Vadasparki mesék

Kamill, az egyiptomi teve érkezésének híre szó szerint keresztül-kasul szárnyalta a várost.

A vadasparkban és környékén élő madarak csipogva, turbékolva, károgva, vagy éppen énekelve vitték szerteszét az újságot nemcsak Budakeszi térségében, de a főváros minden háztetejére, utcájába és parkjába is. Valamily kisebb csoda révén az emberek fülébe is eljutott a „Turbános Teve” története. A látogatók elözönlötték a parkot, főként a hétvégéken. Mindenki látni akarta e különös jövevényt. Tudnotok kell, Kamill nem volt hajlandó megválni színes strandtörülközőjétől, amelyet érkezése napján Gyula bá’, az öreg erdész csavart a feje köré, amikor a teve rosszul lett a budapesti kánikulában!

– Igaz, az afrikai sivatagban születtem, s ott éltem le eddigi éveimet – mentegetődzött Kamill kellemesen hörgő hangján –, de ilyes fullasztó hőségre, amit a ti országotokban tapasztalok, nem emlékszem. Pillanatig sem bírnám ki borogatás nélkül… – tette hozzá barátságosan böffentgetve.

Ama emlékezetes nap óta Kisjanónak, a vadaspark gyakornok-állatgondozójának reggelente néhány fölöttébb fontos feladata akadt. Amint felbukkant a nap a János-hegy és a Nagy-Hárs-hegy közti hágó felett, két jókora, vízzel töltött dézsával elindult a sivataggá átalakított karám felé. Kamill szokása szerint az Oázis csatakos partján kérődzve várta új gondozóját.

Kisjanó újrakötötte a teve turbánját, majd a fejére öntötte az egyik dézsa tartalmát. A vastag frottírtörülköző felitta a hűvös folyadékot, s a teve ekkor végre elmosolyodott. Nyelvével a pofazacskójába tuszkolta az agyonrágott csumát, és így szólt:

– Szalam Alájkum! Ami mindennapi egyiptomi állatnyelven azt jelenti: helló! Mire Kisjanó szertartásosan így válaszolt:

– Kejf Hálak? Hogy vagy? – Hmmm… Nagyon ’atacs! – volt a rutin reggeli válasz. – Hát, nagyon szomjas vagyok!

Amint látjátok, Kamill nem múlatta az időt fölöslegesen a vadasparkban. Itt-ott már becsúszott egy-egy magyar kifejezés is a szókincsébe…

Kisjanó ekkor elé tette a másik, friss kútvízzel teli dézsát, amelybe előzőleg pohárnyi szamárkórómézet kevert. A teve imádta e növény édes-keserű ízét, mely ki tudja, miért, elnyomta vágyakozását a Szaharában rohangáló ördögszekerek bogáncsai iránt.

Feltápászkodott, s egyetlen lélegzetvétellel feszesre szívta púpját, majd apró, megelégedett horkantásokkal leheveredett a műpálmafa árnyékába. Ezalatt a gyakornok-ápoló kinyitotta a csapot, s feltöltötte az Oázis medencéjét fürdővízzel. Kamill addig nyújtózkodott, míg sok-sok mérföldet bejárt patái a hűs vízbe nem értek. „Csodálatos érzés”, gondolta ilyenkor magában, „ha az embernek saját, külön bejáratú sivatagja van…”

E jelenet ekképpen ismétlődött minden áldott nap. Egészen ma reggelig.

Hogy mi történt? Megérkeztek az ikrek! Egyenesen a Balatonról! Kari és Vali az afrikai szafari befejezése óta nem találkozott Kamillal. Gyula bá’ felkérésére Apa és Anya vitte le őket a magyar tenger mellé. A határtalan afrikai sivatagok és bozótosok után kissé szűk lesz számukra a családi kert, érvelt az öreg erdőkerülő, másrészt Kamillnak szüksége van egy kis nyugalomra, hogy megszokja új szállását és barátait. Az ikrek látványa túlságosan emlékeztetné őt az expedíció során átélt kalandokra, s talán honvágyat ébresztene érzékeny lelkében.

A teve alig ismert rá barátaira. Az elmúlt hetek során Kari és Vali fél fejjel megnyúlt, a magyar konyhának köszönhetően ugyanakkor picit kigömbölyödött. Ami a legfontosabb, időközben betöltötték hetedik életévüket, s e tényre roppant büszkék voltak. Ennek megfelelően felnőtt módra igyekeztek viselkedni a karámok között kanyargó úton. Méltóságteljesen integettek a kerítéshez tóduló állatoknak, amolyan „hogyszolgál- a-kedves-egészségedkisbarátom”- stílusban, s éppen olyan kimérten biccentgettek a fejükkel jobbra és balra, mint ahogy Apa és Anya szokott az utcán, amikor kedves, de távoli ismerősökkel találkoznak. Az állatok kissé megszeppentek, ennél sokkal többet vártak, de hogy mit, azt pontosan nem tudták megfogalmazni magukban. Még Tudós, a kordét húzó szamár is kérdőn fordította hátra a fejét a kocsirúd mellől, valóban a bakon ülnek-e még az ikrek, annyira csendben voltak.

