Arisztokraták „figelevél” nélkül

A XIX. század közepén még nem léteztek magyar artisták, a cirkuszi élet osztrák kézben volt. Az első külföldi produkciók a XVIII. század közepén érkeztek a fővárosba, ezt követően már évről évre várták a budai polgárok, hogy visszatérjenek a műlovarok és az állatidomárok.

 

A fellépők között olyan „világsztárok” voltak, mint Klizsnigg, a majomember, aki valóságos iskolát teremtett mászó- és ugrószámaival. A leglátványosabb produkciója az volt, amikor a közönség feje fölött a negyedik emeletről siklott le. Mellette fellépett Donato, a féllábú spanyol táncos is, és 1863-ban Pest-Budára látogatott a Beni Zug-zug, az első arab akrobatacsoport. Jellemző volt a fővárosiak cirkuszrajongására, hogy 1866-ban, a porosz–osztrák háború idején, amikor dühöngött a kolerajárvány, két cirkuszt is megtöltött a közönség a Duna-parton, hogy oroszlánokat, illetve vízrevüt láthasson.

 

Rajz egy débardeur-bálról

Bál ruha nélkül
Ebben az időben mutatkozott be a Margitsziget fölött 35 méter magasságban kifeszített kötélen Blondin, a francia kötéltáncos, akit a „Niagara hőseként” reklámoztak, mivel egy kötélen átsétált a vízesés felett. Az ő nevéhez fűződik az első magyar cirkusz alapításának története is. A Niagara hőse, hogy az izgalmakat még jobban fokozza, rendszeresen Barocaldival, a fiatal bohóccal a hátán lépett fel. Egyszer, egy rossz lépés miatt, egy romániai szereplés során a bohóc leesett, és egész életére sánta maradt. A kártérítési összegből megvett egy városligeti telket, ahol felépítette híres cirkuszát, amelynek több mint ötven évig volt az igazgatója.

 

A cirkuszosok mellett az utcákon feltűntek az úgynevezett népénekesek is. Ők az 1848-as forradalmat követően hárfával mentek házról házra, a Bach-korszak megtorlásai idején viszont csoportba verődve járták a kávéházakat, utcákat. Amikor 1861-ben leváltották a magyargyűlölő rendőrigazgatót, az osztrák Prottmann bárót, a népénekesek is több magyar dalt vettek fel repertoárjukba. Voltak, akik komoly karriert futottak be, például bárhol szívesen látták Patikárius Ferkót és cigányzenekarát.

 

A budai oldalon kevésbé, de Pesten a szórakozás egyik kedvelt formája volt az úgynevezett débardeur-bál, amelyen a részt vevő hölgyek egyetlen ruhadarabja az arcukat eltakaró fekete álarc volt. Esetleg fekete kesztyűt vagy cipőt megengedtek a számukra… Ilyen „öltözékben” táncolták az akkor nagyon divatosnak számító kánkánt.

 

Kazinczy Ferenc 1815. december 11-én kelt levelében így ír gróf Fekete Jánosnak a Hét Választó Fejedelem vendéglőben tartott hasonló rendezvényről: „…a bachanálban 16 pár tánczos, s ezek közt gróf Unwethné s a férjhez már mehető leánya, s gróf Fekete Ferencz, a generál fija, mezítelen táncolának minden figelevél nélkül.”

 

Jelenet a Blaue Katzból

 

Tánc után harc
A budaiak táncmulatója a vízivárosi Bomba (ma Batthyány) téren állt, tulajdonosa Falk Ferenc József volt, aki egyben a két városrészt összekötő hajóhidat is bérelte. Egy 1772-ben kelt rendeletre hivatkozva a rendőrség rendszeresen ellenőrizte, hogy este kilenc után mindenki lámpával közlekedik-e az utcákon. Így a lámpahordó gyerekek intézménye a hiányos közvilágítás miatt sokáig fennmaradt Budán. Egyébként a dohányzás tilos volt, csakúgy, mint álarcban, jelmezben közlekedni.

 

Az első magyar állandó varieté-társulat Pesten működött, a Király utcai Kék macskához címzett vendéglőben. Ide még a legelőkelőbbek is szívesen eljártak, és tapsoltak a különféle malacságoknak. Külföldre is híre ment a színvonalas műsornak, még a walesi herceg, a későbbi VII. Edward angol király is látogatást tett a Kék macskában. A mulatságokat éjjel 11-ig engedélyezte a városvezetés, ezt követően már csak zárt ajtók mögött folyhatott a dorbézolás. A hajnalban hazafelé igyekvő mulatozók miatt többször mozgósítani kellett a rendőrséget, hogy megrendszabályozzák őket.

 

Emellett természetesen voltak „úri közönségnek” szervezett bálok, rendezvények is, ezeket főleg a Várban tartották. Budán az előkelőségek két helyet látogattak rendszeresen: a nagy Redoute-ot és a Falka-szálát (a Bomba téren). A köznép kedvelt mulatóhelyei a Medve utcai Fátszánt, a Kámhelt, a Három kapás vagy a Vad ember voltak. A köznépi táncmulatságok gyakran végződtek csatával. Egy német utazó így emlékezett vissza 1831-ben: „…a henteslegények, diákok és jurátusok mint örökletes ellenségek egyforma dühvel és bátorsággal küzdöttek, és olyan harcitetteket hajtottak végre, amelyek valóban megérdemelnék, hogy a napvilág rájuk süssön.”

 

A mulatók azonban nem értek meg harminc-negyven évnél többet, általában a tulajdonos halálával az üzlet is bezárt. A XX. század elejére már nyoma sem maradt ezeknek a szórakozóhelyeknek a fővárosban.