„Becsüljük meg mindazt, amink van”

Mi az első emlékképe karácsony ünnepéről a gyermekkorából?
– A karácsonyfa, amelyről alumíniumfóliából csavart jégcsapok lógnak. A fenyőágak, a csillagszóró sajátos füstjének illata. Hatalmasnak tűnik a fa, állok alatta – ez elbűvölt kisgyerekként.

Mi volt az első ajándék, amely felvillan a múltból?
– Huh, az mindjárt a csalódásé… Kisiskolás voltam. Egy vastag bőrből készült iskolatáskát kaptam, amolyan hátul viselőset, sárga rézcsatokkal. Kifogásoltam, mert nem volt divatos. Nem olyanról álmodoztam. Ma már tetszene, igazi klasszikus darabnak számítana.

Miképpen zajlott a családi karácsonya, miután ön is édesapa lett?
– Az első teendőm a veszélytelenítés volt! Mindent biztonságba kellett helyezni, nehogy a mézeskaláccsal együtt a gyerek magára húzza a karácsonyfát is. A falhoz rögzítettük, egy levett kép kampójára. Emlékszem, első fiam, Bence kétarasznyi, becsomagolt mackót kapott ajándékba. Amikor kibontotta a papírt, és megpillantotta a maci bundás lábát, ijedtében sírva fakadt. Időbe telt, mire hozzászokott, megszerette a kis plüssállatot. De azért még ma is megvan valamelyik testvérénél.

Napjainkban, nagycsaládosként, hogyan tölti a karácsonyt?
– Nálunk az ünnep családi rituálé, események sokasága. A megelőző időszak a meghatározó. Advent első vasárnapján kezdjük a koszorúk fonását, elkészítünk egy adventi naptárt. Összeállítunk kilencvenhat apró csomagot édességgel, dióval, radírral, kulcstartóval, csokival, elemlámpácskával és hasonló meglepetésekkel. Éjszakánként a négy fiú ágyára csempészünk egyet-egyet, hogy reggelre ébredve rátaláljanak. Ez így megy huszonnegyedike reggeléig. Születési sorrendben, minden vasárnap más gyerek gyújtja meg a gyertyát, esténként gyakorlunk a szentestei éneklésre. A hétvégéken beindul az egész decemberen át tartó mézeskalácssütés. Nálunk nincs a fán díszítés vagy szaloncukor, csak mézeskalács, gyertya meg pamutangyalkák.

Az a hír járja, hogy Pokorniék több, mint amatőrök a mézeskalácssütés arénájában…
– A család rendszeresen indul a hegyvidéki mézeskalácssütő versenyen, már több alkalommal megnyertük a vetélkedőt, most szombaton pedig másodikak lettünk. Tavaly színes cukormázzal bevont mézeskalács-templommal diadalmaskodtunk, amelynek ablakai karamellből voltak. A mű kartonlapból kivágott terveim alapján készült… Amikor kisebbek voltak a gyerekek, a sütögetés kalandos elfoglaltság volt. Minden tésztás, maszatos lett körülöttünk a padlótól a villanykapcsolóig.

Mit tart legfontosabbnak ebben az időszakban?
– Az előkészületeket, az együtt-töprengést, hogy milyen módon készüljünk fel a szentestére. Amikor eljön a nap, feszültség van a levegőben. Együtt választjuk ki a fát a gyerekekkel, s együtt díszítjük. Megvárjuk a nagyszülőket, majd jő a kései ebéd–korai vacsora. A fiúk a szobájukba húzódnak a nagyikkal, hiszen nálunk az ajándékok még most is igazi meglepetések.

Énekelnek még a fa körül?
– A gyerekek nagyon jó óvodába jártak, rengeteg dalocskát tanultak a reggeli közös éneklések során. Otthon A kis Jézus aranyalma, az Elindult Mária karácsony éjszakán a legnépszerűbbek, de néha elénekeljük a Mennyből az angyal is.

