Ablak egy felső világba

A sokszínűségre hívta fel a figyelmet Borza Teréz a Galéria 12 ünnepi kiállításának megnyitóján. A rendező Galéria 12 egyesület vezetője elmondta, a decemberi már a negyedik tárlat a sorban, ami azt mutatja, hogy a kerületben élő alkotók szívesen viszik el munkáikat a galériába. Úgy tűnik tehát, hogy megvalósítható a szervezet megalakulásakor kitűzött cél, és idővel valamennyi hegyvidéki művész bemutatkozhat a Hajnóczy József utcai kiállítóhelyen.

Pokorni Zoltán polgármester szerint a Galéria 12 csupán a jéghegy csúcsa, a tengerszint alatt, jelesül az utca pincéiben hamarosan további csodák várnak majd a kerület lakóira. A tervek szerint ugyanis a megvalósulás előtt álló hegyvidéki művészutca üres üzlethelyiségeiben, pincéiben a helyi alkotóművészek műtermeket rendeznek be. Az önkormányzat egyetlen kikötése, hogy egyfajta bérleti díjként ezeket az alkotóműhelyeket hetente legalább egyszer tegyék látogathatóvá. Ha mindez sikerül, létrejöhet egy családias hangulatú, gyermeket és felnőttet egyaránt inspiráló közösségi tér.

Az ünnepi tárlatot méltató Kernács Gabriella az alkotó és műve viszonyát Gulácsy Lajos gondolataival jellemezte, aki 1902-es A festő áhítata című képéről a következőket írta: „Emlékek és képek tünedeznek fel előttem, mint egy álom fátyolszövete, úgy vonulnak el lelki szemeim előtt […] A legintimebb emlékeket jegyezgetem le, mint az örök és változatlan gyönyörét egy vágyaktól telt léleknek. Imádságaim ezek.” A kép tehát a festő fohásza, ami felemel egy szellemi világba. Amikor a képet nézzük, részesei lehetünk a varázslatnak, hangot is adhatunk gondolatainknak, bár szerénységre inthet Arany János, aki egy versét jellemző, „mit gondol a művész?” hangvételű kritikára azt írta széljegyzetként: „Gondolta a fene!” Ez persze nem jelenti azt, hogy ne érezhetnénk meg mégis, vagy éppen ellenkezőleg: teljesen mást is gondolhatunk.

Eggyé válhatunk Károlyi Andrással, akinek „Visszanézve” című, sötét tónusú képében felfedezni véljük az élet vendégségéből távozók búcsúját az ott maradóktól. Vagy a „Közös út” hold világította, gyöngyház fényű, lilás- rózsaszín kis képét látva miért ne gondolhatnánk minden élők útjára, amelyen végigmegy koldus és fejedelem, felmagasztalt és megszomorított, hogy egy félelmetes kapu végül befogadja őket.

És ugyanígy: Lőrince Miklós sejtelmes árnyalatokból épülő festményét nézve akár magunkon érezhetjük egy barátságos kutyaszellem figyelő tekintetét, megidézve elménkben a kutyaszobrot Borsos Miklós tihanyi házának kapuoszlopán, amely alá a szobrász barátja, Illyés Gyula írt szöveget: „Nem haragom / Csak alakom / Őrködik e falakon.”

Szellemet idézünk, mint a „Hommage á Pege Aladár” titokzatos alakjai, a nagybőgő fejének csigavonalával, egy alig sejlő árnyékalakkal, amiből, ha nagyon fi gyelünk, kihallhatjuk a hangszer brummogó, éjszakamély hangjait. Kecskeméti Kálmán „Ködös városa” úgy tűnik fel, mintha nem is ébren látnánk. Elől lüktető házak, amelyeket sejtelmessé old a köd. Nem tudni, mikor érnek össze az éggel, a felhőkkel.

És ott az „Alkonyat”, amelyben szíven üt a fekete fák kemény, mégis lágyan hajló kontúrjai között bujkáló nap narancspiros fénye. Gondolhatjuk azt, hogy olyan ez a kép, mint a bagoly méltóságteljes, lassú, hullámzó szárnycsapása. A titkot fogalmazzák meg Magyar Gábor átszellemült képei. Az emberi bőr meleg árnyalataiban úszó titokzatos arany háromszögek, labirintus-csigavonalak, organikus gömb-cseppformák. Olyan ez, mint egy űrutazás, amikor a XXI. század magasságából lenézünk a múltra. Eszünkbe juttatják az afrikai Tasszili-hegység őskori sziklafestményeit, egyúttal felidézik a XX. századi konstruktivizmus geometriáját éppúgy, mint a hajdani titkos társaságok misztikus jelvényeit. Ahogyan Paul Klee, a XX. század nagy hatású avantgárd festője írja: „Egyfajta csend világlik az alapból. A hozzávetőlegességből Valami feltűnik, nem tőlem, nem előttem, hanem Isten előtt.”

Elmozdul az „Idő-inga” Galambos Tamás festményein, amelyeken a míves, gazdag motívumok a magyar népművészetet idézve jelennek meg. Képei a XX. századi szürrealizmus különös álmaiba invitálnak.

Lehetne még hosszan sorolni. Minden egyes kép szent tárgy. Amikor elmélyülünk bennük, elfelejthetjük, hogy festéket, papírt és vásznat látunk. Felismerhetjük, hogy a képkeretekben csodálatos ablak nyílik egy felső világba. Érdemes megállni előttük, várni egy kicsit, várni a csodára, ahogyan Pilinszky János írta: „Várakozom. Növekvő fényességben / közte, s egy távol nádas rajza közt / mutál vékonyka földi jelenlétem.”

mm.