyelőre az elrugaszkodást gyakorolom. Majd megkereslek… Uh, a fejem!

Azzal visszakúszott a macska biztonságos ölébe. Egész úton odafelé magán érezte Igazi Nyuszi vasvilla tekintetét. Hogy visszanyerje lelki egyensúlyát, vékonyka hangján egy ártatlan kuplét kezdett énekelni: „A kutya a ko-onyhában, a kolbászt ellopta. A szakácsné haragjában, a fülét me-eghúzta…”

Micike köszörülte a torkát, hogy belekezdjen a második strófába is, ám ekkor ismét felhangzott Kamill fülrepesztő ordítása, immáron közelebbről, s azt szorosan követte Kiskun és Majsa, a szürkemarhapáros bőgése. Nem sokkal ezután az állatok meghallották a nehéz parasztszekér zörgését is. Elképedve nyújtogatták nyakukat a közeledő hangok irányába.

Kisjanó, a gyakornok-állatgondozó lekapta szalmakalapját, tenyerét végighúzta naptejjel bekent homlokán, s a fehér masszát szórakozottan a hajára kente. Sejtette, valami nincs rendjén a tevével. Kisjanó és az állatok még sohasem hallottak tevehangot. Fogalmuk sem volt, újonnan érkező társuk örömében, bánatában vagy fájdalmában ordít fel olykor-olykor. Egymásról már tudták, mikor barátságos az ugatás, brummogás, horkantás, vijjogás vagy éppen a kelepelés, és mikor nem. De a sivatag hajójának hangulatváltozásaiból egy jottányit sem értettek. Elsőnek az ökrök villásszarvai bukkantak ki a hajlatból, majd a szekér bakja, amelyen óriási meglepetésre Gyula bá’ ült, ostorral a kezében.

– Nee, te nee! – legyintett vele Kiskun és Majsa farára, az utolsó nekirugaszkodásra ösztökélve őket.

A szekér öblében Kamill himbálódzott! Különös látványt nyújtott. Nagyméretű strandtörülköző volt turbánszerűen a fejére tekerve. A nyaka ide-oda nyekklett, ahogy a vasabroncsos fakerekek a göröngyökön döccentek erre-arra. Egyetlen púpja ernyedten fityegett az oldalán, mint egy leeresztett gumifotel támlája. Egy csapásra mindenki megértette: az egyiptomi tevék szótárából a „keserves ordítás” címszó alatt található kifejezést hallgatták egy idő óta.

Valóban, Kamill „ramatyul” nézett ki. Hogy azt ne mondjam – ijesztően. Mint teve, aki az utolsókat rúgja. Kisjanó ijedten fúrta magát keresztül az állatseregleten. Azt sem vette észre, hogy naptejtől fénylő hajbozontjáról lecsúszott a szalmakalap, amit Tudós, a szamár azon nyomban jóízűen befalatozott.

– Mi történt, Gyula bá’? Az öreg erdész komótosan az ökrökre legyintette az ostort.

– Hó, te!

A szekér egy zökkenéssel megállt. Gyula bá’ a gyakornok felé fordult.

– Kamill nem bírta a kánikulát. Borogatást kellett tenni a fejére!

Azzal hátrabökte makkleveles kalapját, s kipukkant belőle a visszafojtott nevetés, amitől a könnye is kicsordult.

– Egy… egy sivatagi teve Afrikából nem állta a budapesti hőséget… még ilyet sem hallottam! A nevetés ragadós volt. Kisvártatva a vadaspark teljes állománya a szekér körül kacagott, kacarászott, vihogott, kuncogott, gurgulázott, heherészett vagy hahotázott, ki-ki a tehetsége szerint. S lám, mi történt? Kamill félpercnyi tétovázás után elkezdett röhögni, ahogy csak az egyiptomi tevék tudnak. Még ennyinek sem kellett eltelnie ahhoz, hogy a többiek a szívükbe zárják a jövevényt. Mert nincs annál szebb, ha egy új barátnak van humorérzéke, s tud nevetni akkor is, ha azt a saját számlájára teszi.

Egyik oldalról Kisjanó, a másikról Gyula bá’ támogatta, miközben Rongyos bölény hátulról tolva segítette át Kamillt a karám bejáratán. A teve csak ekkor hagyta abba a kuncogást.

Leesett állal nézett körül. Egy igazi sivatag? – kérdezték ámuló szemei. Az orrát a levegőbe emelte, s szippantott néhányat. Oázis! Víz! Érezte, amint lábaiba visszatér az erő. Galoppozni kezdett a karám túlsó vége felé. Eközben Süni jóízű álomba szenderülve lógatta lábait az oázis vizébe. A hernyógubókról álmodott, amelyeket a sivatag homokjából gyűjtött halomba a házilag összetákolt „pálmafa” árnyékában.

Ő volt az egyedüli vadasparki lakos, aki nem lett szemtanúja a karikatúrába illő jövevény csodával határos felgyógyulásának.

Kamill térdre vetette magát a tavacska szélén, a víztükör fölé hajtotta turbános fejét, és néhány gurgulázó hörpintéssel csontszárazra itta az oázist! A hátán üresen csüngő bőrtasak egy pukkanással a helyére ugrott. Ahogy mondják, a teve a púpját is megszívta. Kamill arcán boldog mosoly ömlött szét. A turbánja alól a sóbálvánnyá meredt állatseregletre kacsintott, majd eldobta magát, s önfeledten meghempergett a vadasparki sivatag fövenyén.

– Úgy néz ki, új barátunk hazatalált – dörmögte Gyula bá’ Kisjanó fülébe.

A gyakornok felkiáltott:
– Isten hozott közénk, Kamill!

Kiskáró felkárogott a kerítés tetején: „Van teve egypúpú, van kétpúpú, sőt több!” A vadaspark lakói rövidesen három szólamban énekelték a Kamillt köszöntő dalocskát…

Somogyvári D. György