Melyik az a karácsonyi pillanat, amelyet szeretne megállítani?
– A másnap, a huszonötödike hajnala. Ekkor már sikeresen túl vagyunk az előző este izgalmain (nevetve, mintegy védekezően tárja szét a kezeit). Még maradt valami a tegnapi áhítatból, a fenyő, a mézeskalács illatának friss élménye. A gyerekek alszanak – ilyenkor „angyaliak”… Nincs zaj, a csend maga a nyugalom. Később elkezdenek mocorogni, egyre hangosabban beszélgetnek, hangjuk ismét kitölti a lakóteret – akár egy neorealista olasz film kezdetén. Ezek azok a pillanatok, amelyeket minden évben keresek magamnak. Hátravan két-három nap az ünnepből, a helyünkön vagyunk, úgy tűnik, minden rendben van az életünkkel. Van ebben valami megmagyarázhatatlan nyugalom és jóság.

A csendes készülődést, a nyugalmat hogyan egyezteti öszsze azzal, hogy ön a védnöke a Hegyvidék több héten át tartó adventi-karácsonyi programjának?
– Az első és talán legfontosabb tényező a családom időgazdálkodásában, hogy másfél évtizede nincs televíziónk. A tévé könnyen rabul ejti az embert és rengeteg időt vesz el az életéből. Néha persze jól jönne, amikor fáradtan térek haza, hiszen a televízió a villanypásztor szerepét is betölti, és a gyerek nem nyaggat minden pillanatban. Ám azt a legfeljebb tizenöt-húsz évet amit egy szülő eltölthet a gyerekeivel, kár elpazarolni. Ezek az évek ugyanis megismételhetetlenek és ha a gyerekek felnőnek, utána már örülhetünk, ha megtisztelnek bennünket a társaságukkal…

Miképpen változott karácsonyainak jellege az évek során?
– Az ünnep mindig az emberi élet szakaszait követte. Másként éltük át a gyerekkor, az udvarlás, majd a család életében, és megint más a karácsony, mire a gyerekek felserdülnek, és csatlakoznak hozzánk az ő barátaik, kedveseik is.

Hogyan viszonyul az ajándékozás szokásához?
A tárgyak szerepe nálunk kicsi, a legfontosabb, amit szeretteimmel egymásnak adhatunk az az egymásra szánt idő. Ez a legkedvesebb, és visszatekintve, valójában a legértékesebb ajándék. Soha nem értettem azokat a szülőket, akik pénzt adnak a gyermeküknek, hogy vegyenek maguknak valami „meglepetést”. Ez azt jelenti, az illető sajnálta az idejét arra fordítani, hogy kigondolja és megtalálja azt, aminek a gyermeke örülne. Ez érdektelenséget fejez ki, és azt üzeni – nem tudom, mi van veled, hol és milyen mértékben foglalsz helyet az életemben. Szomorú, elkeserítő dolog.

Mindezek tükrében, mi a karácsony legfontosabb ismérve az ön számára?
– A közösség. Családon belül és kívül. Ennek az érzésnek az ápolása azonban nehéz feladat. A karácsonyban úgy gondolom, létezik egyfajta próbatétel is. Anyagi és szervezési feladatok, mindennek tökéletesnek kell lennie, és eleget tennie az ideálnak, amelyet magunkban táplálunk. Mindenkiben van ilyenkor egyfajta megfelelési kényszer. S ha egy család, egy embercsoport együttes létezése nem áll biztos alapokon, az ünnepek alatt nehéz idők jöhetnek hiszen a feszültségek, a problémák ilyenkor felerősödnek.

Mennyire vette ki részét az ünnepi programsorozat szervezésében?
– A részletek összeállítása a munkatársaim érdeme. Egyetlen elem, a betlehem-program megvalósításához ragaszkodtam. A Hegyvidéken élők mintegy húsz helyen a kerületben állítottakállítanak fel betlehemet, melyek közül néhányat biztosra veszem, hogy a Hegyvidék olvasói is láttak már. Érvényesült a számomra legfontosabb tényező – az emberek összejöttek, közösen dolgoztak, valódi közösségi élmény született.

