Vadasparki mesék

Heteken, hónapokon át nem jött hír a Budakeszi Vadaspark Afrika Expedíciójáról. Elérkezett az idő, amikor Manó és Karesz az Egyiptomban megrekedt LI-kettő fedélzetén egyre többször kérdezgették egymástól, vajon merre járnak Gyula bá’ és a többiek.

A repülőgép törzsében berendezett vendéglőben kitűnően ment az üzlet, a titokzatosan mosolygó Mahmud, barátok közt Mahmud jól bánt velük, sőt, akadtak új barátok is – mégis, a pilóta és a repgépész már szerettek volna újra otthon lenni. S akkor, egy szélcsendes, hűvös reggelen, amikor a homokszemcsék még az igazak álmát aludták, megszólalt Manó pilóta mobiltelefonja. Gyula bá’ volt a vonalban.

– Visszaérkeztünk – mondta egyszerűen, majd hozzátette –, Kairóban vagyunk, a piactéren. Két óra múltán veletek leszünk. A hírre ujjongva ugrott talpra a két magyar. Egymásba kapaszkodva lejtettek kiskunsági topogót az üléssorok között. Amikor Manó megpillantotta a gyanútlanul belépő Fayalt, kedvenc pincérkollégájukat, odaugrott hozzá és két oldalról megcsókolta az arcát. Az arab ijedtében leejtette a tálcát, amelyen a teát hozta. Manó fütyörészve takarította el a romokat.

A vendéglő teljes személyzete, a korai turistákkal egyetemben, a repülőgép szárnyának hűsében gyülekezett. Felhajtották a város felőli ponyvát, hogy szemmel tudják tartani a piramisokhoz vezető utat. Ali, a szófukar szőnyegkereskedő a vízipipa füstjétől hunyorogva a távolba bökött ujjával:

– Hina, savara – dünnyögte. – Íme, az autó.

Fekete pontocska bontakozott ki a házak hosszú árnyékaiból. Mahmud, barátok közt Mahmud szeme felragyogott. Felismerte terepjáróját, az utánfutót, s benne Kamill, a teve körvonalait. Az ablakokból integető karok villantak, az ikreké, Anyáé, Apáé és Gyula bá’-é. Percekkel később a teve mellett felbukkant a két kutya, Lompos és Tádé feje is.

Mahmud, barátok közt Mahmud kezeit az égre emelte, majd berber módra leguggolt és homlokával háromszor megérintette a homokot. Ekképpen köszönte meg az égieknek, hogy épségben viszontláthatja a vadasparki csapatot, s nem utolsósorban szeme fényét, négykerekű homoknyűvőjét.

A felkavart homokfelhő egyre közeledett, majd néhány lépésre tőlük megállapodott. Mire kitisztult, Kamillt az óriás cserép mellett pillantották meg, amint flegma egykedvűséggel szemezgetett vendéglő legféltettebb kincsének, a dísz-datolyafának a terméséből.

– Most az egyszer, ah… – az el-gizai kereskedő elnézően legyintett. – Megérdemli! – ugrott ki a vezetőülésből Gyula bá’. Az öreg erdész fején ravaszul megkötött kendő pompázott, világoskék szemei úgy villogtak ki napégette arcából, mint egykoron Arábiai Lawrence-éből. Rövidnadrágban, inas lábain rugózva közeledett Mahmud, barátok közt Mahmudhoz. Összeölelkeztek, megropogtatták egymás csontjait. Gyula bá’ a tevére mutatott.

– Nélküle tízszer is elakadtunk volna a sivatagban. Mindannyiszor ő húzott ki bennünket a csávából!

Kamill egy pillanatra abbahagyta a csámcsogást, s repedt - megelégedetten getett a Nagy Fáraóhoz címzett fazék hangján megelé gedetten gurgulázott egyet.

Lassan kikászálódtak a kocsiból a többiek is. Láttukra elcsitult a társalgás. Különös fi gurák bontakoztak ki a szállongó porból. Apa nyitotta a sort. Az afrikai felfedezések hőskorából származó parafa sisak billegett a fején, térdzoknija volt, a nyakában egycsövű meszszelátó himbálódzott. Anya testét földig érő, napraforgósárga maszáj lepel burkolta, a fején agyagkorsót egyensúlyozott. Az ikrek zulu harci díszben pattantak az ámuló csoport elé. Egyforma borjúbőr mellényt és ágyékkötőt viseltek, meg kecskebőr sarut, a homlokukon feszülő leopárdbőr pántban strucctollak lengedeztek. Kecskeirhával burkolt pajzsot tartottak maguk elé, miközben bojtos végű harci botokkal hadonásztak.

– Impi! Vikela! Puffantak a botok a pajzsokon.
– Küzdjünk meg! Védd magad!
– Hajrá, Vali! – kiabálta be egy tinédzser lány.
– Ne hagyd magad, Kari! – válaszolt a kihívásra Karesz, és megcsörgette szerszámosládáját. Nevetés hallatszott a másik végről. Az emberek kíváncsian nyújtogatták nyakukat. Lompos és Tádé közeledtek, finnyásan emelgetve lábaikat a melegedő homokon.

