Vadasparki mesék

Megérkezett május, kékre kerekedett az ég, s magával hozta az első langyos napsugarat. A vadasparki állatok bátran állták a négy napra bővített hétvége rohamát, a majális hangulatában le és föl sodródó látogatók tömegét. Pózoltak a fényképezőgépeknek, hagyták, hogy megvakarják a fülük tövét, elropogtatták a feléjük nyújtott falatokat. Vasárnap délután mégis alig várták, hogy éjszakai vackukra húzódhassanak, s jól kialudják magukat.

Az események azonban másképpen alakultak. Zárás előtt fél órával izgatott hangok szűrődtek fel a domb aljáról, az erdészlakból. Az állatok kíváncsian hegyezték a füleiket. Némelyek az égre tekintgettek, tán feltűnik Kiskáró, a varjú, és elsuttogja bizalmasan mindenkinek, mi adott okot az izgalomra odalent. Ám hiába nyújtogatták a nyakukat, meresztgették a szemeiket, Kiskáró szürke dolmánya ezúttal nem jelent meg a kifutók fölött. Ehelyett szétcsapódtak az erdészlak ajtószárnyai, kiugrott mögülük kétbalkezes Kisjanó, az esti ügyeletet ellátó tanuló-ápoló. Tudósért, a szamárért kiáltott. A hosszúfülű csakhamar megjelent, kordéba fogva, szalmakalappal a fején. A szája sarkából tüskés kóró csüngött alá, azon nyammogott kelletlenül. Rosszkedvében volt. Étlen-szomjan, álló nap gyerekeket fuvarozott körbe-körbe, a parasztudvarban mégsem csatolták le róla a kétkerekű kordét, így nem fért át az istálló ajtaján, ezért nem tudta elfogyasztani lóherével és sárgarépával dúsított zabvacsoráját.

Kénytelen volt a kerítés mentén vadon növő szamárkórókból csemegézni. Mivel a szalmakalapot is a fején hagyták, nem látott rendesen, fejjel nekiment a kerítés sarokoszlopának. Púp nőtt a feje búbján, és…

– Túl fogod élni – vágott közbe kétbalkezes Kisjanó türelmetlenül –, sokkal fontosabb dolgok történnek.
– Bizony, bizony – visszhangozta az állatbizottság kórusa –, sokkal fontosabb dolgok történnek! Tudós hátratekerte a fejét, s a malomkeréknyi szalmakalap alól szemügyre vette a bizottságot. Igazi Nyuszi, Dirr-durr Kandúr és Micike, a mezei egér álltak előtte, s úgy bólogattak, mint akiket dróton rángatnak.
– Bizony, bizony!
– Mik azok a fontosabb dolgok? – kérdezett vissza a szamár sértődötten. A félig elrágott szamárkóró a földre pottyant.
– Ma este érkezik haza a Vadasparki Afrika Expedíció – magyarázta Kisjanó fontoskodva.
– LI-kettő fölöttünk fog elrepülni.

Úgy döntöttem, integetünk neki.

Tudós még hátrább tekerte a kobakját, s feltekintett az égboltra. Hitetlenkedve rázta a fejét.
– Észre sem fogják venni.

Túl magasan repülnek a repülőgépek.

– Ha te integetnél egyedül, azt valóban nem vennék észre – vágott vissza kétbalkezes Kisjanó.
– Mi egyszerre fogunk integetni, és az akkora integetés lesz, de akkora, hogy észre kell venniük! Gyerünk, indulás! Egyeztetünk a többiekkel.

A tanuló-ápoló felpattant a bakra, a bizottság három tagja felmászott a kordé rakterébe.
– Gyí, szamár! – rántotta meg a gyeplőt kétbalkezes Kisjanó. Tudós lemondó sóhajjal megindult a csapáson, felfelé a hegynek.

Zárás után néhány perccel a karámok végeiben megnyílottak az ajtók. Az állatok, mintha elfelejtették volna fáradtságukat, csevegve indultak Elk, a rénszarvas üresen tátongó kifutója felé.

Legelöl, fejét földig lógatva, Rongyos bölény cammogott. Lábai között ugrándozott Kisbőke, a fogadott fia.

-Nézd, fiam - szusszantotta Rongyos bölény -, a nyakam reumás, nemigen tudom felemelni a fejem. Figyeld az égen a repülőgép érkezését, és szóljál, ha látsz valamit!

Leghátul Süni szedte rövid lábait. „Megértem Tudóst a szalmakalap ügyében”, elmélkedett magában, „bosszantó, amikor valami leszűkíti az ember látókörét…” Süni homloka fölött, a tüskékre nyársalva, tenyérnyi tölgyfalevél lebegett, amelyet néhány napja képtelen volt eltávolítani. Előfordult, hogy ő is orral ütközött valamibe, ha az útjába került. A park lakói Elk udvarában csoportokra szakadtak, s hangos terefere közepette várták a fejleményeket. Kisjanó feltette a kezét. A lárma elcsitult, mindenki a tanuló-ápolóra szegezte tekintetét. Az felállt, s fejét színpadias mozdulattal az ég felé fordította. Az állatok követték példáját. Így álltak hosszú percekig, némán, az eget kémlelve.

A láthatáron feltűnt a repülőgép. Feléjük igyekezett. Kisjanó felugrott, és két kezével elkezdett csápozni. A többiek is megmozdultak. Vadul ugrabugráltak, miközben mellső lábaikat úgy lengették a fejük felett, mint az emberek gyermekei a rockkoncerteken. Szúrósszem, a sas nem győzött csodálkozni. Szokásos délutáni felderítő repüléséről volt viszszatérőben. Mi a csuda történik odalent? Meglepetésében dupla tiszteletkört írt le a park népe fölött. Ilyen lelkesedéssel még soha nem fogadták őt, mióta ő tölti be a vadasparki légierők parancsnoki tisztjét. Elérzékenyedve bólogatott.