A közösségi gondolat visszatérő motívum önnél beszélgetésünk során.
– Tanárként és polgármesterként is azt látom, a magyar közélet gyengesége a közösségek erejének hiánya. Visszájáról nézve: az emberek kirekesztettsége, magánya… A rendszerváltozás után kialakult megváltozott gazdasági és társadalmi szerkezet nem segített ebben. Polgármesterként talán legfontosabb kötelességemnek tartom, hogy olyan formákat keressek, melyek segítségével a közösségi szellem megvalósulását, erősítését tudom segíteni. Nem szabad, hogy a Hegyvidék magányos emberek halmaza legyen. Annál sokkal értékesebb ez a kerület.

Egy évvel ezelőtt nyilatkozta: „Sok örömet találok a polgármesterségben. Ezt tekintem fő feladatomnak, csak utána az oktatásügyet és végül az országos politikát.” Közbejött egy gazdasági világválság. Még mindig így gondolja?
– Teljes mértékben.

Még egy évvel korábban ugyanott a következőket mondta: „…Azt sem bánnám, ha több, mint egy ciklust dolgoznék a Hegyvidék polgármestereként…” Ezek szerint e téren sincs változás?
– Sok időt töltöttem a nagypolitikában ahhoz, hogy meg tudjam becsülni egy városnyi kerület bizalmát. Itt kézzelfogható eredménye van a napi munkánknak. A parlamenti képviselői élet absztrakt, sokszor távol van a valóságtól. A kormányzati szerep ennél reálisabb, az ember érzi a kezében lévő formáló erőt, ami lenyűgöző. Ez pedig arról szól: vajon képesek vagyunk átalakítani a valóságot némi átfutási idő elteltével. Az önkormányzatban az akció-reakció ideje sokkal rövidebb és látványosabb. Az ember azonnal meglátja tevékenysége eredményét, meghallja a visszhangját. A munkának itt lendülete, kézzel fogható eredménye van. A hátránya viszont az, ha az ember elront valamit, az ujjak azon nyomban rá mutogatnak. Ez a munka örömének, a siker lehetőségének valamint a felelősségnek a kettőssége.

Sikeresnek érzi magát?
– A ciklus eddigi részét tárgyilagosan nézve: igen. Úgy érzem különösen büszkék lehetünk a lassan múlófélben lévő évben három dologra: a gazdasági nehézségek ellenére elindítottuk a Sirály utca–Csörsz utcai művelődési központ–Gesztenyés kert felújítási programot, két új óvodát tudtunk megnyitni a János kórházban és a Táltos utcában, és minden korábbinál magasabb összeget, több mint egy milliárd forintot költöttünk a kerületi utakra.

Ugyanez valószínűleg nem ismételhető meg a jövő évben…
– Az előttünk álló esztendő kritikus lesz. Két választással megterhelve, teli feszültséggel, ami kiemeli, erősíti a konfliktusokat. Az önkormányzatoktól elvont költségek az alapvető működésünket veszélyeztetik. Különösen súlyosan érinti a kormány forráselvonása a kerületi oktatást és a szociális ellátás területét. De a megszorítások miatt például kénytelenek vagyunk elhalasztani a Királyhágó tér, Ugocsa és Márvány utca vonalára tervezett sétálóutca kivitelezését is.

Mit szeretne látni az idén a közös karácsonyfa alatt?
– Egy olyan kis csomagot, mely felbontás után azt sugallja, hogy minden vitánk, keserűségünk ellenére találhatunk olyan emberi értékeket magunk körül, amelyeket szerethetünk, amelyekben bízhatunk. Azt kérném a közösség számára, hogy – Katona József szavaival élve – megmaradjon „az életben való gyönyörködés képessége”. Többre vágyunk, változtatni akarunk mindenben, amivel nincs is baj, de a nagy munkában ne szaladjunk el az élet apró, de fontos pillanatai mellett. Hiszen karácsony erről is szól. Álljunk meg egy pillanatra, és fújjuk ki magunkat. Nézzünk körül, és becsüljük meg mindazt, amink van…

Somogyvári D. György