Visszapillantás a „Boldog-sziget” katedrájáról

A leheletfinom zene szétárad a szobában. Nyári eső után üdvözlik a madarak ekképpen az újra napfényben fürdő tájat. Debussy zongoraműve, a Boldog-sziget. A zongoránál Tusa Erzsébet. A „vágy nélküli vágyak szigetén” kóborolva az előadóművész úgy ocsúdik fel a futamok végén, hogy a szerző lélegzetvételét vélem hallani a dallamsorok között. A művet a Bartók Rádió január harmadiki adásának munkalemezén hallgatom. E több évtizedes felvétellel vezették be a félórás műsort, amelyet Tusa Erzsébet tiszteletére, nyolcvanadik születésnapja alkalmából sugároztak.

Zongoraművésznőnek szólítom.

– Mondjuk úgy, zongoraművész vagyok. A kifejezés, amelyet ön használ, kissé régimódi. – mondja Kiss János altábornagy utcai otthonában.

A nappali közepén álló fekete hangversenyzongora 2004 óta ritkán szólalt meg. Ha mégis, csupán a jobb kéz engedelmeskedik egy-egy rövid futam erejéig. De a szellem, a fej még ott van, makacsul, kitartóan harcolnak, hogy az idő ne múljon tétlenül, kihasználatlanul. Azon a végzetes napon, négy évvel ezelőtt Tusa Erzsébet professzor, a tokiói Musashino Zeneakadémia zongora zenepedagógia- oktatója készülőfélben volt a hosszú repülőútra, hogy megkezdje a következő szemesztert a tanszéken, ahol már tizenöt éve tanított. A sors másképp határozott.

Maradt a kerekesszék, a járókeret, a túlélés akarata. A „komolyzene” kedvelői Tusa Erzsébet nevét – nem véletlenül – Bartókkal kapcsolják össze. Első sikerét húszéves korában a nagy zeneszerző Két zongorára és ütőhangszerekre írt szonátájával érte el, amelyet jövendő férjével, Lendvai Ernővel adott elő a Zeneakadémián és vidéki nagyvárosok koncerttermeiben. Utóbb az a megtiszteltetés érte, hogy ugyanezt a darabot az időközben hazatelepült Pásztory Dittával, Bartók második feleségével is lemezre játszhatta.

Előadói karrierjének csúcsát 1961-ben érte el, amikor a Bartók Béla hagyatékában felfedezett, addig ismeretlen alkotás, az Opus 2. Scherzo versenymű zongoraszólóját tolmácsolta Lehel György vezényletével. Tusa Erzsébet azt hozta ki a Scherzóból, ami Bartókot halhatatlanná tette: a szerző intellektusát. Lendvai Ernővel, a későbbi zenetudóssal és Bartók-kutatóval 1951-ben házasodtak össze. – Budapest ostroma alatt, a légópincében ismerkedtünk meg. Felkeltette a kíváncsiságomat, amikor minden légitámadásnál ugyanazt az aktatáskát cipelte magával, megtömve partitúrával. Ki az a zeneszerző, akinek a kottái ennyire fontosak? És ki ez a fiatalember?

Mint kiderült, Bartók kottái lapultak a táskában, és ő volt az a fi ú a házból, aki zongorázott az alattuk lévő lakásban. A háború után mindketten elvégezték a Zeneakadémiát. Szombathelyre kerültek tanítani, majd Győr és Szeged következett.

– A férjemet inkább a zeneelmélet érdekelte, nálam a zenepedagógia és az előadói művészet fonódott össze szervesen. Horizontálisan, földrajzi értelemben szakmai ismeretem Amerikától Tokióig bővült, vertikálisan kisgyermekek tanításától külföldi egyetemek mesterkurzusáig minden lépcsőfokot megjártam. Tusa Erzsébet Szegedről jött Budapestre, amikor felkérték az Opus 2. előadására. Zongora nélküli hónapos szoba valahol, két kicsi gyermeke rokonoknál, férje külön albérletben. Várnai Zseni, a költőnő engedte meg neki, hogy napi félórát használja a zongoráját.

– Ilyen összelopkodott félórákból hoztam össze a felfedezett Bartók-zongoraversenyt. A sikere után lassan helyrerázódtunk. Tanítottam a salzburgi Mozarteumban, a hannoveri Zenefőiskolán, a heidelbergi Zeneakadémián. 1962-ben kaptuk ezt a lakást, azóta hegyvidéki lakó vagyok.

