Vadasparki mesék

Micike, a mezei egér komolyan vette Igazi Nyuszi utasítását. Karámról karámra járt, hogy kipuhatolja, nem látott-e valaki véletlenül egy bölényevő vadászgörényt. Persze nem tette fel a kérdést ilyen egyenesen, csupán puhatolódzott, vajon nem tapasztaltak-e az állatok valami gyanúsat mostanában, ami arra utalna, hogy Rongyos bölényék veszélyben vannak.

Miközben az állatok értetlenül hümmögtek, és rázták a fejüket, Micike azon imádkozott magában, hogy ne kezdjék kimondottan faggatni a kérdezősködés okáról, mivel erre az esetre Igazi Nyuszi azt tanácsolta, tegyen néhány ködös megjegyzést a vadászgörényekre általában. Ám akármerre tekergette a fejét, szemernyi ködöt sem látott közeledni ezen a napsütéses vasárnap délutánon. Arról pedig, hogy miképpen lehet köd nélkül ködös megjegyzéseket tenni, fogalma sem volt. Szerencséjére az állatok többsége nem észlelt semmiféle gyanús dolgot mostanában. Arra a gondolatra pedig, hogy akárki ujjat merne húzni Rongyos bölénnyel, a legtöbben hitetlenkedve vonogatták a vállukat. Volt, aki kacagással válaszolt.
– Még hogy Rongyos bölényék veszélyben lennének? Ugyan már, hahaha! Az a valaki vagy valami még nem született meg…

„Még szerencse, gondolta magában az egér, hogy nem neveztem nevén a gyereket, és nem közöltem velük egyértelműen, hogy bölényevő vadászgörény után kutakodok. Akkor engem nevettek volna ki. És az szörnyű lett volna. Az én helyzetemben – lévén a vadasparki állatbizottság tagja – egyenesen megengedhetetlen lenne.”

Micike megkönnyebbülten surrant kifutóról kifutóra. – Megy ez, mint a karikacsapás – mondogatta félhangosan maga elé, amikor biztos volt abban, hogy senki sem hallja. Mert szó, mi szó, még mindig félrevert a szíve, ha eszébe jutott, hogy Igazi Nyuszi majdnem alváson kapta Elk kifutójában. Mégpedig munkaidőben! Ezt a „majdnem”-et úgy kell érteni (kuncogott magában), hogy valóban aludt, édesen, mint a tej, ezt be kellett vallania, de ügyes húzással kimagyarázta magát a nyúlnak, miszerint újszülött bölénynek tettette magát, hogy kelepcébe csalja a bölényevő vadászgörényt.

S ami a legszebb az egészben, Igazi Nyuszi bevette a történetet! Ahogy ma mondják, megette… A makkocskáját… – cincogta a fű alatt, főnöke kedvenc mondását utánozva. Megcsóválta a fejét. Még most sem akarta elhinni, mekkora malaca volt. Hajszálon múlott, hogy büntetésből nem került vissza az üvegterráriumba. A faforgácsok közé, összezsúfolva több tucat közönséges egérrel… Még a gondolatára is megborzongott.

„De hát Micikének mindig megvolt a magához való esze”, folytatta az elmélkedést, és gondolatban megveregette saját vállát. Éppen egy négylevelű lóhere alatt haladt el. Felágaskodott, és tenyerével megpaskolta a növény negyedik, azaz a szerencsét hozó levelét.

– Köszönöm, pajtás. Micike most a megszokottnál is többet nyüzsgött. El volt tökélve, hogy Igazi Nyuszi ezúttal csupa jó dolgot hall majd róla a többiektől. És akkor a nyúl fejébe a legkisebb gyanú sem fészkeli be magát afelől, hogy ő, a mezei egér, munkaidőben aludni próbált. Az állatok csodálkozva vonták fel a szemöldöküket. Hányszor kell nekik még elismételni, senkit sem láttak errefelé ólálkodni, aki képes lenne bajt hozni Rongyosék háza tájára!?

Micike azonban megmakacsolta magát, s egyre körmönfontabb, sőt dühösebb kérdésekkel bombázta az állatokat. Gondolom, már sejtitek, mi történt… Micike kezdte elhinni a saját, kitalált meséjét! Idővel nem hitt senki másnak. Sőt, minél többet szaglászott a portákon, annál inkább meg volt arról győződve, hogy a bölényevő vadászgörény valóban létezik. Ahogy a délutáni Nap közelített a Vörös-hegy ormához, úgy tekintgetett egyre többször maga mögé, vajon egészen véletlenül nem lopakodik-e utána a bölényevő vadászgörény abban a hitben, hogy ő, Micike, igazából egy újszülött bölényke.

Egyedül Mafla muflon vette komolyan a mezei egér nyomozását.

– Hm – böff entett, és mellső lábaival fellépett egy szikladarabra. A vadasparkban köztudott volt, a muflonok népének vezére ilyenkor mélyen gondolkodik.
– Hogy ki tudna ártani Rongyos bölényéknek? Hm… – mormolta, majd hirtelen dobbantott a patájával.
– Megvan! – kiáltott fel.
– Megvan?! – rezzent össze Micike – Mi van meg?
– A vadász….
– A vadász…? – kérdezte vissza fogvacogva az egér.
– Igen! Meg vagyok győződve arról, csakis ő lehet. És ő itt van közöttünk.