Szakértelemmel belebeleszagolgattak a lábnyomok kuszaságába. Mindketten Lesothoszalmakalapot viseltek, napszemüveggel az orrukon! Úgy néztek ki, mint hajdani film sztárok a tengerparton. A különbség volt, hogy az utóbbiak kalapján nem kellett kivágni lyukakat a fülek részére… Sikerük láttán a két kutya egymásra bólintott. Szaharában először harsant a budakeszi erdők járőreinek csatakiáltása:

– Szimatot szimatra, szagot szagra, praclit praclira! Még azok is tapsoltak, akiknek fogalmuk sem volt, miről szól a rigmus. – De hol vannak a madarak? Gagó, a falábú gólya és Marci, a fakopács? – kérdezte Manó. Több se kellett az ikreknek, folyt belőlük a szó! Két teljes napon át, messze az éjszakákba. Többnyire a pilótafülkében üldögéltek, Vali az öreg pilóta térdén, Kari a druszájáén, Kareszén.

Amit az ikrek elmeséltek, abból egy másik könyvet lehetne írni, ezért meg sem kísérelem részleteiben elmondani nektek. Csupán a fontosabb dolgokat említem. A vadasparki expedíció a piramisoktól egyenesen a Líbiai-sivatag szíve felé indult, a Farafirah nevű magaslat felé, amelynek a tövében találtak egy oázist. Ott lakott a beduin, név szerint Vízfakasztó, aki megtanította őket (csakis az ikreket!), miképpen talál a vándor vizet a sivatagban. A tevekaravánok csapásán indultak tovább, a Nílus völgye felé. Ekkor akadtak el először, de Kamill, a teve kirángatta őket a homokból.

A folyó mentén érték el a Nasszertó partján Kalabsha romvárosát, ahol Kismahmud, a magányos pásztorfiú élt. Emlékeztek? Ő mentette ki Gagót és Marcit a krokodil fogai közül! Amikor megpillantotta barátait, sírva ölelte magához a féllábú gólyát és a vörös sipkás harkályt. A madarak itt megváltak az expedíciótól, úgy tervezték, tavasszal saját szárnyaikon térnek vissza Budakeszire. A szudáni határnál Gyula bá’-ék átkompoztak a tavon, és vonatra szálltak autóstól, tevéstől. A hírek szerint az út minősége rossznak ígérkezett a fővárosig.

– Képzeljétek, a vonatot az arab Elias vezette, aki tudott magyarul, mert nálunk tanulta ki a szakmát! – kiáltott fel Vali. Kartúmban ismét kocsiba szálltak, s Ugandán keresztül Kenyába, Tanzániába, majd Zambiába hajtottak. Útközben elhaladtak Afrika teteje, a Kilimandzsáró hegycsúcsa alatt, és meglátogattak olyan furcsa nevű állatparkokat, mint a Serengeti (ahol Elza, az oroszlán élt valamikor), a Ngorongoro vagy a Luangma. Kompra szálltak a Zambézin, lehajóztak a Viktória-vízeséshez, amelyet a bennszülöttek Nagy Mennydörgésnek neveznek és istenként tisztelnek.

Az Okavango sivatagi deltájában fából kivájt csónakokkal bolyongtak napokig, krokodilok között, a Kalahári-sivatagban, az állathordák közelében találkoztak az apró termetű bozótemberkékkel, a busmanokkal egy éjszaka, a tábortűznél, amikor a törzs egy antilop elejtését ünnepelte. Namíbiában összefutottak Ovambóval, a sivatagi elefánttal és népével, míg lejjebb, a vörös dűnék között Hiherivel, a foltos hiénával váltottak szót naplemente után. A Budakeszi Vadaspark Afrika Expedíciója a fekete kontinens déli csücskénél, Fokvárosban gőzösre szállt, és az Indiai-óceánt, majd a Vörös-tengert végighajózva érkezett vissza Egyiptomba.

– És mit tanultatok az állatoktól Afrikában? – borzolt Kari szőke hajába Karesz.
– Óh, sok minden fontosat! – válaszolt bátyja helyett Vali. – Például azt, hogy az állatok jobban megértik egymás nyelvét, mint az emberek.
– S azt, hogy nem hagynak maguk után szemetet. Az elpusztult vagy elejtett állatnak minden egyes porcikájára szüksége van valakinek vagy valaminek – vette vissza a szót Kari.
– És láttunk vízilovat, amelyik a partra tuszkolt egy vízbe esett szarvasgidát!
– A gepárd éjszaka altatódalt csiripelt a kölykeinek, hogy elaludjanak!
– A selyemmajmok így köszöntek egymásnak: vour-horhor! Nyounak nevezték az óriás baglyot és Ah!-nak a hiénát, és embergyerek módon kinevették, mert nem tudott fára mászni.!
– A gemsbok borjút elfenekelte az anyja, mert nem akart elbújni a tüskésben, míg ő legelészni próbált!
– A zebrákat úgy csúfolja az állatvilág, „kva-ha-ha”, ami anynyit jelent, „szamarak futballtrikóban”. Annyira megszokták a gúnynevüket, hogy ők is ezt kiáltották, amikor oroszlánt láttak közeledni. Csatársorba álltak, kirúgásra készen… A ragadozó visszafordult!

Ez így ment órákon át. Mahmud, barátoknak Mahmud a sarokban ült észrevétlenül, s merengő arccal hallgatta az ikrek beszámolóját. Egy szót sem tudott magyarul, mégis, mintha a Nagy Fáraó Szelleme súgta volna a fülébe a történetet, mindent megértett, amiről beszéltek. Meghatódott a gyerekek lelkesedésén. Amint befejezték a mesélést, telefonált Kairó rendőrfőnökének, engedje el a pilóták büntetésének hátralévő részét.

Másnap reggel a bejárat fölül lekerült a vendéglőt hirdető tábla, és megjelentek a narancsszínű bulldózerek, hogy nekilássanak a felszállópálya előkészítésének…

Somogyvári D. György