Körrszönöm! Körrszönöm! – rikoltott a magasból, és kidüllesztett böggyel a Nagy Tölgyfa felé libbent. „Hiába, a tekintély, az tekintély”, állapította meg magában elégedetten. Nem vette észre, hogy az állatok csalódottan abbahagyták az integetést, és röstelkedve nevetgéltek. Micike, a mezei egér különösképpen szégyellte, hogy ő, a bizottság oszlopos tagja repülőgépnek nézte a hazatérő sast. Hogy zavarát leplezze, széttárta mellső lábait, mintha szárnyak lennének, s berregve rohangászott fel és alá a park lakói között.
– Körrszönöm! Körrszönöm! – cincogta a többiek harsogó hahotája közepette. A kezek ismét a levegőbe emelkedtek, de most Micike mutatványának szólt a csápozás. A mezei egeret nem lehetett leállítani. Rikoltozott, ahogy gyufafejnyi torkán kifért:
– Körrszönöm! Én, mint a vadasparrki légierrők parrancsnoka, elrrendelem… Ám hogy mit rendelt volna el, azt idő hiányában nem tudta kifejteni. Valami hatalmasat koppant a fején, és néhány pillanatra elsötétült előtte a világ. Amikor ismét magához tért, a levegőben találta magát, Elk kifutója fölött. A nyakára és a tomporára görcsös, pikkelyes ujjak kattantak, amelyek végei görbe karmokban végződtek. Az egér, amennyire tudott, felfelé sandított. A karmos ujjak folytatása kétségtelenül maga Szúrósszem volt. Kampós csőre hatalmasabbnak tűnt, mint valaha.

– Aztán mit rrendelt el a légierrők parrancsnoka, Micike? – recsegte a sas, miközben laza szárnycsapásokkal egyre magasabban körözött a kifutó fölött.
– Nnem emlékszem, drrága Szúrrósszem – vacogott űrbe lógó lábakkal az egér. – Rrettenetes térriszonyom van – tette hozzá, és becsukta a szemeit. Odalent az állatok tátott szájjal várták, mi történik Micikével, kivéve Igazi Nyuszit és Dirr-durr Kandúrt, akik elszaladtak az erdészlakba pokrócért.
– Kérrlek, bocsáss meg, Szúrrósszem! – könyörgött az egér. Egy pillanatra kinyitotta a szemeit, de rögvest be is csukta. A világ roppant tágasnak és billegősnek tűnt körülötte. „Nem a magamfajta kisrágcsálónak való ideális környezet”, állapította meg tárgyilagosan.
– Kérrlek…
– Ezt márr hallottam – recsegett a sas. – Kérrésed ellenérre még mindég csúfolkodsz velem!
– Én? – cincogta Micike nagyon vékony hangon. – Én nem…
– Dehogyis nem! Mindent két r-rel mondasz. Ehhez csak a légierrők parrancsnokának van joga.
– Jaj, kedves Szúrósszem, egy r-rel, ígérem, egy r-rel, soha többé nem fi gurázlak ki, még egy r-rel sem…

– Szavadon foglak, Micike. Máskülönben következő alkalommal megtanítalak ejtő errnyőzni – ejtőerrnyő nélkül!
– Megegyeztünk – nyögte a mezei egér, és erejét összeszedve kinyitotta a szemeit. A sas bedöntötte szárnyait, s lassú körökben ereszkedni kezdett Elk kifutója fölött. Odalent Igazi Nyuszi és Dirr-durr Kandúr nem tudtak a megegyezésről. Megragadták a pokróc egy-egy végét, és úgy szaladgáltak körbekörbe Szúrósszem alatt, ha az elejtené Micikét, az egér a takaróba pottyanjon.

Ez meg is történt, bár a madár mindössze egy hüvelyknyire volt a pokróc fölött. Micike még hármat bukfencezett, mielőtt lábra tudott állni. Az állatok tapsviharban törtek ki.

– Éljen Micike! – hallatszott mindenfelől. Micike lopva a tátvozó sas után pillantott.

Felemelte a pracliját, és csendre intette a társaságot.
– Egy tanulságot szeretnék megosztani veletek, kedves barátaim!
– Halljuk! Halljuk!
– Ha egy nálatok erősebbnek az a meggyőződése, hogy neki kétszer annyi jár valamiből, mint nektek, és ezt ti vitatjátok, könynyen ég és föld között találhatjátok magatokat, mégpedig szárnyak nélkül…
Mialatt az állatok azon törték a fejüket, hogy Micike tulajdonképpen mit is értett ezalatt, az alkony csendjét igazi repülőgép robaja zavarta meg.
– LI-kettő! – kiáltott fel kétbalkezes Kisjanó, s vad integetésbe kezdett. A többiek követték példáját. Az öreg repülőgép szárnyvégein piros és zöld lámpák villogtak, s ahogy ereszkedett, úgy lett egyre nagyobb és hangosabb. Az ünneplés forgatagában senki sem vette észre, hogy Szúrósszem a Nagy Tölgyfa csúcsáról nesztelenül közéjük ereszkedett.
Arra pedig végképpen nem gondolt senki, hogy LI-kettő fedélzetéről nézve a vadasparki légierők parancsnoka éppen olyan apró és ártalmatlan állatkának látszott, mint bárki más a tömegben… S valahogy ez így volt rendjén.

Somogyvári D. György