A vadász… Mafla muflon nem fejezte be a mondatát. Ebben a minutumban megpillantotta Tudóst, a szamarat, amint a kertek aljáról ráfordult a karámok felé vezető útra. A kétkerekű kordét húzta maga után, a bakon a kidülledt szemű vadász ült.

– Már itt is van! – bégetett Mafla muflon, és eliramodott a kifutó legtávolabbi sarka felé.

Több se kellett Micikének. Úgy szedte apró lábacskáit, mint még életében soha, árkon, bokron, gazon és kerítésen át. Termeténél fogva nem látott át a magas fű fölött, ezért szentül meg volt győződve, Mafl a a közeledő vadászgörényt pillantotta meg.

„Az a legszomorúbb az egészben, száguldoztak a gondolatok a fejében futás közben, hogy egy állatnak, aki vacsorára megeszik egy egész kisbölényt, a fél fogára sem lennék elég. Micsoda balszerencse! A fejem, a testem, a négy lábam és ez a szép farkam nekem mindent jelentenek, neki még csak az éhségét sem csillapítanák…”

Cikkcakkban rohant, s igyekezett minél kisebbnek látszani. Az Óriás Tölgy alsó ágán Mókuska üldögélt, és éppen egy múlt évből félretett diót próbált feltörni. Hunyorogva nézte az ijedten ugráló egeret.

– Látom, sürgős dolgod akadt, Micike… – szólt le a magasból, s roppantott a dióhéjon. A mezei egér megtorpant, a hátsó lábára állt, és óvatosan hátrakémlelt. Fűszál sem mozdult mögötte. Megkönnyebbülten köszörülte a torkát.
– Áh, tudod, Mókuska, a bizottságban rengeteg tennivaló akad. Egyre többet és többet nyomnak a vállamra, mert észrevették, hogy én… Ó, tudod, mire gondolok, kevesen vagyunk akik igazán képesek tenni is valamit. Nem csoda, hogy szűkében vagyok az időnek. Ezért elhatároztam, hogy futva megyek mindenhová. Ezzel is megtakarítok némi időt.
– Hmm… Isteni ez a dió! Nyam-nyam… Mellesleg miért nézegetsz állandóan a hátad mögé, Micike? Tán vársz valakit?
– Én… Csak… Tudod, nem igazán. De a vadász…
– Óh, a vadászgörényről beszélsz? Két órával ezelőtt láttam erre elmenni. Nyam-nyam… Isteni ez a dió! Vagy ezt már mondtam? Szóval a vadászgörény rendszerint ezen az úton tér vissza az erdőbe, miután megrakta bendőjét rágcsálókkal és hasonlókkal.
– E… erre?
– Ühüm! Mit gondolsz, miért nem merek lemenni erről a fáról egész délután? Nyam-nyam… Isteni ez a…
– Ne haragudj, Mókuska, tovább kell loholnom. Most jöttem rá, a sürgősnek hitt dolgom még annál is sürgősebb…

Azzal Micike hátracsapta a füleit, kiegyenesítette a farkincáját, s úgy lőtt ki az Óriás Tölgy árnyékából, mint a csúzliból kirepülő kavics. Amikor azt gondolta, hallótávolságon kívül van, torkából kiszakadt belőle a visítás.

– Ó, Nagy Egér, Egerek Egere, ments meg! Ott, ahol a vadaspark sarka találkozik az erdővel, hatalmas egérugrással, fejjel előre belefúrta magát a gímszarvasoknak tárolt szénakazlak egyikébe. Bár minden ízében remegett, mozdulni sem mert. Éppen hogy visszakapta a lélegzetét, amikor hangokat hallott.

– Nézd, kedves barátom – mondta valaki rettenetes orrhangon –, itt valami tévedés van. Te azt hitted, egeret fogtál, miközben csupán az orromat ragadtad meg.

Bűn az, hogy miközben az ember pihenget kicsikét, kidugja az orrát a szalmából, hogy tudjon levegőzni? Beismerem, a csaláncsípéstől megdagadt orrom megtévesztésig hasonlított a mezei egérre, de ez nem jogosít fel valakit arra, hogy leharapja és megegye…

Az orrhangú valakinek a mondataira olyfajta válaszok érkeztek, mint amikor valaki teli szájjal gúnyolódik valamin. Micike óvatosan kidugta a fejét a szénakazalból. A kobakja tetején vele mozdult egy futball-labdányi szénaköteg is.

Igazi Nyuszi állt az úton. Az orrába kapaszkodva csüngött alá a bölényevő vadászgörény!

Micike rémületében felüvöltött:
– Hrrrrr! És kimutatta tű éles fogacskáit. Lám, megtörtént a csoda! A vadászgörény eleresztette a nyúl orrát, és egyetlen ugrással eltűnt a cserjésben. Igazi Nyuszi elképedve bámult a szénakazalból kikászálódó egérre.
– Hát te? Ezt hogyan csináltad? – kérdezte elkerekedett szemekkel.
Micike finnyás mozdulattal lepöckölt egy szénaszálat, amely fönnakadt a bajuszán.

– Áh, semmiség az egész… Az embernek csak használnia kell az eszét…

Szerényen széttárta a karjait, és pironkodva hozzátette:

– Az sem hátrány, ha valaki jól ismeri a bölényevő vadászgörények gyengéit…

Azzal barátságosan hátba verte Igazi Nyuszit, és pöckös léptekkel elindult a park irodája felé…

Somogyvári D. György