– Ilyenek az emberek – csóválta busa fejét Rongyos bölény, amint csalódottan visszafordult a kerítéstől. – Könnyen fejükbe száll a dicsőség.

Még Gyula bá’ agyában is átfutott a gondolat, a gyerekek mintha nem örülnének annyira a viszontlátásnak, mint remélte. Lopva rájuk pillantott, de nem szólt egy szót sem. Az erdész bölcs ember volt. Azonnal átlátott a szitán. Ez a felnőttesdi nem sokáig fog tartani. Titokban elmosolyodott, s a gyeplővel gyengéden a sivatagi karám felé terelte a szamarat.

Perc sem telt el, s az ikrek földbe gyökerezett lábakkal álltak a kifutó kapujában. Nem akartak hinni a szemüknek! A bejárat belső oldalán sötétre pácolt faoszlop állt, a tetején táblával: „Ön a Kamill sivatag területére lép”!

Valaki nyílformára fűrészelt deszkadarabokat szögelt az oszlopra, amelyek különböző égtájak irányába mutattak. Efféle feliratok álltak rajtuk:

„Sivatagi Átkelő Út”
„Oázis”
„Kamill Háza”
„Karaván Csapás”
„Szamárkóró Lelőhely”

És hasonlók. Kamill, aki a kordézörgését hallva szentül hitte, a reggeli lóheretakarmány érkezett házhoz, lustán felemelte a fejét. A következő pillanatban akkorát ugrott, hogy a lábainál szunyókáló Süni ijedtében labdává gömbölyödött, és egyenesen a tavacska vízébe gurult.

A teve és az ikrek néhány másodpercig hitetlenkedve méregették egymást a távolból, a karámsivatag buckái fölött. Aztán megtört a jég. A turbános állat mulatságos galoppban igyekezett a látogatók felé, miközben fejhangon apró horkantásokat hallatott. Kari és Vali nyitott szandálban bukdácsoltak a még hűvös homokban rég látott barátjuk felé. Tökéletesen megfeledkeztek arról, hogy már elmúltak hétévesek, s ezért felnőtt módjára illenék viselkedniük. Visítva, széttárt karokkal vetették magukat Kamill nyakába. A teve lihegve tottyant a földre, s megvárta, míg az ikrek a hátára másznak. Óvatosan, de fölöttébb büszkén ügetett velük körbe, a kerítés, akarom mondani, a Kamill sivatag mentén, a fejét magasra tartva, mint aki tudtul akarja adni a világnak, milyen különleges barátai vannak. Tudós szamár iázott, Gyula bá’ szokása szerint a hasát fogta nevettében.

Ily módon az állatok hamar ráéreztek, a régi, mókás idők viszszatértek a vadasparkba, hisz meglehet, az ikrek idősebbek lettek, lényegében pontosan úgy szeretik az állatokat, mint hajdanán. Amikor a főbejárati kapu megnyílt, a beözönlő látogatók azonnal érezték, valami kellemes van a levegőben, a karámok lakói sokkal barátságosabbak, mint máskor, s így azok is, akik csak néhány órára érkeztek, a parkban maradtak egész napra, annál is inkább, mert a fák között hűsre találtak az egyre forróbban tűző nap elől. A bozóttelefon útján csakhamar minden bentlakó értesült a naplemente utáni öszszejövetelről, amelyet az állatok a Kamill sivatagban szándékoztak tartani, s amelyen Micike, a mezei egér valóra váltja fogadalmát, és végre pogácsát süt a teve tiszteletére.

Egyedül Süni nem volt képben. Mire sikerült kikászálódnia a tavacska vízéből, magára maradt az Oázisban. Talán említettem már, Süni nemcsak (kedvesen!) nagyothalló volt, de egy icipicit rövidlátó is, hiszen rendszerint az orra elé kerülő bogárral vagy hernyógubóval vesződött csupán. S valljuk be, még két lábra állva sem érte el egy mezei pitypang bóbitáját.

– Hé, van itt valaki!? – kiáltotta a világ négy tája felé, két prüszkölés között. – Megmondaná valaki, mi történik?

De válasz egy se jött. Mint tudjátok, a sivatagban még visszhang sincs. Nincs, ami visszaverje a hangot… Csoda, hogy Süni reménytelenül egyedül érezte magát, s nem mert elmozdulni az Oázis egyetlen pálmafájától?

„Még a végén eltévednék, s lecsúsznék egy jóféle mókáról”, morfondírozott magában. „Majd csak visszatér valaki a vízpartra”, tette hozzá később, „s elmondja, mi újság van a nagyvilágban…” Azzal a fa hűsébe húzódott, és folytatta a szunyókálást.

Így hát félő volt, egyedül Süni nem tudja majd, mi történik (és miért) Kamill kifutójában az este folyamán. S hogy ez valóban így esett-e meg, arról legközelebb olvashattok, kedves gyerekek.

(Somo)