„Csak megszállottan lehet tanítani”

„A győri tanítóképző elvégzése után Budapesten helyezkedtem el, egy zuglói iskolában kaptam állást. Bár a kis elsősöket általában idősebb pedagógusokra bízzák, engem rögtön a mély vízbe dobtak, azt hiszem, itt tanultam meg igazán a szakmát” – vall az első tanítóként eltöltött évekről Horváth Istvánné.

 

A friss kitüntetett mindig alsósokkal akart foglalkozni, hiszen ez az a kor, amely a legszebb és legmaradandóbb élményekkel gazdagítja a tanárt és a gyermeket egyaránt. Ilyenkor a kicsik még nyitottak, érdeklődők, magától értetődő őszinteséggel fordulnak a világhoz és tanítójukhoz, képesek kimutatni a szeretetüket, és elvárják, hogy őket is szeressék. Ahogyan Horváth Istvánné fogalmaz, „nincs nagyobb öröm egy pedagógusnak annál, mint látni, ahogy a keze alatt formálódnak, felnőnek a gyerekek. Az iskolába betoppanó tétova elsősökből néhány pillanat alatt lesznek az élet dolgait már komolyan vevő negyedikesek. A tanító feladata, hogy megmutassa a helyes utat.”

 

Játszani kell
Horváth Istvánné úgy tartja, először is meg kell ismerni egymást, ehhez pedig változatos órákra, sok programra és persze játékra van szükség, különben a gyerekek nem érzik jól magukat az iskolapadban. „Nemcsak lehet, kell is játszani, a tanító felelőssége, hogy az órák keretében alkalmat találjon a szórakozásra.”

 

A Hegyvidékre 1983-ban került, második lánya már itt született. Kerületi karrierje egyidős a Diana iskolával, hiszen a mai Semmelweis Egyetem Gyakorló Iskola éppen abban az évben alakult. „Szerencsésnek mondhatom magam, mert barátok közé kerültem, együtt sírtunk, együtt nevettünk. Rengeteget köszönhetek a dianás kollégáknak.”

 

Eleinte elsős és másodikos osztályokat kapott négy év után vihette végig első saját osztályát. Úgy látja, az évek folyamán sok mindenben megváltoztak a gyerekek, mások lettek, talán többet tudnak a világról. A számítógép, az internet segítségével mindenhez azonnal hozzájutnak, információs társadalomban élnek, aminek aktív résztvevői, ezért aztán nehezebb lekötni őket, fegyelemre szoktatni. „Nekem talán kicsit könnyebb a helyzetem, hiszen az iskolában gazdag sportélet zajlik. Mindennap van testnevelés, a kicsik délután edzésekre, hétvégén versenyekre járnak. A sport érezhetően közelebb hozza őket egymáshoz, ráadásul türelemre nevel, ami jótékonyan hat a tanulásra.”

 

Változtak a tanítási módszerek, hiszen sokkal több tudást kell „begyömöszölni” a rendelkezésre álló negyvenöt percbe. Átalakultak a szerepek is, a klasszikus tanár– diák viszonyt egy interaktívabb kapcsolat váltotta fel, már együtt keresik a válaszokat. Két dologban azonban a mai gyerekek is ugyanolyanok, mint húsz évvel ezelőtt: „imádnak játszani, és őszinte szeretettel futnak reggelente a tanítójuk elé – ezt az érzést pedig nem lehet szavakba önteni”.

 

Horváthné szerint sok erő kell a mai gyerekekhez. Annak örül a legjobban, hogy még mindig boldoggá teszi a tanítás. „Nem érzem magam fáradtnak, vagy unottnak, ha így lenne, már abbahagytam volna a munkát. Mert tanítani csak megszállottan és kedvvel lehet.”

 

Arisztotelész azt mondja, a változatosság gyönyörködtet – így vannak ezzel kicsit a tanítók is, amikor új osztályt kapnak. Hiszen minden osztály és benne minden gyerek más és más. Új kihívás és új örömök forrása. Manapság már csak egy osztály indul a SOTÉ-n, olyan kevés a diák. Horváth Istvánné matekot és készségtárgyakat tanít, és persze ott van a napköziben. „A délutánban az a jó, hogy lehet kötetlenül beszélgetni. A gyerekek pedig igénylik a társalgást, szívesen beszélnek magukról, vagy arról, mit gondolnak a világról.”

 

Régi kapcsolatok
A legnagyobb kitüntetés egy tanár számára, ha visszajárnak hozzá régi tanítványai. Horváthné azt mondja, szerencsés, hiszen az iskola környéke olyan, mint egy kis falu. Naponta összefut régi diákjaival, a gyerekek pedig megállítják, hogy kicsit elbeszélgessenek. Mindenkiről tud mindent, hová vetette a sorsa, éppen mivel foglalkozik. Élnek tehát a régi kapcsolatok, a nagyra nőtt egykori kisdiákok sokszor ma is felkeresik, hogy tanácsot kérjenek tanítójuktól.

 

A pedagógus szerint a Karácsony Sándor-díj legfontosabb üzenete, hogy kiderült, a döntéshozók tudnak a tanítókról, és értékelik munkájukat. Számára azonban az elismerésnél is fontosabb, hogy a díjátadáskor találkozhatott egykori tanárával, a Csokonay-díjjal jutalmazott Barsi Ernővel, akivel így alkalom nyílt felidézni a közös emlékeket.