Ekkor már rendszeresen szerepelt rádiószólistaként, a Zeneakadémián adott koncerteket Bartók Béla műveiből. De nem kívánt Bartók-specialistaként rögződni a zenei köztudatban. Liszt késői, nehéz és komplikált művei felé fordult, különösen a melodrámák keltették fel érdeklődését. Kistétényi Melinda rendezésében Liszt öt művét kombinálták szabad verseléssel, többek között Mensáros László és Jancsó Adrienne előadásában. Kedvenc karmestere Ferencsik János volt, de szeretett együtt dolgozni a „külföldre szakadt” Ungár Tamással is. Az utóbbi férje jó barátja volt. Egyszer elmesélte, amikor disszidált, két dolog lapult a hátizsákjában: Lendvai Ernő Bartókkönyve és egy szál csabai kolbász. A nyolcvanas évek közepén Tusa Erzsébet szemeszter-meghívót kapott az ausztráliai Perthbe, az ottani zeneegyetemre, tanítani. Ötvenhat éves korában két hónap alatt, itthon tanult meg angolul! Harmadik déli útja után következett a japán másfél évtized és vele egyebek között Hongkong, Tajvan, Szingapúr, sőt Új-Zéland.

– Egyszer összeszámoltam: kétszáztizennégy repülőjáratot használtam ezekben az években.

– Mit szólt a család? A fia, a lánya? S különösképpen a férje?

– A gyerekek idővel kirepültek, a saját életüket élték, aztán jöttek az unokák, öt kislány. Talán nekik hiányoztam a legjobban. A férjem tréfásan mondogatta, hogy kétszer örül. Egyszer, amikor elmegyek, másodszor, amikor visszajövök. Amikor Lendvai Ernő ’93-ban meghalt, magamra vállaltam, hogy kötetekbe szedem tanulmányait, írásait, előadásait. Nagy munka volt. Tizenegy kötetnyi anyag jött össze.

A zenetudós könyvei egy sarokasztalkán tornyosulnak, színes kötésben. Kutatásai során mély összefüggéseket talált a matematikai rendszerek, a fizika és a kémia törvényei, az aranymetszés és az európai zeneirodalom nagy alkotásai között. Más szóval, az univerzum törvényszerűségei fellelhetők a „nagyok” műveiben. Különösen az aranymetszés ösztönös zenei alkalmazása ragadta meg Lendvai fantáziáját.

– E munka hagyományát ápolom – mondja. – Hiszek abban, hogy a mai globális világ, a bennünket körülvevő kozmosz megismerésének legegyenesebb útja a zene, amely füllel foghatóvá tehetné a világot mozgató erőket. Sajnos, a mai zenei oktatás nélkülözi e szabályok felismerését, tanítását. Részben ennek köszönhetjük, hogy eltékozoltuk a Kodály-hagyatékot. A mai anarchikus világban az emberek nem akarnak tisztán átlátható rendszereket követni – többnyire megélhetési okok miatt.

Lehetett volna csodagyerek is. Egy modern gondolkodású professzor a szüleit válaszút elé állította. Vagy zeneileg „feltupírozzák” a kislányt, s akkor elveszti gyermekkorát, és ki tudja, mi lesz utána; vagy hagyják, hogy kövesse a „normális” fejlődés útját, és maga döntse el a jövőjét. A szülők az utóbbit választották. Később, a Zeneakadémián valóban újra „felfedezték”.

– Ha visszatekintek az életemen, a legtöbbet mégis egy olyan embertől kaptam, aki nem volt kimondottan zeneorientáltságú tanár. A legteljesebb emberi lény volt, akit valaha ismertem. Költő, és a gimnáziumom, a Baár-Madas igazgatója. Áprily Lajosnak hívták. Általa vált hivatásommá a pedagógia.

A Debussy-darab utolsó taktusai lassan elhalnak. Megjelenik előttem az arca, amikor elbúcsúztam tőle. A kerekesszékben ülve, különös mosollyal, merengő tekintettel nézte a fekete zongora klaviatúráját. Mint amikor valaki egy dalt játszott rajta. És ő figyelte a tanítványt Boldog-szigetének katedrájáról…

(Somo)